A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
1984-ben, amikor a magyar sportolók nem utazhattak el a Los Angeles-i olimpiára, kárpótlásul Moszkvában megrendezték nekik és szocialista táborbéli társaik számára a Barátság Versenyeket. A legtöbb kiábrándult, részben vagy egészen tönkretett, kifosztott nem-olimpikon a háta közepére kívánta az egészet, de ígérgetéssel, zsarolással rávették őket a küzdelemre. Nagy barátság így nem volt, nem is lehetett a versenyek mögött, legfeljebb a szokásos és különös versenyzői kapcsolatok. Mert a sportolói kapcsolatok, elsősorban a konkurenciaharcból kifolyólag mindig elég speciálisak voltak, a barátkozás hagyománya pedig egyidős magával a sporttal (tulajdonképpen a háborúval).
Nagyítás-fotógalériánk a záróünnepségről - kattintson a képre!
MTI / EPA / Christophe Karaba
A tegnapi záróünnepségen a küzdőtéren csápoló versenyzők, akik két héten át adott esetben keményen harcoltak egymás ellen, most politikai, vallási vagy egyéb ellentéteiket félretéve láthatólag a legnagyobb barátságban és egyetértésben fényképezgették a náluk is nagyobb sztárokat. A britek ugyanis sztárokban gazdag, irigylésre méltóan látványos finálét szerveztek egy, a maga nemében tökéletes olimpia végére. (Közben néha olcsó módon elképzeltem, milyen lenne ugyanez a budapesti olimpián az R-GO-val, Demjén Rózsival, Szörényi Leventével és némi országimázs-polírozással; végeredményben a Los Angeles – Barátság Verseny arány sem jönne ki.) Egyik kimondott céljuk már kezdettől fogva az volt, hogy visszahozzanak valamit a versenyek régi hangulatából, abból, ami éppen negyven évvel ezelőtt, a müncheni merénylet idején elveszett. Ezt szolgálta a sok önkéntes, az atlétikai versenybírók ősrégi szabványkalapja, és az egymásra boruló, egymást támogató sportolók látványának visszatérő képi kiemelése. Így a londoni olimpiából a képszerkesztők jóvoltából nem az válik emblematikussá, ahogy LeBron James szó nélkül otthagyja az általa leterített Pau Gasolt, hanem ahogy a brazil röplabdás fiú a gyilkos döntő után is átöleli orosz ellenfele vállát, vagy ahogy a magyar gátas fiú felemeli a sérült kínai csillag karját (mondjuk szerintem már ő is letámogathatta volna).
MTI / Kollányi Péter
Persze a mai barátságok már nem hasonlítanak az ötvenes-hatvanas évek olimpiai barátságaira, a fraternizálás gyakran inkább emlékeztet a harmincas-negyvenes évek professzionális amerikai teniszezőinek kapcsolatára, akik tízen-húszan éveken át mindig egymás ellen játszottak, körbe-körbe. Mára a legtöbb sportág ilyen utazó cirkusszá változott, a sportolók gyakrabban találkoznak egymással, a korábbi amatőr viszonyok így mostanra professzionális kapcsolatokká alakultak: jellemzőbb, hogy az itt találkozó versenyzők különben egy egyesületben játszanak, mondjuk Németországban, ifi koruk óta egymást gyűrik az Eb-ken és vb-ken, vagy kéthavonta látják egymást egy-egy elődöntőben, mert együtt szórakoztatják valamilyen Grand Tour keretében a világot (kivéve a sok titokzatos kínait).
De ezt a profizmust, a sport elüzletiesedett oldalát a londoni olimpia ügyesen kasírozta; elképesztő pénzből, hihetetlen energiával, rengeteg ötlettel és összefogással két hétre látszólag tényleg visszatért a régi világ. Ettől a sok befektetéstől pedig valahogy az egész működött, kicsit legalább mindenkit magával ragadott a sport illúziója, és közben eszünkbe sem jutottak a hülye Barátság Versenyek.
