Márton ikrek: Ha az edző eléri a gyerekeknél, hogy higgyenek magukban, az az egész életüket elkíséri
Az egyikük a taekwondo első magyar női világ-, a másikuk olimpiai bajnoka. Egypetéjű ikrekként úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, ugyanúgy gondolkodnak a világ dolgairól, befejezik egymás mondatait. De míg az egyikük taktikus, és néha kicsit talán túl is gondolja a dolgokat, a másikuk csak megy előre, és elsősorban az erejében bízik. Márton Luanával és Vivianával beszélgettünk.
Viviana, miután megnyerted az olimpiát, azt mondtad, az érem fele a testvéredé. Ennyit segített?
Viviana: Azután is ezt mondtuk, hogy Lua megnyerte a világbajnokságot. Mindig mindent együtt csinálunk, az edzéseket, a felkészülést a versenyekre, együtt melegítünk, motiváljuk egymást, segítünk. Amikor érezzük, hogy a másiknak valamin változtatnia kell, odakiabálunk, mit tegyen.
Egyébként is az az ember érzése, hogy mindig mindent együtt csináltok. Nem fárasztó ez időnként?
Luana: Tényleg mindig együtt vagyunk, kivéve otthon, akkor mindketten külön-külön elvonulunk a szobánkba. Egyébként a szabadidőnket is együtt töltjük, shoppingolunk, a barátnőinkkel találkozunk. Ugyanaz a baráti társaságunk is.
Viviana: Edzeni is együtt a legjobb. Persze mással is kell, de ha mi ketten gyakorolunk, akkor vagyunk a leghatékonyabbak.
Mennyire hasonlít vagy különbözik a stílusotok a sportban?
Luana: Vivi erősebb, agresszív, én meg igyekszem okosabb lenni az ellenfelemnél, többet gondolkodom a taktikán és a technikán.
Viviana: Én agresszívabb vagyok, megyek keményen előre, míg Luana tényleg nyugisabb, taktikusabb. Az életben is vannak olyan helyzetek, amikor nyugodtabb, van, hogy rám is szól: „Nyugi, jó?” Én meg vissza: „Ne szóljál bele, jó?!”
Tehát az életben hasonlóak vagytok, mint a tatamin?
Luana: Én picit talán túlgondolom a dolgokat, Vivi szokott is szólni emiatt. Ő nagyon flow, meg nem érdeklik a körülmények, csak megy előre. A taekwondóban kevésbé igaz ez, ott lazább vagyok, mint az életben. Úgy megyek fel a szőnyegre, hogy csipet cserélek, és csak arra figyelek, amire kell.
Mindketten a világ élvonalába tartoztok a sportágatokban, Lua világbajnok volt tavaly, Vivi megnyerte az olimpiát. Mi az, amiben különösen jónak tartjátok magatokat a taekwondóban és miben kellene még fejlődnötök?
Luana: Okos vagyok és nyugodt. Közel tudok maradni a másikhoz, nem feszülök be ettől, jól rúgok. Látok a pályán, olvasok az ellenfeleim mozdulataiból, így sokszor tudom, milyen támadást érdemes indítanom. Hogy javítani min kellene? Jobban kellene pörögni rúgásnál.
Viviana: Az emel ki, hogy mennyire fókuszált vagyok. Végig összpontosítok. És az erőm: képes vagyok olyan ritmust diktálni a küzdelem során, hogy az ellenfelek már nem bírják a végét.
A klubotok, a Hankuk Internacional a világ egyik legjobbja a sportágban, s Jesus Ramal, a tulajdonosa, vezetőedzője különleges adottságokat, tehetséget látott bennetek. Mi az, ami számotokra különlegessé teszi az egyesületet?
Viviana: Jesus igazi profi, elképesztő energiája van, amikor edzést tart, nagyon motiváló. Egyfolytában tanul, a legjobb akar lenni. A sportolói is összetartanak és minden edzésbe száz százalékot tesznek bele. Ha ez valakinek épp nem sikerül, akkor a többiek azonnal segítenek neki.
Versenyen a családi megállapodás szerint nem küzdötök egymás ellen, annak ellenére sem, hogy mindketten nagyjából 62 kilót nyomtok. Az olimpián azonban kevesebb a súlycsoport, mint más versenyeken, ezért a felnőtt versenyekre Luana már fogyasztott, Viviana pedig a -67 kilogrammosok között versenyzett. Mikor dőlt el, hogy ez így lesz?
Viviana: Mi nem akartunk egymás ellen versenyezni, nem láttuk értelmét, hiszen mindketten aranyérmet akarunk nyerni! Amikor még kicsik, nyolc-kilenc évesek voltunk, előfordult, hogy ketten jutottunk a döntőbe, de feldobtunk egy eurót, hogy eldőljön, melyikünk lép vissza.
Edzéseken azért küzdötök egymás ellen?
Viviana: Persze, sokszor van, hogy egymással verekszünk. Azok a legnehezebb meccsek, és nagyjából ötven-ötven százalék, hogy ki nyer. Nagyon jól ismerjük egymást, tudjuk, mit csinál a másik – ez durva. Ha fejbe tudom rúgni, az nagyon nagy dolog, oda is szoktam szólni, hogy megvolt!
Mi volt az életetek eddigi legfontosabb, legboldogabb pillanata, tapasztalata?
Luana: Az egyik biztos, hogy a párizsi olimpia volt. Gyerekkorunk óta az olimpia arany a legnagyobb álmunk, ezért dolgoztunk évek óta, és Vivinek most, elsőre, összejött az arany is. Az egyik cél tehát megvan, kipipálva. Persze az is nagyon jó volt, amikor világbajnok lettem, nem is hittem el. Akkor kezdtünk versenyezni a felnőtt korosztályban, nem is hittünk abban, hogy érmet szerezhetünk, nagy meglepetés volt, amikor nekem sikerült.
Viviana: Amikor megnyertem az olimpiát. És akkor is nagyon boldog vagyok, amikor itthon lehetek, Magyarországon, a családdal meg a legjobb barátnőimmel. Az egyikük családja kiskorunk óta kijárt nyaralni Tenerifére, ott találkoztunk. A másik meg az unokatesóm.
Párizsból mire emlékeztek vissza a legszívesebben?
Viviana: Arra, hogy a tesómmal lehettem ott. Tényleg ez volt az álmunk. Az első nap, amikor bementünk az olimpiai faluba, és megnéztünk mindent, nagyon jó emlék. És az is, amikor bejutottam a döntőbe. Olyankor megnyugszik az ember.
Épp az olimpiai döntő előtt?
Viviana: Fú, az a legjobb. Már tudod, hogy megvan az érem. A döntőben már nem is izgultam egyáltalán. És persze az is fantasztikus volt, amikor megnyertem: mindenki táncolt, ugrált velem. Nagyon élveztem az egészet. Nem érdekelt semmi, kimentem, integettem mindenkinek, mindenki tapsolt, rettentő motiváló volt.
Lua, te hogy élted meg azt a napot?
Luana: Amikor a melegítés zajlott Vivivel, nyugodtak voltunk, mert minden jól ment. Amikor kiment versenyezni, nagyon izgultam, sosem éreztem még ennyire feszültnek magam. Kiabáltam neki, amikor csönd volt, hogy hallja meg. Nagyon bíztam benne, mert tudtam, hogy tökéletesen felkészült. Biztos voltam abban, hogy meg fogja nyerni.
Viviana: A verseny előtt végig mondta, hogy mit kell csinálnom. Keményen edzettünk, melegítettünk, próbáltam a lehető legjobban odafigyelni, ő meg magyarázta, hogy száz százalékot adj, nem így kell csinálni, csináld jobban. Én meg mondtam, szerinted rosszul akarom csinálni?! Aztán már kinn hallottam, amikor kiabált a nézőtérről, főleg, amikor megálltunk. Sokat jelentett.
Lua, amikor közvetlenül Vivi győzelme után beszéltünk, azt mondtad, a testvéred még fél éve sem küzdött így, márciusban változott meg. Mi történt akkor?
Luana: 2022 májusában megsérült a térde, csak tavaly januárban tudott visszatérni, de a ritmusa nem volt olyan jó. Láttam, hogy a felnőttek között ez nem lesz elég, sokat kell fejlődnie. Amikor a szófiai olimpiai selejtezőtornára mentünk, Jesus melegített vele, beszélt hozzá, megnyugtatta, mondta neki, hogy itt már nem szabad őrültnek lennie. Valamit nagyon eltalált, azon a versenyen mintha más ember lett volna, sosem küzdött korábban úgy. Attól kezdve megnyugodott a feje, képes végig koncentrálni, míg azelőtt, ahogy fáradt, úgy vesztette el a fókuszt.
Viviana: Az utóbbi időben tényleg nagyon sokat fejlődtem ebben. Régebben fejvesztve mentem előre, de rájöttem, hogy így nem lehet olimpiát nyerni. Nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy meglegyen a koncentrációm, hogy minden mozdulatom megfelelően sikerüljön.
A szüleid a győzelmed után azt mondták nekünk, hogy „ez is csak egy verseny”, amit az különböztet meg a többitől, hogy kicsit többen nézik és ott van a csarnokban öt karika…
Viviana: Próbáltuk így felfogni, de ott azért kiderült, hogy az olimpia nagyon más, biztos, hogy az ott tapasztalt érzéseket csak Los Angelesben tudom majd újra előhozni. Legfeljebb egy világbajnokság közelítheti meg, de az is más. Az olimpia nagyon nagy fíling, a lelátók tele vannak emberekkel, ott az a sok kamera…
Mindössze 18 évesen tudtál rendkívül éretten, nagyon koncentráltan versenyezni, úgy, mintha az esemény súlya semmit sem jelentett volna a számodra. Honnan jön ez a magabiztosság és lazaság?
Viviana: A szüleink úgy neveltek minket, hogy legyen önbizalmunk, és az edzőink is mindig nagyon pozitív üzeneteket adtak át, az volt számukra is a legfontosabb, hogy bízzunk magunkban.
Luana: Spanyolországnak más a hangulata, mint Magyarországnak, máshogy nevelik a gyerekeket. Az emberek nyitottabbak, vidámabbak, ez is sokat számít.
Haza tudtok hozni valamicskét ebből az itthoni taekwondósoknak?
Luana: A mentalitást próbáljuk átadni a gyerekeknek, amikor itthon vagyunk. Meséltünk a klubunk, az UTE taekwondósainak az olimpiáról, arról, hogy mi azzal a gondolattal megyünk a versenyekre, hogy mi vagyunk a legjobbak, a legfelkészültebbek, mi edzettünk a legkeményebben. A srácok felírták ezeket a mondatokat a falra, ami jó, mert így gyakran elolvassák majd, és ott lesz a fejükben. Amikor mi kicsik voltunk, az edzőnk nekünk is csak pozitív dolgokat mondott, ami nagyon fontos: ha a gyerek ezt elhiszi, az egész életében elviszi magával. Azoknak a sportolóknak a gondolkodását viszont, akik nem hisznek magukban, nagyon nehéz megváltoztatni.
Viviana: Sokszor halljuk a gyerekektől, hogy azt mondják, valaki ügyesebb náluk vagy valami nem fog sikerülni. Én meg mindig azt mondom: ez nem így van. Te edzettél a legjobban, te vagy a legerősebb. Igenis, higgye el, hogy képes megverni az ellenfelét. És van, amikor az edzés végére meglátszik a különbség a hozzáállásukban.
Apukátok egyszer azt nyilatkozta, hogy „nálunk egyetlen eredmény létezett, a győzelem, tőlem nem kapnak érdemtelen dicséretet, a vereség sosem lehet szép”. Mennyire volt nehéz ennek megfelelni?
Luana: Magában nagyon kritikus, de nagyon vigyáz arra, hogy nekünk mit mond. Kiskorunkban mindig szigorú volt, nagyon akart nyerni, de amikor Teneriféről Madridba költöztünk, hogy a Hankukban edzhessünk, ez megváltozott. Profi csapatba kerültünk, és megtanították neki is, hogy nem szabad ilyen mentalitással élni. Régebben mi is ilyenek voltunk, ha nem nyertünk, nem voltunk boldogok. Azóta sokat változtunk: apu magában tartja ezeket a gondolatokat, nem mondja ki őket, mert terhet jelenthet. De mi is mondjuk, hogy legyen nyugodt, mert tudjuk, hogy mit kell tennünk.
Viviana: Lehet, hogy interjúkban ezt mondja, de velünk csak viccelődik: például, hogy nincs vacsora, ha nem nyerünk. Tényleg úgy nevelt, hogy mindig az aranyérem legyen a célunk, de hát mi is azt akartuk! Mindig azzal motivált, hogy menjünk a végéig, tegyünk bele száz százalékot, de nem stresszelt ezzel, nem volt tragédia, ha valami nem sikerült.
Min tudtok összeveszni?
Viviana: Bármilyen hülyeségen össze tudunk kapni, mindig vannak tesóviták, de ezek nem igazi veszekedések. A fontos dolgokat az életben ugyanúgy látjuk.
Sose irigykedtetek egymásra?
Viviana: Soha. Mindegy, hogy Lua nyer vagy én, ugyanolyan boldog vagyok. Amikor megnyerte a világbajnokságot, olyan volt, mintha nem is versenyeztem volna (a legjobb nyolc között kapott ki az üzbég Sadikovától – a szerk.), már csak ez érdekelt. Mindegy, hogy melyikünk nyer, ha megvan az arany, az nagyon nagy dolog.
Luana: Csúnyán irigykedni nem szoktunk, inkább csak ugratva motiváljuk egymást.
Éreztétek valaha, hogy a sport miatt kimaradtatok valamiből?
Luana: Semmiről, ami igazán fontos lett volna. Legfejlebb szülinapokról maradtunk le, mert edzésre kellett mennünk, de nem bánom. Ha belegondolok abba, hogy milyen eredményeket szereztünk, tudom, hogy semmit nem vesztettünk.
Viviana: Azt sajnálom kicsit, hogy nem tudok annyi időt Magyarországon tölteni, amennyit szeretnék, nem itt töltjük az ünnepeket. De majd eljön ennek is az ideje.
A szív dolgaival mi a helyzet?
Viviana: Nincs még partnerünk, nincs időnk erre.
Luana: Még várunk, várunk, nem tetszik senki. Anyu mindig kiborul, hogy mikor lesz már párunk, de azt szoktuk mondani neki, hogy ne siessen, egyelőre a sportra koncentrálunk. Azért csak kérdezget. Az edzőnk mondogatta, hogy az olimpiáig nincs fiúzás, de már vége van a játékoknak. Ha jönnie kell, jön, nem keresünk őrülten.
Mi van olyankor, ha nincs kedvetek edzésre menni?
Luana: Sokszor van ilyen, hiszen nagyon fárasztó hónapokon át reggel és délután is edzeni. Ilyenkor ránézek a fotókra a versenyekről telefonban vagy a falon, és tudom, hogy miért csinálom.
Viviana: Az, hogy olimpiai bajnok vagyok, talán még jobban motivál, amikor nincs kedvem elindulni. Mert persze vannak napok, amikor fáradt vagyok és inkább aludnék. De amikor odaérünk és bekapcsolják a zenét, rögtön átkapcsol bennem valami, és odateszem magam.
Élsportolók vagytok, mégis bejárós iskolások voltatok, nem magántanulók. Mennyire volt nehéz így letenni az érettségit?
Viviana: Tanulni annyira nem szeretek, de csinálni kell. A középiskola úgy nézett ki, hogy hetente háromszor bejártunk, ott voltunk az első három órán, aztán, amikor a többieknek elkezdődött a pihenő, mi elmentünk edzeni. A két másik napon viszont mind a hat órán benn voltunk. Az érettségi előtt rengeteget tanultunk utazás közben, repülőn, ott írtuk a leckét. A suliban mindig kérdezgettük az osztálytársainkat, a tanárokat, hogy mit kell tanulni, sokszor át kellett rakni miattunk a dolgozatokat, de ebben nagyon sokat segítettek.
Luana: Most mentál coach képzést végzünk, jó irány, tetszik, mert szerintem is a mentális rész a legfontosabb a sportban. Taekwondózni mindenki tud egy olimpián, de a végén az nyer, aki fejben jól van, nyugodt, nem feszül. Ha feszült a fejed, a tested gyorsabban elfárad, és akkor meghaltál.
Viviana: Engem jobban érdekel az erőnléti edzésről szóló képzés, de nem zárom ki, hogy a mentális részek is foglalkozni fogok a jövőben. Hasznos nekem is: amikor csinálod, tanulod a leckéket, azon is gondolkodsz, hogy hogyan tud mindez a felkészülésben, versenyzésben segíteni.
Nyitóképünkön Márton Viviana és Luana. Fotó: Veres Viktor
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
