| Névjegy |
„A nagyapám miatt lettem labdarúgó. Hatéves koromban ő vitt el az első edzésre, és később is mindig ő kísért. Folyton három csapatról mesélt: a Grande Torinóról, a Honvédról és az Aranycsapatról” – emlékszik vissza a kezdetekre a magyar fociválogatott 54 éves szakvezetője. Az észak-olaszországi Druentóban nőtt fel két bátyjával, nagy családi házban. Anyja háztartásbeli, apja gumigyári munkás volt. Bár tehetséges síelő volt, tagja is az ifiválogatottnak, mindig focista akart lenni, és az olasz élvonalban játszani. 1984-ben debütált hátvédként a Torino csapatában. Profi pályafutása alatt, 1982 és 2000 között tizenegy klubban fordult meg. „Átlagos képességű futballista voltam. Az, hogy rövid ideig játszhattam az első osztályban, csak az elszántságomnak és a kitartásomnak volt köszönhető.” Egy idő után úgy érezte, edzőként többet ki tudna hozni magából. Otthon csak harmadosztályú klubokat irányíthatott, 2012-ben azonban szerződést ajánlott neki a Budapest Honvéd, amelyet kilenc hónapos megszakítással egészen a 2017. évi bajnoki címig vezetett. A következő idényben a Dunaszerdahely (DAC) edzője lett, amelyet az Európa Liga selejtezőjéig kormányozott. Idén júniusban a menesztett Georges Leekens helyére a magyar válogatott szövetségi kapitányának nevezték ki. Vízilabdázó fia és egyetemista lánya Nápolyban él, ő Magyarországon lakik a feleségével. Hamarosan elkezd magyarul tanulni, mert „nem szeretnék hülyének tűnni, és ki akarom mutatni a tiszteletemet a magyarok iránt”. |
HVG: Az észtek elleni 3-3-as Nemzetek Ligája odavágó után azt mondta, gyakran elgondolkodik azon, hogy valóban ön-e a megfelelő ember a szövetségi kapitányi posztra. Meggondolta volna magát?
Marco Rossi: Természetesnek tartom, hogy az embert kétségek gyötrik, ez szükséges is, hiszen ebből fakad a fejlődés iránti igény. Ha valaki azt hiszi magáról, hogy mindent ő tud a legjobban, sosem akar majd előrébb lépni. Szóval nem arról van szó, hogy meggondoltam magam. Azon a meccsen elvesztettük az esélyt a továbbjutásra, és csalódott voltam, mert a játékosaim nem úgy fociztak, ahogy vártam, ahogy gyakoroltuk. Legfőképp pedig azért, mert némelyeken nem láttam az akaratot. Abban a pillanatban úgy éreztem, ki kell ezt mondanom, de nem azért, mert nem bízom magamban vagy a munkában, amit végzünk.
Marco Rossi
Fazekas István
HVG: Azt is kijelentette, hogy nem ad több esélyt annak, aki nem elég motivált.
M. R.: Tudom, hogy mindenki követhet el hibákat. Az is lehetséges, hogy a játékosok valamit nem értettek meg abból, amit kértem tőlük. De azt már a kezdetekkor világossá tettem számukra, hogy elfogadhatatlannak tartom, ha valaki nem elég motivált, amikor a nemzeti csapatban játszik. Én sosem tapasztalhattam meg, milyen érzés a hazámat képviselni a válogatottban, de hiszek abban, hogy annak, aki felhúzza a címeres mezt, vért kell izzadnia a pályán. Ezért a találkozó után megerősítettem: ez volt az utolsó alkalom, amikor eltűrtem ezt a hozzáállást, aki így viselkedik, azt azonnal kirakom a keretből.
HVG: Mennyire keménykezű?
M. R.: Nagyon demokratikus és lojális ember vagyok.
HVG: Lehet egy edző demokratikus?
M. R.: Szerintem a felkészülés alatt annak kell lennie. Az én munkamódszerem az, hogy elmondom a csapatnak az elképzeléseimet, a kitalált stratégiát, aztán várom a javaslataikat. Kíváncsi vagyok az ötleteikre, mindenkit meghallgatok. Ezt is sokszor elmondom nekik: ha két egymást követő vasárnap játszunk, hétfőtől szombatig rendkívül demokratikus vagyok. A meccsnap más tészta, olyankor nincs demokrácia.
HVG: Mennyire engedi közel magához a játékosait?
M. R.: 54 éves vagyok, sokszor mondom nekik, hogy az apjuk lehetnék, hiszen több olyan focista van a válogatottban, aki fiatalabb a gyerekeimnél. Úgy érzem, mindegyikükkel jó a kapcsolatom. Azt hiszem, a titok az, hogy emberileg megtaláljuk a közös hangot. Úgy tapasztalom, hogy még azok is értékelnek emberileg és szakmailag, akiknek nem adok sok játéklehetőséget, pedig, ha valami, hát ez meg tudja mérgezni az edző és a játékos viszonyát.
HVG: Visszahívta Dzsudzsák Balázst a válogatottba. Hogy érzi, lehet ő még kulcsjátékos?
M. R.: Ahogy a megfelelő mentalitásra vonatkozó elvárásaimat, úgy a válogatási elveimet is világossá tettem mindenki számára: olyan nem szerepelhet a válogatottban, aki nincs edzésben vagy nem játszik eleget. Nagyjából negyvenöt játékost figyelünk, vizsgáljuk a képességeiket, követjük a meccseiket, azt, hogy milyen állapotban vannak. Azt is nézzük, hol játszanak. Az öt legjobbunk a Serie A-ban és a Bundesligában focizik, a többiek különböző erősségű bajnokságokban szerepelnek, így az eredményeik nem összehasonlíthatók. Akiket meghívunk a válogatottba, azért lehetnek ott, mert megfelelnek az előre lefektetett szabályoknak. Nem vagyok Dzsudzsák Balázs vagy Böde Dániel barátja, sosem találkoztam velük a pályán kívül. Bödével csak a Honvéd ellenfeleként találkoztam, jó sok gólt lőtt nekünk. Azért hívtam őket, mert azt hiszem, most jött el számukra a megfelelő pillanat. Hiszek abban, hogy tudják segíteni a csapatot.
Fazekas István
HVG: Köztudott, hogy a miniszterelnök minden válogatott meccsen ott szurkol a csapatnak. Milyen a kapcsolata vele?
M. R.: Jó. Úgy értem, amikor a meccseken találkozunk, el tudunk beszélgetni. Négy-öt alkalommal futottunk így össze, mindig nagyon kedves volt. Érti a focit. Kizárólag ilyenkor találkoztunk. Az MLSZ elnökével, Csányi Sándorral persze rendszeresen tartunk megbeszéléseket. Higgye el, amikor azt mondom: sem ők, sem senki más nem utasított soha semmire. Nem mondták, hogy így vagy úgy döntsek, ezt vagy azt a játékost hívjam meg. Még sosem dolgoztam ennyire tiszteletteljes légkörben.
HVG: Esterházy Péter írt könyvet írt a futballról, amelyben vázolta az olasz és a magyar labdarúgók közötti különbséget. Szerinte ez kulturális kérdés, egy olasz focista például sose csetlik-botlik, legföljebb a második félidőre elfárad. Hogy van ez ön szerint?
M. R.: Nem is szeretek általánosítani, és szerintem ez nem nemzetiség kérdése, némi különbséget azonban én is látok. Azt tapasztalom, hogy sok tehetséges, jó technikájú és képességű futballista van Magyarországon, akik azonban gyakran hamarabb megelégednek azzal, amit elértek, mint az olasz társaik. Persze Olaszországban sem hajt mindenki a végtelenségig azért, hogy fejlődjön, de itt ez sokkalta jellemzőbb. Fontos volna, és meg is próbáljuk megváltoztatni ezt a mentalitást, mert nem létezik, hogy csak évtizedekkel ezelőtt születtek magyar futballzsenik. Rá kell vennünk a fiatalokat, hogy profi mentalitással irányítsák a karrierjüket.
HVG: Az utóbbi évtizedekben nem volt valami hálás dolog a magyar válogatott szövetségi kapitányának lenni. Az elődei sorsának ismeretében miért mondott igent a felkérésre?
M. R.: Volt időm gondolkodni azon, hogy mit tennék, ha felkérnének, mégpedig azért, mert Bernd Storck távozása után körbeszaladt a sportsajtóban a pletyka, hogy esetleg én lehetek a következő szakvezető. Már erre is nagyon büszke voltam. Így amikor idén júniusban felhívott Csányi úr, eszembe sem jutott, hogy nemet mondjak. A nehézségek sosem rémisztettek meg, egész életemben – focistaként és edzőként is – sokat kellett küzdenem. Isten engem nem áldott meg különleges tehetséggel, ezért nagyon keményen kellett dolgoznom ahhoz, hogy bármit is elérjek. Így volt ez a Honvédnál is, hiszen csak azért tudtunk bajnokok lenni, mert mertünk álmodni és meg akartuk valósítani az álmainkat. Ezt mondtam a válogatott tagjainak is: vissza kell szerezniük az elmúlt két szezonban elvesztett magabiztosságukat és a drukkerek bizalmát. Ez pedig csak úgy lehet, ha mindent beleadnak, ha motiváltak, ha vágynak a sikerre. Most még csak az álmoknál tartunk, bár nagyon szerettünk volna már a Nemzetek Ligájából kijutni az Eb-re.
HVG: Nehezebb ez vagy könnyebb szakvezetőnek, mint klubedzőnek lenni?
M. R.: A mostani munkám sokkal-sokkal bonyolultabb. Könnyebbnek tűnhet, hiszen ritkán vannak meccsek, és a válogatottba elvileg a legjobb játékosok kerülnek be. A baj csak az, hogy legfeljebb néhány napunk van a közös felkészülésre, ilyen rövid idő alatt pedig szinte lehetetlen arcot adni egy csapatnak. Lehet, hogy ezért mondja a feleségem, hogy folyton stresszes vagyok. Állítja, hogy másról sem tudok beszélni, mint a fociról és a játékosokról. Olaszországban kicsit ki tudok kapcsolni, de ha itt vagyok, csak a futball jár a fejemben.
HVG: Egésznek érezné a pályafutását, ha soha nem lehetne edző Olaszországban?
M. R.: Odahaza csak harmadosztályú csapatokat irányítottam, sosem kaptam lehetőséget magasabban rangsorolt kluboknál. Az utolsó ottani csapatomnál sokáig már fizetést sem adtak, olyan rosszak voltak az körülmények. Ott tartottam, hogy kiszállok, nem dolgozom tovább edzőként, mert képtelen vagyok belőle megélni. Ahogy mondtam, átlagos játékos voltam, az aktív karrierem alatt sem kerestem hatalmas összegeket, nem volt komoly megtakarításunk, a családomat viszont el kellett tartanom valamiből. Szóval mielőtt ajánlatot kaptam Magyarországról, már úgy volt, hogy a bátyám könyvelőcégénél fogok dolgozni, ehhez el is végeztem egy néhány hónapos tanfolyamot. Ha nem érkezik meg az a megkeresés a Honvédtól, most én is könyvelő lennék.
Fazekas István
HVG: Mikor érzi majd, hogy a munkája sikeres?
M. R.: A siker fokmérője számomra a drukkerek visszajelzése. Hiszen a foci végeredményben az ő szórakoztatásukat szolgálja. Ha ők elismerik, amit csinálok, ha tetszik nekik a csapat, amit építünk, akkor sikeresnek fogom érezni a munkámat. Nagyon nehéz úgy dolgoznia egy edzőnek, egy szövetségi kapitánynak, ha a szurkolók nem állnak mellette.
HVG: Mit gondol, miért kedvelik ennyire Magyarországon?
M. R.: Nem tudom, miért alakult így, de érzem, hogy a magyarok jobban értékelnek engem, a munkámat, mint az olaszok. Talán abból fakad ez, hogy őszinte ember vagyok, mindig kimondom, amit gondolok, és itt ezt jobban fogadják, mint otthon. Annak is része lehet ebben, hogy nem vagyok egy felvágós figura. Meg az is hozzájárulhat, hogy a Honvéddal és a DAC-cal is sikeresek voltunk.
HVG: Ha nem tudja megvalósítani a terveit, lesz ereje felállni?
M. R.: Ez megtörtént már a Honvédnál is 2014-ben. Akkor egy olyan pontra jutottunk a csapattal, ahol azt éreztem, nem tudok többet hozzátenni a munkához, képtelen vagyok kimozdítani őket az állapotból, amibe kerültek. Éppen ezért őszintén mondom: abban a pillanatban, amikor azt látom, hogy a válogatott nem elég lelkes, a szurkolók ellenem fordulnak, vagy nem érzem a szövetség feltétlen támogatását, félreállok. Nem akarok teherré válni sem az MLSZ, sem a válogatott, sem Magyarország számára.
