Az első arcátültetése egy francia nőnek, Isabelle Dinoire-nek volt, akinek 2005 novemberében tépte szét az állkapcsát és az arcának az alsó részét egy kutya. A másik két páciens férfi volt. Az egyiket medve támadta meg, és Kínában műtötték 2006 áprilisában, a másik pedig egy olyan genetikai betegségben szenvedett, amely súlyos arcdeformációt okoz (neurofibromatózis). Mindhárom esetben borzalmasan roncsolódott az arc, de a műtétek sikeresek voltak. Így nemcsak az bizonyosodott be, hogy az arcátültetés lehetséges, hanem az is, hogy messze hatékonyabb, mint a hosszadalmas, több fájdalmas beavatkozást igénylő, bőrátültetéssel járó rekonstrukciós technikák.

De távlatokban gondolkozni még nehéz, hiszen csak három év telt el az első sikeres operáció óta. Azóta folyamatos párbeszéd folyik a plasztikai sebészek között az orvosi, a pszichológiai és az etikai következményekről, és arról, hogy vajon az élet minősége a fontosabb vagy a hosszúsága. Hiszen a műtéttel járó gyógyszerek az élettartamot komolyan megrövidíthetik.

A kiválasztás és előkészítése a páciensnek egy ilyen műtétre rengeteg időbe telik, minden egyes betegnek teljesen egyedi az esete, és mind teljesen más pszichológiai és orvosi hozzáállást igényel. Maga az operáció három fázisból áll. Az első fázisban leválasztják a donorról az átültetni kívánt bőrterületet. A másodikban – és ez a legkomolyabb és legnehezebb fázis – leszedik a sérült bőrt és a szöveteket a beteg arcáról. A harmadik része az operációnak, amikor az új arcot a páciensre illesztik. Mikroszkóppal kapcsolják össze a vérereket, és emberi haj vékonyságú pótlásokkal segítik elő, hogy a vér bejusson az új szövetbe. Mihelyst a vérellátást sikeresen biztosítják, összekötik az idegeket, az izmokat és az inakat, majd a bőrt is összevarrják. A páciens ezután 48 óráig szigorú megfigyelés alá kerül, majd egy pár hétig még fokozottan figyelik a seb körül lezajló folyamatokat.

Az arcátültetés nem rizikómentes, 2 százalék az esély a technikai és az orvosi hibára, ami azt jelenti, hogy a mikroszkópos műtét nem hozott megfelelő eredményt, a vérerek nem kapcsolódnak rendesen és a beültetett szövet elhal. A következő rizikófaktor, hogy a szervezet kidobja magából az új szövetet. Ez előfordult két páciensnél is, de a jelenség jól kontrollálható gyógyszerekkel, és eddig egyetlen operáció sem ment tönkre azért, mert a szervezet immunrendszere ellenkezett az idegen szövetet miatt.

De ez hozza meg a harmadik problémát, hogy ezeknek a kilökődést gátló gyógyszereknek egy életen át történő szedése megrövidíti az életet, mégpedig körülbelül tíz évvel. Emiatt minden egyes páciens választás elé kerül: jobb, de rövidebb életet választ-e vagy inkább tovább él roncsolt arccal?

Akiknél kisebbek az elváltozások, az élet lerövidülése elfogadhatatlan, de a komolyabb eseteknél, ahol az arc égés vagy balesetek miatt csúnyán meg van nyomorítva, a puszta létre redukálódott élet minősége olyan rossz, hogy ők általában gondolkodás nélkül alávetnék magukat egy ilyen műtétnek.

Az Egyesült Királyságban, ahol az első transzplantációs csapat felállt, 400 ezer ember szenved különböző fokú arcdeformálódásoktól, s valamivel több mint a felük komoly problémával küszködik. A szociális elszigeteltség általános és az öngyilkossági arány is rendkívül magas közöttük.

Peter Butler volt az a neves londoni plasztikai sebész, aki összeterelte a szakma kiválóságaiból az első arctranszplantációs csapatot, amely 30 taggal működik, és amely az Orvosok Etikai Bizottságának a jóváhagyását 2006-ban szerezte meg. A plasztikai sebész szerint az a feltevés, hogy az arcátültetésnek az operáció után súlyos pszichológia vonatkozásai lehetnek, mivel egy idegen arc néz vissza ránk a tükörből, nem vált valóra. A páciensek a vártnál sokkal jobban hozzászoktak az új arcukhoz, és a legtöbbjük pozitív benyomásokról számolt be. Kérdés viszont, hol van az a határvonal, amikor a páciens átbillenhet az örömből a megbánásba, és ezt a pszichológusok hogyan tudják megfelelően felmérni. Hiszen az új arcot hamar megszokhatják, de akkor is szembe kell nézniük az életük megrövidülésével.

Ez legyűrhető probléma, ha az orvostársadalom önfegyelmet tanúsít. Mert a siker megmozgatta a világ összes sebészeti és orvosi testületét, főleg a magánpraxisokat, hiszen nagy üzlet van ebben, mivel állami támogatást ilyen esetekre nehéz szerezni. Butler szerint a problémák egyre kevésbé technikaiak, a morál nagyobb szerepet játszik. „És itt van a legnagyobb rizikó. Ha olyan csoport végzi a műtéteket, amely nem figyel oda kellőképpen ennek a bonyolult műveletnek minden egyes fázisára, és nem fordít gondot a páciens hosszú távú ápolására. Mert innentől nem az a kérdés, hogy etikus-e az arcátültetés, hanem az, hogy etikus legyen a végrehajtás.”

Krisztina O'Brien