Fazekas István
„Az 1926-ban átadott akna titkát birtoklók az Utópia Kollégium tagjai voltak. A Kollégium alapítója, Jaroslav Jicínsky azzal a szándékkal hozta létre az intézményt, hogy ott a tagok nyugodt körülmények között alkothassák meg és fejleszthessék tovább a transzhumán gépet. Ez egy olyan szuperintelligens, szintetikus-organikus szerkezet volt, amely a tudományos kreativitás, az általános tudás és a társadalmi képességek tekintetében egyaránt messze túltett az emberiség valamennyi tagján” – vezeti fel a Krétakör színházi és összművészeti társulat blogja az e hétvégi háromnapos pécsbányatelepi majálist. A tízméteres művillámot produkáló Tesla-tekercsekkel, háromdimenziós vetített képekkel körített légtornászperformance masinája persze csak fikció, akárcsak az Utópia Kollégium, ám az említett Jicínsky valós személy. A morva bányászdinasztiából származó mérnök a múlt század első évtizedében tervezte a pécsbányatelepi szénkitermelési központot, a Széchenyi-aknát. Az ő ötlete volt az Európában unikális vasbeton aknatorony, az art deco stílusjegyeit magán viselő, Zsolnay-kerámiával díszített bányaház, valamint a mívesen megépített, funkcionális szerelőműhelyeket és gépcsarnokokat magában foglaló épületegyüttes, amely 2005 óta élvez védettséget (nyitóképeinken).
Ide tervezi látványos attrakcióját a hagyományos színházi előadásokkal két éve felhagyó Krétakör. „A 20 méteres belmagasságú kompresszorház muzeális híddaruja mellett a bányaművelésben használt hatalmas víz- és légkompresszorok is a darab kellékei lesznek” – árulta el a HVG-nek az épületek felmérését irányító Csikós Gábor, a pécsi építészkar Breuer Marcell Doktori Iskolájának doktorandusza. Ő és építészkollégái, valamint a szintén helybeli Labor Kulturális Szolgáltató Szociális Szövetkezet tagjai veselkedtek neki a rendszerváltás óta – néminemű tetőreparálástól eltekintve – magára hagyott ingatlan összművészeti újjáélesztésének.
„Az ipari környezet a hagyományos múzeumi, színházi, kiállítótermi miliővel szemben egy újfajta kontextust hoz létre. A nézők, látogatók túlnyomó többségére revelatív hatással van a gyárak, raktárak, csarnokok világa, mert a kábelek, a csövek, a gépek és a szigorúan funkcionális épített tér elidegenítő, de rendkívül izgalmas. A művészek már a helyszínnel is megfricskázzák a békés polgári fogyasztói társadalmat” – vezeti fel a 20. század végi művészeti térhasználat változásáról szóló tanulmányát Martin Irvine amerikai esztéta. Az ezt elindító mozgalom nem esztétikai megfontolások mentén jött létre, hanem a szükség szülte. Elsősorban olcsó lakás, illetve mű- és próbaterem kellett azoknak a képzőművészeknek, színházcsinálóknak és válogatott bohémeknek, akik az 1950-es évek végén, először illegálisan vették birtokba az újvilági metropolisok belváros(közel)i raktárépületeit. Ez az attitűd ihlette a pop-art guru Andy Warhol New York-i gyáralapítását – így Irvine. Igaz, a Factory nevű, egyszerre összművészeti alkotóközpontként, tömegszállásként és kultikus zarándokhelyként funkcionáló műintézmény csak a nevében utalt az ipari környezetre, a bérlemény ugyanis Manhattan egyik bérházának ötödik emeletén volt. A warholi modell szellemisége mégis irányt mutatott (amivel párhuzamosan az ingatlanfejlesztők is rákaptak a loftokra, és elkezdték a városok szövetébe ékelődő ipari ingatlanok lakásokká, irodákká tuningolását).
Fazekas István
A nagyvárosok terjeszkedésével egyre beljebb kerülő, az ipari termelés átalakulásával amúgy is sorra bezáró gyárak, raktárak problémáját azonban még egy ideig dózerrel oldották meg. Csak az ipari értékek megőrzéséről is rendelkező 1964-es velencei charta után vált ez szalonképtelenné Nyugat-Európában és Amerikában – így Erdősi Anikó, New Yorkban élő művészettörténész. A kulturális újrahasznosítás első fecskéje egy színházi társulás által elfoglalt amszterdami tejüzem volt, amelynek galéria- és klubüzemeltetésre is feljogosító működési engedélyét az eredeti funkcióra utaló Melkweg (Tejcsarnok) néven 1970-ben adta ki a városvezetés. A csarnok magyar vonatkozása, hogy 1987-ben az itt adott koncertje nyomán lett a Lajtán túl keresett banda az itthon is csak szűk körben ismert Vágtázó Halottkémek.
Egy másik fontos állomás volt, amikor öt évvel később Brüsszelben a 140 Theatre nevű komédiástrupp alapított – önkormányzati segítséggel – alternatív összművészeti telepet Les Halles de Schaerbeek néven egy szecessziós piaccsarnokban, amelyet egy ideje már csak raktárnak és parkolónak használtak. A Zürichi-tó partján álló, a 19. század elején épült, klinkertéglás selyemgyár védett épületében fél évtizedre rá szintén civil nyomásra avattak kortárs központot. A Rote Fabrik már 1977-től házfoglalók (squatterek) illegális kultúrháza volt, mások mellett fellépett itt a The Clash brit punkbanda is, később pedig a kelet-európai képzőművészeti avantgárd kiállítási terepe lett, ahol a svájci nagyérdemű ef Zámbó István vagy Wahorn András szexuális szimbolikában tobzódó festményeivel is szembesülhetett. Az 1990-es évek elejétől aztán Európa-szerte tömegével szabták újra a rozsdaövezeteket: így lett a műemlék amszterdami gázgyárból kortárs képzőművészeti kiállítótér és színház, a had- és ipartörténeti örökségként védett hadiraktárból és hajógyárból pedig Arsenale néven a velencei biennálék egyik helyszíne. A sorba csak formailag tartozik bele az 1986-ban egy egykori pályaudvarból átalakított párizsi Musée d'Orsay, mivel annak kiállításai a klasszikus modernekre fókuszálnak.
„Az ipari műemlékekben egyre-másra létrejövő független művészeti központok már 1983-ban TransEurope Halls néven hálózattá szerveződtek, hogy összefogva közösen képviselhessék az érdekeiket és segíthessék az új kezdeményezéseket” – olvasható a ma 26 európai náció intézményeit tömörítő TEH honlapján. Az új hullám csak nemrég érte el az egykori keleti blokk országait. Hat éve a moszkvai Október Papírgyárat vette be a Proekt Fabrika, egy évvel később a krakkói Lenin Kohászati Művek sztálinbarokk művelődési házát a Laznia Nowa nevű összművészeti csoport. De egykori kaszárnyák elfoglalására is akad példa: a nürnbergi Z-Bau és a maribori Pekarna Magdalenske Mreze – időközben műemlékké nyilvánított – hadászati ingatlanokat töltött meg kultúrával. Kína sem akar lemaradni, 2002-ben gigantikus kultúrközpont nyílt az egykori pekingi 798-as hadigyár tereiben 798-as Művészeti Zóna titulussal.
Kiss-Kuntler Árpád
Efféle megőrizve megújító centrumból még kevés akad Magyarországon, holott a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal 101 védett műtárgyat és épületegyüttest tart nyilván. Az egyetlen hazai TEH-tag, az 1968-ban épült ukrán kőszállító uszályból popkultúrnaszáddá avanzsált (a szervezet soron következő vándorgyűlésének is helyet adó) A38, bár a szocialista hajógyártás rekvizituma, nem élvez műemléki védettséget. 2002-ben viszont a zsámbéki légvédelmi rakétabázis is felkerült a nyári fesztiválhelyszínek térképére, öt éve pedig már mint a magyarországi várak és erődök legfiatalabbika élvez védettséget. A 19. századi fűrészmalom falai között kialakított szentendrei Művészetmalomban ma galéria működik, a Balaton-felvidéki Diszel malmában pedig Látványtár. A Ganz-MÁVAG Széna és Marczibányi tér közötti telepét tíz évvel ezelőtt rehabilitálták – urbanisztikai szempontból mindenképp sikeresnek mondható – kultúr- és múzeumparkká, Millenáris néven. Az egykori újpesti bőrgyárban évekig közönségvonzó csemegével szolgáló, MEO nevű kortárs gyűjtemény viszont rövid életű volt. A miskolci egyetem területén található (még nem védett) fűtőműben rock- és tudományos múzeumot terveznek, jövő évi átadással.
Az új divat a korábban kizárólag iparági múzeumi célokat szolgáló gyár-, üzem- vagy épp bányaműemlékek funkcióit is kibővítette. A Törökországtól Románián, Észtországon át Nagy-Britanniáig húzódó Ipari Örökségek Európai Útvonalán egyre több intézmény próbál nyitni a kortárs művészetek felé. Az egyik legjobb – a pécsiek által is követni kívánt – példa az esseni szénbánya, amely az egykori vájárok munkáját bemutató tárlat mellett az észak-rajna–vesztfáliai Koreográfiai Központnak, a Zollverein Művészeti Aknának, valamint az egykori kokszolóüzemben egy étteremnek is helyet biztosít.
VAJNA TAMÁS
