Valamikor négy éve egy sportági vezetőknek tartott konferencián úgy nyilatkozott az akkor még ellenzékben politizáló kormányfő, hogy a magyar sportnak vissza kell szereznie tekintélyét, és belátható időn belül az országok közötti pontversenyben vissza kell kerülnünk az első tíz közé. Jól hangzik. Végre határozott jövőkép, az ember kóstolgatja, első tíz, nem is olyan rossz. Az ötvenes években szocializálódott drukker szívét megtölti a melegség, de még a hatvanas, hetvenes évek emlékei is fölrémlenek, amikor ott voltunk valahol az élbolyban, sőt Szöulban és Barcelonában is tíz arany körül szereztünk. Aztán keservesebb olimpiák jöttek. Többségükben megszűntek, vagy korábbi önmagukhoz képest sokkal kisebbek lettek a szocialista világ egykori hazai éremtermelő klubjai, Honvéd, Újpesti Dózsa, FTC, mára ezeknek a műhelyeknek a különböző változatú maradványai adnak reményt helyezésekre. Átalakult az olimpiai világ. Már régen nem lelkes és ügyes amatőrök csapnak össze a versenypályákon, amit rádión követ végig az, akit érdekel, az olimpia hatalmas üzlet lett, a világ egyik legnagyobb médiaeseménye, ahol a korábbi sporthatalmak közül is csak a legnagyobbak tudták megőrizni vezető szerepüket. Az egykori nagy sporthatalmak mögé fölzárkózott mindenek előtt Kína, aztán Afrika a hosszútávfutóival. Korea és Japán. A Szovjetunió felbomlása után létrejött utódállamok, sportminisztériumai élén egy-egy gyapot- vagy olajoligarchává avanzsált első egykori párttitkárral, ahol a pénz igazából nem számít. Ezek nyomában kellene maradnunk, pontosabban visszazárkóznunk Oda, ahol egykor voltunk.

MTI / Kollányi Péter

Ez természetesen nem megy. Csakhogy ezzel az elvárással egyúttal olyan teher került a magyar sportéletre, amit nehéz viselni, és valószínűnek tartom, hogy az első napok kudarcai részben ennek a nehezen viselhető tehernek is a következményei. Óvatos, de érezhetően túlzó elvárások fogalmazódtak meg versenyzőkkel kapcsolatban, és ezt van, aki jól viseli, van, aki nem.

Valószínűleg az teszi helyesen, aki ezzel nem foglalkozik. Az úszókra például biztosan rosszul hatott az a hónapról hónapra növekvő elvárás, ami aztán semmi jót nem hozott. A számos debreceni Európa-bajnoki cím után lassan már csak az volt a kérdés szakmai körökben is, hogy a kontinesviadal után hogyan állunk helyt Phelpsékkel szemben. A vége az lett, hogy Biczó Bence és Cseh László igazából meg sem küzdhetett velük, mert kiestek azokkal szemben, akiket Debrecenben legyőztek. A magyar úszócsapat versenyzői véleményem szerint szépen szerepelnek, többé-kevésbé azt ússzák, amire képesek, ők talán nem annyira ellenfeleikkel, mint inkább a túlzott sportpolitikai elvárásokkal szemben maradnak alul.

Biczó Bence

MTI / Illyés Tibor

Nagyon kifejező volt az a kép, ami a Szilágyi Áron győzelme utáni örömöt illeti. Az egész nap parádésan és sikeresen vívó Szilágyit ha jól számoltam, négyen próbálták levegőbe dobni. Amikor Rejtő Ildikó Tokióban, vagy Szabó Bence Barcelonában nyert, egy egész csapat emelte feje fölé a győztest, köztük versenyzőtársak, edzők, Pinoccio, most pedig négyen. Ha jól láttam: Kovács Kokó, Borkai Zsolt, a mester, Somlai Béla, és fogalmam sincs, milyen minőségben, a jól ismert Bodnár Szakáll, a Fradi futballistáinak egykori gyúrója. Ezzel kapcsolatban annyit tudok mondani, a legnagyobb aggodalommal, hogy csakis mesterében bízzon, ellenben vigyázzon, kikkel barátkozik, és ne keveredjen rossz társaságba. Az élet nagy ajándéka, hogy sportolhat és tanulhat. Mindkettőben sikeres, és szinte már csak arra kell vigyáznia, kerülje a főváros közismert simliseit.

MTI / Kollányi Péter

Nem sokkal a vízipólócsapat Montenegró elleni meccse előtt azt kell látni, hogy a fiúk formán kívül vannak. Az első, szerbek elleni meccsen fülig merülve védekeztek, támadásban pedig csakis arra vártak, hogy mikor állítanak ki szerbet a bírók. Aztán a helyzeteket sem lőttük be. A pólóverseny szerencsére nagyon hosszú ideig tart, az utolsó csapatdöntő lesz augusztus 12-én, de az olimpia alatt már nehéz csodát tenni. Jobban helyt állt a női csapat, bár ők is vereséget szenvedtek, mindig közelebb voltak az amerikaiakhoz, mint a férfiak a szerbekhez. A férfi kézilabdacsapatról pedig azt látni egy meccs alapján, hogy Nagy Lászlóval nem lett erősebb. Lehet, hogy ez változik majd, most még nem látni, hogy mitől.