hvg.hu: Nemrégiben jelent meg önéletrajzi könyve Le Court des Miracles címmel, ebben részletesen mesél gyerekkori, iráni éveiről. Sajnos Magyarországon nem kapható, mesélne a fogadtatásáról?

Mansour Bahrami: Magyarra még valóban nem fordították le, angolra viszont igen, interneten amúgy megvásárolható. Szerintem nagyszerű lett, és ezt nem azért mondom, mert el akarom adni magának, de sokan megállítanak az utcán, hogy elmondják: megkönnyezték a történetemet.

hvg.hu: Pedig ön pont arról híres, hogy megnevetteti a közönségét.

M.B.: Azért vannak mosolyra fakasztó részei is a sztorimnak.

hvg.hu: Az ön sanyarú iráni múltja sokaknak a jelene. Követi az eseményeket a bebörtönzött, megkövezésre váró Sakineh Mohammadi Ashtianiról?

M.B.: Nézze, én francia vagyok, miközben nem tagadom, sőt, büszke vagyok az iráni származásomra. Az igazságszolgáltatásnak, a bűnösök fölötti ítélkezésnek vannak nemzetközileg elfogadott módjai, a megkövezés nem tartozik ezek közé, és én sem támogatom. Ám nem érzem úgy, hogy tehetnék ellene bármit.

Stiller Ákos

M.B.: A testvéreim és szüleim is Iránban laknak, de ritkán, évente csak két napra utazom oda. Őszintén megvallva, sokszor idegennek érzem magam az országban, és nem azért, mert nem ismernek meg az utcán. Amikor teniszezni megyek, más a helyzet, a pályán mindenki tudja, ki vagyok. Mivel azonban Iránban a tenisz jelentéktelen, sztárságról beszélni enyhe túlzás.

hvg.hu: Ez azt jelenti, hogy ugyanolyan eséllyel, azaz esélytelenül indulna egy teniszezni vágyó manapság is iráni színekben?

M.B.: Igen, tudja, ha valaki megkérdezi, mihez kezdjen, ha profi iráni teniszezővé szeretné válni, azt tudom mondani: először is, hagyja el az országot.

hvg.hu: Ezt tette ön is, miközben hosszú éveken át lehetőséget sem kapott, hogy a pálya közelébe menjen. Mégis megtanulta a játék fortélyait.

M.B.: Mivel szegény családból származom, nem volt lehetőségem teniszütőt fogni, és ezt értse a szó legszorosabb értelmében. Apám a legnagyobb teheráni sportkomplexumban volt kertész, ezért már két-három éves koromban megismertem a teniszt. És hiába lett volna más sport elérhetőbb, például a  foci, a röplabda vagy kosárlabda, azok nem érdekeltek. Kipróbálhattam őket, a tenisz viszont tilos volt. Ez vonzott benne a legjobban. Labdaszedőként állhattam csak be, nyolc évig – öt éves koromtól tizenháromig a záróvonalak mögül figyeltem a játékot.

hvg.hu: Tehát ütő nélkül, a játékosokat sasolva meg lehet tanulni teniszezni?

M.B.: Senki sem tanított, egy teniszórán sem vettem részt. A pályán kívül játszottunk a többi labdaszedővel, az ütő helyett serpenyőt, botokat, seprűt fogtunk, sőt, valamikor a saját tenyerünket használtuk. Talán ebből adódnak az erős leütéseim is.

hvg.hu: Ezt észrevehette valaki a vonalon belül, mert tizenhárom éves korában mégis behívták játszani.

M.B.: Nem volt elég játékosuk, ezért beállítottak.

hvg.hu: Pár év sikeres torna után viszont újra leállították.

M.B.: Amikor Iránban kitört a forradalom a nyolcvanas években, rögtön betiltották a teniszt, bezárták a pályákat. Imperialista sportnak titulálták. Három és fél évig csak fejben játszhattam.

hvg.hu: Mellette pedig a menekülésen járt az esze.

M.B.: A határok zárva voltak. Amikor a külügyi minisztériumba bekerült az egyik barátom ismerőse, két hét alatt elintézték az útlevelemet és a vízumokat Svájcba és Franciaországba.

hvg.hu: Ahol végre otthonra és ütőre talált?

M.B.: Nem egészen! Az első időkben az utcán töltöttem az éjszakákat; hogy mégse érezzem magam hajléktalannak, inkább sétáltam, amíg ki nem világosodott. A Roland Garros egyik padján pihentem ki magam reggel, hogy tudjak játszani. Nehéz idők voltak, és mire lehetőséget kaptam, már elteltek a legjobb éveim.

A szeniorok, Lendl és Bahrami Budapesten

Stiller Ákos

M.B.: Az egyszer biztos, hogy nem minden álmom valósult meg a forradalom és a politika miatt. Franciaországban a papírokat például csak akkor kaptam meg, amikor felfigyelt rám a sajtó egyik meccsem után. Összehívtak nekem egy sajtótájékoztatót és megkérdezték, hogy ilyen technikás játékkal miért nem vagyok az elsők között. Elmondtam, hogy engedélyem se lenne itt tartózkodni, mert minden iránira terroristaként tekintenek a hivatalokban. A média emelte fel a szavát értem, végül ugyanattól az idegenrendésztől kaptam meg a tartózkodási engedélyemet, aki előtte ki akart toloncolni.

hvg.hu: Ön felkarolja a hasonló sorsú honfitársait, ha megkeresik?

M.B.: Sokan jönnek hozzám Iránból, hogy kikérjék a véleményemet. De azt is megmondom, ha nincs esélye profi teniszezőként helytállni. Két hete pont ez történt egy fiúval. De volt nálam évekkel ezelőtt Aravane Rezai, rajta már akkor láttam, hogy akár az elsők között lehet a nők között, csak egy jó edzőre lenne szüksége.

hvg.hu: Ön nem vállal tanítványokat?

M.B.: Nem, én játszani szeretek.

hvg.hu: És szórakoztatni. Tudatosan csinálja? Van valami célja a bohóckodással?

M.B.: Ez jön magától. Célom nincs vele, de jól esik, ha az emberek odajönnek hozzám, és azt mondják, hogy az én játékom miatt szeretik nézni a meccset. Egy apuka például elmesélte, hogy így kedveltette meg a teniszt a kisfiával, előtte unalmasnak találta, és most végre hajlandó megfogni a teniszütőt.

hvg.hu: Micsoda luxusnak tűnik ez a hozzáállás! Gyerekként ön másra sem vágyott.

M.B.: Valóban, emlékszem, az első teniszütőmet magam készítettem, miután pár centért megvásároltam az üres fakeretet. Húrokat csomóztam bele, majd tűvel egyenként rögzítettem őket. Amikor kész lett, hívtam egy másik kisfiút, hogy üssünk egyet az üres pályán. Egyszer csak észrevettem, hogy körülvesznek minket a katonák. Egyikük odajött, elvette az ütőt, felemelt és vagy hatszor egymás után a földhöz vágott. Aztán ott hagyott véresen a porban, és odament az ütőmhöz. Könyörögtem, hogy ne bántsa. Erre fogta és rátaposott. Kettétörte. Akkor úgy éreztem, az életemet törte össze.