Heiszler Ákos: Dublin zokogását visszhangozzák a galíciai tengerpart sziklái

Futballról ennek a meccsnek az összefüggésében tényleg nem kell beszélni, mondjuk el inkább a kortárs popkultúra összevetésében a különbséget. Mert azt, hogy az írek mire képesek a gyepen, önszemünkkel mérhettük fel Vanczák Viliék ellen a Népstadionban. Nem lesz ez más, mint a kis zöld kelta sziget vérzivataros történelmének egy újabb szomorú fejezete: vigasz, hogy legalább egy szintén katolikus nemzet ráadásul sokkal jóképűbb fiai viszik mészárszékre a holdvilágképű szentpatrik-bálványozókat.

1. Film: Torrente vs. A gárdista

Filmben adja a párhuzamot a nálunk is szép karriert befutó Torrente negyedik része, amelyben szerepelt Sergio „Földkörülipályáralövömatizenegyest” Ramos, Cesc „Hamiskilences” Fabregas, Raul Albiol és maga Arbeloa. Illetve az ír rendőrségnek valamint a nemzet fiainak mentális felkészültségéről, hogy is fogalmazzunk ennek a portálnak nyelvi hagyományaihoz méltóan: ellentmondásos emlékművet állító Gárdista.

Ebben az összevetésben azt kell mondjuk, döntetlenközeli eredmény született, de Torrente évtizedes múltjára tekintettel 2-1-re kihozzuk Spanyolországot győztesnek.

2. Zene: Sinead O’Connor vs. Bebe

A U2-val igazán nem akartunk jönni, mert annyi közük van az anyaországuk zenei életéhez, mint Gábor Zsazsának Alföldi Róberthez. Nézzük tehát Sinead O’Connort, akinek ezúton kívánunk jobbulást összeomlása után. Illetve kihívóját, akit Nesta (!), a néhai Rádio Café zenei szerkesztője importált. Popzenében egyértelmű 3-0 ide, hogy még megalázóbb legyen a különbség, nézzük Melendit, aki az akkor még épp első osztályú Real Oviedot (bizony, a Sallai Sanyit anno majdnem leigazoló klubot) hagyta ott a színpadért.

AP

3. Városi építészet: a bilbaoi Guggenheim vs. The Spire
Paddy és Kenny úgy döntöttek, egy nagyon hegyes ceruzát raknak a főváros közepébe: valószínűleg hallottak a harmincmilliós kilátóról.A derék bilbaoi polgárok, belátva, hogy a várost száz évig az egyik leggazdagabb spanyol régióvá tevő nehéziparnak annyi, gondolták, a szofisztikált utazók számára a világ egyik elsőszámú turisztikai célpontjává teszik, és odarittyentették a Guggenheimet. Ebben az összevetésben négy-null, ebből kettő a gólvonalról letérdelve befejelve.

Végeredményben egy becsületgólt megengedünk, de három-négy alatt nem ússzák meg a csak Los Angeles-ben galaktikus (!sportújságírás!) Keane-ék.

Szabó M. István: nemsiránkozásképp

Mit lehet mondani azokról az esélyekről, amikor az aktuális, láthatóan jó formában lévő világbajnok ellen kell a küzdőtérre lépni? Hogy a győzni akarás itt önmagában kevés? Hogy az is felettébb fellengzős célkitűzés, hogy egy reális ikszre retusáljuk a képet az elérhető maximumról?

A vérünk persze a gondolattól is elektromos kisülésekkel tiltakozik, és nem is írek lennénk, ha a várhatóan sok kapuhoz szögelés közt néha-néha rendben felívelhetünk egy-egy labdát. De mi azért még jól fogunk focizni. Az ír mérték szerint, szívvel, lélekkel.

Hozok egy nagyon egyszerű példát erre egy híres hazánfiával. Ki tagadná, hogy a Forma 1-ben a vegyérték alapján az utolsó néhány helyre rangsorolható pilótákon kívül (tehát jelenlegi 22-ből úgy 18-19 jóember) az egész mezőny simán belefér „a világ legjobb autóversenyzői” kategóriába? És akkor ehhez tegyük hozzá időben a 2000 utáni Ferrari aranykort! A kérdés: Irvine ért volna fel akkor egyetlen Schumacherrel? Ugye, ugye.

AP

De ettől a fékezhetetlen szájú Eddie még rossz versenyző volt-e? És Barrichello, Alesi, vagy Coulthard hiába taposta egész pályafutása alatt, minden alkalommal az aszfaltba a pedálokat? És az nem számít-e, amikor a körülmények, de még a csillagok is úgy álltak össze, hogy egyszer-egyszer megadatott egy kis időre, hogy a futam után a dobogó tetejére álljanak és azt gondolják: lám, ma én voltam a legnagyobb.

Hát mi így megyünk ki ma este a gdanski stadion gyepére.

Úgy, hogy nem abban bízunk, hogy a pálya latyakos, lábszárig érő sárral fogad bennünket, és abban sem, hogy a szokásosnál jóval magasabb fűben majd lassul a spanyolok passzolgatási sebessége. Azt se reméljük, hogy a bíró megengedi, legalább néha kézbe vehessük a lasztit, és a hónalj alá, mellkas-szélhez szorítva levágjunk egy-egy alternatív sprintet Casillas felé. Megszoktuk a korlátokat, mert bár szabad és önálló sziget vagyunk, sose mi alakítjuk (át) a ránk vonatkozó szabályokat.

De az talán nem lehetetlen kérés, hogy a kikötő felől késődélután nehéz, masszív esőfelhők induljanak meg a stadion felé. Aztán dézsa, öntés, olyan masszív, hideg és kitartó, hogy a Barca-Real, otthonról a végső győzelemre predesztináltan indult „combo edition” inkább kedvetlenül ne vágyjon többre, mint egy biztos ikszre. Mi benne vagyunk.

De ettől még, ha így is lesz, bármilyen messze is van Írország a spanyoloktól, mi gólt fogunk rúgni. Ahogy kell, mi kitesszük a szívünket és a lelkünket, és reméljük, hogy a dicsőséggel felérő 1-1 elérhető. Ha több is, azt már csak a kelta isteneink akarhatják így.