Megesik, hogy maga az érintett nincs is tisztában a problémával, esetleg a nagy nyilvánosság előtt, felnőttkorában kénytelen szembenézni vele. Mint például a dél-afrikai futónő, Caster Semenya, a női 800 méter berlini világbajnoka. Két ausztrál lap közölte a hét végén, hogy a nemi jelleg meghatározására szolgáló vizsgálatok szerint a világbajnok sportolónőnek nincs petefészke és méhe, vérében pedig nagy mennyiségben található tesztoszteron férfi nemi hormon.

Ennek ellenére szakértők úgy vélik, engedélyezni kell, hogy Semenya továbbra is a nők között indulhasson, egyúttal figyelmeztetnek a nyilvánosság veszélyeire is. Arra a két évvel ezelőtti esetre utalnak, amikor egy sportolónőről a tesztek derítették ki, hogy valójában férfi, és ő ezt követően öngyilkos lett.

Hacsak nem szedett valamilyen tiltott szert, Semenya egyszerűen születési hibával világra jött nő - húzta alá Myron Genel, a Yale Egyetem gyerekgyógyász professzora az Associated Press amerikai hírügynökségnek. Genel tagja volt annak a szakértői csapatnak, melyet a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) hívott össze 1990-ben a genetikai nem-meghatározások témájában. "Bizonyos szempontból nem különbözik attól, mint amikor egy fiatalnak veleszületett szívhibája van - mondta. - Ezek olyan típusú születési rendellenességek, amelyekkel kapcsolatban sok ember kényelmetlenül érzi magát".

Caster Semenya © MTI/AP

Semenya aligha van egyedül problémájával. A becslések eltérnek, ám a szakértők szerint a gyerekek mintegy egy százaléka születik rendellenes nemi szervekkel. Külső fizikai jellegzetességeik alapján nők vagy férfiak, lehet kromoszóma rendellenességük vagy egyszerűen kétértelmű testi jegyekkel bírhatnak.

Előfordul, hogy a nemi fejlődés zavara teljesen egyértelmű a születéskor, máskor lányoknál egészen a pubertásig nem veszik észre a problémát, csak amikor nem jelentkezik a havi ciklus. Vannak továbbá olyan esetek - különösen az androgén érzéketlenségi szindróma, amely a dél-afrikai futónőnél is fennállhat -, amikor egészen addig rejtve marad az elváltozás, amíg az illető szülésre nem akar vállalkozni vagy amíg valamilyen okból (például egy versenyen) nem végeznek genetikai tesztet.

Egy, a Journal of the American Medical Association (JAMA) című orvosi szaklapban 2000-ben megjelent cikk öt olimpia genetikai tesztjeinek eredményét összesítve arról számolt be, hogy 11 373 nő vizsgálatából 27 esetben vetődött fel a nemi hovatartozás kérdése. Mindazonáltal egyikük sem férfi volt, aki pusztán előnyszerzés céljából indult a nők között.

Louis Elsas, a Miami Egyetem biokémikusa - és Genellel együtt az IAAF által felkért bizottság tagja - visszaemlékezett arra, amikor egy sportolónővel azt kellett közölnie, hogy a férfiakra jellemző XY kromoszómái vannak és terméketlen. "Ez valami olyasmi, amit nem szabadna televízióban, újságokban és az interneten szétfröcskölni - mondta Elsas. - Ez súlyos érzelmi trauma". Genel úgy véli, az XY kromoszómával élő nők versenyelőnye "süket duma", hiszen "magasság szerint sem különítjük el a sportolókat".

Szakértők szerint a nemi fejlődés zavara többféle lehet, és valamennyi ritkán fordul elő. A kezelés a probléma jellegétől függően lehet sebészi megoldás, hormonterápia vagy mindkettő. Általában nem csak az a kérdés, hogy milyen nemű legyen végül a gyerek, de az is, hogy mikor. Régebben a korai beavatkozás mellett érveltek az orvosok, ma már inkább kivárnak, sokszor egészen addig, amíg maga az érintett képes meghozni a saját testéről szóló döntést. Mindez persze csak akkor érvényes, ha egyáltalán kiderül az eltérés.

Maria Martinez-Patino első kézből ismeri a problémát. Neves sportolóként nőként szerepelt, még "bizonyítványt" is kapott róla, amikor 1983-ban Helsinkiben részt vett az atlétikai világbajnokságon. 1985-ben azonban a Kobéban megrendezett egyetemi világjátékokon XY-eredménnyel érkezett vissza tesztje, így nem engedték versenyezni. Martinez-Patinónak androgén érzéketlensége volt, ami az jelenti, hogy nem reagált a tesztoszteronra - vagyis versenyelőnye sem származhatott XY kromoszómáiból.

"A tribünön ültem aznap, és társnőimet néztem, miben különbözik testem az övéktől - írta a The Lancet című orvosi lapban 2005-ben. - A hét hátralévő részét a szobámban töltöttem olyan szomorúságot érezve, melyet nem oszthattam meg".