A címlapján a második világháborús Budapest felrobbantott Lánchídja látható. Az amerikai sajtó dicsérő kritikákkal árasztotta el a könyvet, amelynek cselekménye az 1930-as években indul, és egy András nevű építész fiatalságát – nagy szerelmét és családjának a holokauszt alatti szenvedéstörténetét – meséli el. Az írónő holokauszttúlélő családból származik, és nagyapja emlékeit is felhasználta, továbbá – mint egy interjújában mondta – Kertész Imre Sorstalanság című művét is kiváló forrásként használta.
„Orringer tudása lélegzetelállító” – írta a San Fransisco Chronicle, a Kirkus Reviews című könyvkritikai lap pedig még azt is megkockáztatta, hogy Borisz Paszternak regényéhez, a Doktor Zsivágóhoz hasonlítsa. A holokausztot megörökítő irodalmi szókincs igencsak szegényes, az írónő erőssége ennek gazdagításában mutatkozik meg – világított rá egy ritkábban taglalt szempontra a New York Times.
E napilap kritikusa azért is üdvözölte a különleges történelmi érzékenységgel megírt művet, mert szerinte kiváló ellenpéldája annak, amit néhány évvel ezelőtt – nagy vitát kiváltva – Horace Engdahl svéd irodalomkritikus, a Nobel-díj bizottság akkori titkára mondott az amerikai irodalomról: „túlságosan magába zárkózó és közönyös”.
