De hamar feltűnt az is, hogy ebben a múzeumban én nem vagyok szívesen látott vendég. Nem mintha a többi budapesti múzeum nagy része nem rendelkezett volna ugyanazzal a zsémbes, ostoba felügyelő gárdával, akik szerint a látogató csak a bajnak van, de azt hittem, ez ilyen. A külföldi tapasztalatok aztán felnyitották a szemem, rájöttem, hogy a múzeumi személyzet lehet kedves, mosolygós, előzékeny és segítőkész is.

Azt gondolhatnánk, annyi minden változott, a Szépművészeti is egy másik hely már, de nem. Sokkal ügyesebben kommunikálnak, de a látogatót még mindig nem fizető vendégnek tekintik. Tegnap este hat órakor kisebb csődület fogadott minket, amikor úgy döntöttünk, hogy megnézzük a Botticelli kiállítást. Az ott várakozóktól megtudtuk, hogy bár sokuknak már jegye is van, nem sorba állnak, egyszerűen csak nem engedik be őket, mert valami koncert miatt meg kell várni egy bizonyos időpontot. Nem értettük, mi közünk van a múzeum egyéb rendezvényeihez, de vártunk és hamarosan be is jutottunk. A következő meglepetés a kasszánál jött, a belépő fejenként 3200 forint volt. Összehasonlításképpen: mind a Louvre, mind a Musée d'Orsay meglátogatása 10 euró alatt van. A hasonlítás persze csak a jegy árát tekintve lehetséges.

A jegyek megvásárlásánál arra is kíváncsi volt a pénztáros hölgy, mikor kívánunk belépni a kiállításra, majd kaptunk egy egy órás időtartamra szóló cetlit és két matricát, amit az ajtónálló szerint “kötelező” kiragasztani. Kétkedésünkre elismerte, hogy persze valójában nem, de ha nem tesszük, mutogatni kell majd a jegyünket, amit szívesen meg is tettünk két további múzeumőr felkérésére. Bár jobban örültünk volna, ha nem egy BKV ellenőr stílusában fordulnak hozzánk.

Némi várakozás és zsilipelés után beléphettünk a Botticelli kiállítás területére, látni viszont nem lehetett semmit. A képeket aránylag kicsi területen rendezték el ugyanis, beugrókat kialakítva, amelyek azonban olyan kicsik, hogy a körülbelül negyedóránként szervezett tárlatlátogatások csapatai elfoglalják a helyet és elzárják a látványt. Két csapat között persze van körülbelül két beugrónyi szabad kép, ahol a renitens látogatók a saját ritmusukban fogadhatják be a festményeket, de nagyon ügyesen kell lavírozni, ha valaki nem csak hátakat akar látni.

A képek egy része csodálatos. Sajnos sok festmény előtt üveglap van, ami jelentősen torzítja az élményt, de ahol mégsem, ott varázslatos színeket, textúrákat láttunk. Nem csak az igazán híres darabok, mint a Hölgy hermelinnel Leonardótól vagy a címadó Botticellik, nekünk különösen a nem vallási témájú portrék tetszettek, amelyek valódi lehetőséget biztosítottak az alkotó számára a díszes öltözékekkel. A képek másik része azonban, különösen a sztárfestők alkotásaihoz képest, nyilvánvalóan gyenge és érdektelen. Ennyi ijesztően csúnya gyermek Jézust már rég láttunk egy rakáson. A festményeket kísérő feliratok a legtöbb esetben egy általános iskolai művészettörténeti könyv színvonalát hozzák, a látogatók nagyobb részét ez biztos nem zavarja, de mi többet várunk.

Botticelli és társai után még visszatértünk a múzeum által mélyföldszintnek nevezett alagsorba, ahol a századforduló művészet gyűjtemény egy kisebb részében gyönyörködtünk. Valóban lenyűgözően szép képeket láttunk, köztük egy Rippl-Rónait, Fernand Khnopff patakját  vagy Lenz butácska, de gyönyörű Egy világát.

A Szépművészeti tényleg csodálatos darabokkal rendelkezik, olyan jó lenne mindet felfedezni. Csak végre meg kellene tanulniuk szervezni és úgy tekinteni a látogatókra, mintha nem szívességet tennének a komoly összeget fizető vendégeknek. A legszörnyűbb, hogy az emberek nagy része annyira hozzá van szokva a birkaként való terelgetéshez és a portáslelkű személyzethez, hogy talán furcsállná is, ha nem ezt kapná. Pedig lehetne ez sokkal jobb is.

KM