Mindenki egy adott munkára születik?
A regényírás alapvetően magányos műfaj Arkagyij és Borisz Sztrugackij szovjet sci-fi írók mégis közös munkával...
A regényírás alapvetően magányos műfaj Arkagyij és Borisz Sztrugackij szovjet sci-fi írók mégis közös munkával alkották a műveiket, ami igen kifinomult empátiás készségre és a másik munkája iránti feltétlen tiszteletre utal. A helyzetüket tovább nehezítette, hogy Arkagyij (1925-1991), aki japán és angol fordító volt Moszkvában élt, míg a csillagász Borisz (1933-) Szentpéterváron.
Hogy miért adta egy nyelvész és egy csillagász testvérpáros regényírásra közösen a fejét? Mert koraifjúságuktól kezdve rajongtak a műfajért és kevesellték az anyanyelvükön fellelhető sci-fi irodalmat. Kezdetben saját szórakoztatásukra írták kalandos történeteiket, sikereiknek köszönhetően folytatták végül a regényírást.
Legismertebb regényük a Piknik a Senkiföldjén, melyből Andrej Tarkovszkij készített zseniális és ma már kultikusnak számító mozit Stalker címmel (1977), a film sikerének köszönhetően később színházi előadás és számítógépes játék formájában is feldolgozták.
Ám hiába váltak a Szovjetunió legismertebb tudományos-fantasztikus szerzőivé, még nekik is meg kellett hajolniuk a cenzúra előtt. Több regényük csak erősen megcsonkítva látott napvilágot, az 1969-es Lakott sziget a szovjet összeomlásig meg sem jelenhetett. Munkásságukért elnyerték a European Grand Master címet, és az 1987-ben, Brightonban megtartott Science Fiction Világkongresszus tiszteletbeli vendégei voltak. Még egy aszteroida - az egy 1977-ben felfedezett 3054 Strugatskia - is róluk kapta a nevét.
A Lakott sziget folytatása most végre teljes terjedelmében, önálló kötetben olvasható magyarul, Borisz Sztrugackij kihagyhatatlan utószavával. A Bogár a Hangyabolyban Születési ideje még bőven a szocializmus korszaka és éppen ezért is érdekes, hogy a jövőben, valahol a XXII. század derekán játszódó cselekmény hátterében ugyan egy jóléti társadalom sejthető, de mégsem a végcélként kitűzött kommunizmus az, sokkal inkább - ha nem is kőkemény – diktatúra (persze mi a különbség, teszi fel a kérdést a gyakorlatiasabb ember). Ebben a rendszerben teljesen természetes, hogy az embereket kiválogatják, majd képességeik és adottságaik szerint terelgetik a nekik megfelelő hivatás felé. Ez egyfelől megnyugtatóan biztonságos, hiszen eztán csak a magánéletüket szúrhatják el, másfelől azonban ijesztő, hiszen teljesen felülírja a szabad akaratot. És benne rejlik a tragédia is, ahogy az a regény egyik főhősénél be is következik. Csak annyi kell, hogy a felelősök szándékosan vagy véletlenül hibázzanak és ezzel visszafordíthatatlan folyamatokat indítsanak el.
A regény stílusa az írópáros munkamódszerének köszönhetően elég összetett, patikamérlegen kimért mondatokkal. A tempó lassú, még az akciójelenetek is inkább filozofikusak. A tudományos tartalom szinte csak díszletként jelenik meg. Sajnos néha kicsit unalmas, bár zajlik a cselekmény, mégis olyan érzésünk van, hogy semmi nem történik. Az írók különös kevert nyelvezetet használnak, felismerhető az akadémikus nyelvhasználat a tudományos munkák alaposságával kielemzett részletekben, az irodalmi nyelvhasználat a gondosan kidolgozott, már-már belső monológokban, és a műfajra oly nagyon jellemző gyártott szavak, mint a „Pogresszor” vagy a „KomBiz”.
Az orosz oktatás alapja a szájbarágós didaktika, nem véletlenül találták ki, hiszen nehéz lett volna kordában tartani egy dinamikus probléma megoldásra trenírozott társadalmat a diktatórikus keretek között. Ez a gondolkodásmód azonban egy alapvetően meglepetésekre építkező regény esetén kicsit izzadtságszagú végeredményt produkált. Persze az is lehetséges, hogy elérte az idő legnagyobb csapdája, hogy mára elavult és tudományos fantasztikum helyett kordokumentumként kellene tekintünk rá. Példának okáért a regényben leírt technológiai fejlesztések, mint például a null-T utazás segítségével másodpercek alatt a Föld bármely pontján ott lehetünk, de a videofon még helyhez kötött eszköz és csak rádiós karpereccel lehet kapcsolatot tartani, ha mégis mozgásban vagyunk.
A képi világ nagyon erős, számos nagy ívű, néhol szinte színpadias, de legalábbis gyöngyvászonra kívánkozó leírás van a könyvben. Sajnos azonban olyan alaposan vannak kidolgozva az egyes képek, olyan éles fénnyel vannak megvilágítva a részletek, hogy az már a feszültség rovására megy. Elvégre fényes nappal a legrémesebb űrszörny sem olyan ijesztő, mint éjjel a ködben.
