„Mindig is tudtam, hogy autista vagyok” – őszintén vallott autizmusáról és ADHD-járól az angol női válogatott focistája

Lucy Bronze a világ egyik legjobb női labdarúgója, 22 trófeát nyert pályafutása során, 2022-ben Európa-bajnok lett Angliával, egy évre rá világbajnoki ezüstérmes, a legutóbbi Aranylabda-szavazáson pedig második helyen végzett. A 33 éves játékos milliókat inspirál játékával, most viszont egy ennél is fontosabb dologról beszélt a BBC-nek. Édesanyja már régóta gyanította, de csak négy éve derült ki hivatalosan is, hogy a lány autista, emellett figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral, ismertebb nevén ADHD-val is küzd.

Bizonyos értelemben mindig is tudtam, hogy autista vagyok. Anyukám már egészen kicsi koromtól kezdve beszélt róla, és észrevette rajtam a jeleit.

Az iskolában nehézségei akadtak az olvasással és az írással, később diszlexiát állapítottak meg nála. Bronze emellett gyermekkora óta rossz alvó, amit egy alvásszakértő szerint azzal lehetne orvosolni, ha lefekvés előtt naplót írna. „A végén még könyv lenne belőle” – jegyezte meg viccesen, majd hozzátette, „az agyam 100 kilométer per órás sebességgel zakatol még akkor is, amikor az ágyban fekszem”.

A 33 éves focista beszélgetés közben nehezen veszi fel a szemkontaktust az emberekkel, míg a csapattársak és a szurkolók is felfigyeltek arra a szokására, hogy a meccsek alatt a haját fogdossa. Mint mondja, utóbbit nem tudatosan csinálja, de mindig megnyugtatja.

Az angol válogatott edzőtáborában tudta meg, hogy autista és ADHD-s

„Ez alapvetően nem változtat semmin, de egy kicsit felnyitotta a szememet. Többet tudtam meg magamról, megértettem, hogy bizonyos helyzetekben miért látom másképp a dolgokat, mint mások, vagy miért viselkedem másképp, mint mások. Az, hogy erről tudtam valakivel beszélni, igazán nagy segítség volt és ettől sokkal jobban érzem magamat” – mondja a BBC-nek Bronze, aki azt is elárulta, hogy a 20-as éveiben másokat próbált utánozni, hogy elfedje autizmusát. Az Egyesült Királyságbéli National Autistic Society jótékonysági szervezet szerint a „maszkolás” egy olyan stratégia, amelyet tudatosan, vagy akár tudattalanul alkalmaznak azért, hogy megpróbálják elfedni az autizmusukat és „beilleszkedjenek” a neurotipikus társadalomba.

Ez pusztító hatással lehet a mentális egészségre, az önismeretre és az autizmus diagnosztizálására.

„Amikor először lettem angol válogatott, senkivel sem bírtam beszélgetni. Emlékszem, Casey Stoney (korábbi angol válogatott segédedző) azt mondta nekem, hogy »soha nem nézel a szemembe, amikor hozzám beszélsz«, én pedig csak annyit tudtam rá válaszolni, hogy »ez nem miattad van, hanem miattam«” – meséli Bronze, aki ezt követően egyik válogatott csapattársát, Jill Scottot kezdte el utánozni. „Figyeltem Jillt, és azt, ahogyan beszél az emberekkel. Gondoltam, hogy leutánozom, amit csinál. Most már jobban megy, de néha kicsit kényelmetlenül érzem magam” – teszi hozzá.

Megölelni az embereket és felvenni velük a szemkontaktust, amikor beszélgetünk. Ezt a két dolgot nehéz volt megtanulnom, de meg kellett, mert ezekre normaként tekintenek.

Bronze szerencséjére mindig voltak olyan barátai és családtagjai, akik megértették, hogy mi okoz neki kényelmetlenséget. „Mostanra eljutottam arra a pontra, hogy az emberek tudják, nem szeretem az öleléseket, így nem ítélnek el érte. Azelőtt annyira frusztráló volt, mert úgy éreztem, hogy meg kell tennem, hogy mások jól érezzék magukat, de ettől én még kényelmetlenebbül éreztem magam” – mondja, majd hozzáteszi:

Fontos, hogy mindenki megértse az emberek közötti különbségeket.

Bronze arról is beszélt, hogy az autizmus segítségére van a futballban. „Ahogyan feldolgozom a dolgokat és az, hogy szuperfókuszált tudok lenni, pluszt jelent számomra. Az emberek mindig azt mondják, hogy szenvedélyes vagyok, de inkább megszállottnak mondanám magamat” – vélekedik, majd megjegyzi, hogy részben az autizmusának köszönheti a hosszú pályafutását (16 éves kora óta a felnőtt mezőnyben játszik és 33 évesen még mindig a legjobbak között van).

Ha valami igazán jót tesz az autizmusnak és az ADHD-nak, akkor az a testmozgás. A koncentráció, a tennivalók, a mozgás. A mindennapos edzés csodálatos hatással van rám. Sokan azt kérdezgetik tőlem, 33 évesen miért nem hagyom abba. Minden, ami az autizmus miatt van, az előnyömre vált.

Bronze a National Autistic Society nagykövete lett, ugyanis mint mondja, szeretné, ha valakit nem bélyegeznének meg azért, mert autista. „A diagnózis nem változtatja meg azt, hogy ki vagy, de megérteni nagyon jó dolog” – véli Bronze, aki szerint a futball minden napra adott neki egy feladatot, amire koncentrálhat. De mi lesz akkor, ha visszavonul? „Az emberek azt mondják, aggódnak, hogy mit fogok csinálni, ha nem lesz a futball az életem része, de majd találok valami más elfoglaltságot. Még most is a foci körül forognak a gondolataim, mert ennyire a megszállottja vagyok.”