A Horthy-rendszer első véres, diktatórikus évei után, amikor a különítményes gyilkosok baloldali újságírókat szemeltek ki áldozatnak, körülbelül egy évtizedes nyugalmasabb – de nem nyugodt – időszak következett. A harmincas évektől aztán ismét egyre fokozódó nyomás nehezedett a zsurnalisztákra, akiket a negyvenes években a zsidók korlátozása, majd üldözése és végül a totális háború pusztítása sodort lehetetlen és sokszor végzetes helyzetbe.

De miért kellett az újságírókat ennyire egzecíroztatni, lenézni, miért kellett állandóan nyomást gyakorolni a lapokra, miért tiltottak be – még a „nyugodt” húszas években is – egy-egy nagyobb leleplezés után olyan lapokat, mint a Világ, amely a frankhamisításról írt a kormányzat számára kínos részleteket? Miért volt szükség fizikai erőszakra, adminisztratív kényszerre vagy verbális támadásokra?

Fontos volt a propaganda

E kérdésre ad többek között választ Sipos Balázs történész frissen megjelent könyve. Az Argumentum kiadó által publikált Sajtó és hatalom a Horthy-korszakban című kötet szerint a Horthy-korban – azóta kiderült: tévesen – úgy gondolták, hogy a direkt propaganda közvetlen hatással van az olvasóközönség gondolkodására és politikai cselekvésére. Csak a negyvenes évek végén kezdődtek olyan vizsgálatok, amelyek kimutatták, ennél lényegesen gyengébb a durva propaganda hatása, ám e tanulságok levonására csak jóval később, a XX. század második felében került sor. Sipos azzal magyarázza a negyedszázados Horthy-kor sajtóbefolyásolási gyakorlatát, hogy ily módon a politikusok direkt és gyors politikai hasznot akartak besöpörni.

A „zsidókérdés” 1920-ban

A jobboldali, tekintélyuralmi rendszer alapvető „keresztény-nemzeti” ideológiája állandó hangsúlyeltolódásokkal érvényesült a korban. Az „ellenforradalom” idején, a Tanácsköztársaság bukása és Trianon után közvetlenül, 1919-1921 között erőteljes antiszemita és kommunistaellenes propaganda érvényesült. Erről részletesen ír Sipos könyvében, megemlítve, hogy persze már ekkoriban is voltak józan hangok - bár ezek kissé furcsán hatnak, egyfajta mentegetőzés és a keresztény-nemzeti kurzusnak való megfelelés motiválta őket. Feltehetően Rákosi Jenő írta például a Budapesti Hírlapban: „Programunk nem lehet más, mint hogy Magyarországon minden művelt ember a keresztény civilizáció alapján álló magyar legyen, ha zsidó, ha pogány, ha mohamedán.”

Prohászka Ottokár

Wikipedia

Minderről egyébként Prohászka Ottokár püspök antiszemita parlamenti felszólalásai kapcsán esett szó a sajtóban (Prohászka 1920 őszén tett kijelentéseiről – a numerus claususról, a zsidók felsőoktatási részvételét korlátozó törvényjavaslatról szóló vitában – a hvg.hu is írt). Éppen ezért fontos megjegyezni, hogy józan hangok ekkoriban a katolikus egyház részéről is elhangzottak. Sipos szerint Csernoch János hercegprímás, esztergomi érsek például a szobi zsidó hitközség küldöttségének 1920 szeptemberében kijelentette: „Kérem, vegyék Önök és az egész zsidóság tudomásul, hogy bármily nehéz helyzetben az én és a katolikus papság védelmére mindig számíthatnak.”

Sipos a húszas-harmincas évek mérsékeltebb sajtópolitikájáról is bőséges jogszabály-ismertetést ad, és felhívja a figyelmet arra, hogy leginkább a törvények és a rendeletek ellentmondásossága, illetve a nem egységes bírói ítélkezés okozott bizonytalanságot. A bizonytalanság azonban a hatalomnak volt jó – a későbbi, XX-XXI. századi médiatörvények bírálói is éppen az efféle bizonytalanságot keltő „gumiparagrafusoktól” félnek –, mert öncenzúrára, óvatosságra inti az újságírókat.

József Attila perei a harmincas években

A bizonytalanság a hatalomgyakorlás egyik technikája – ezt például olyan történészek is részletesen taglalták már az elmúlt évtizedekben, akik a kommunista diktatúrával foglalkoztak (például Rév István). Ez a fajta bizonytalanság látványosan nyilvánult meg a harmincas években, amikor az ügyészség a szerzőtárs fogalmát próbálta kitágítani, és olyanokat vádoltak meg az úgynevezett röpiratperben, mint az író-újságíró Zsolt Béla vagy a festőművész Berény Róbert. (Egyébként sikertelenül.) Az 1932-35 között zajlott per olyan röpiratok miatt indult, amelyek tiltakoztak Sallai Imre és Fürst Sándor, két kommunista kivégzése ellen. E perben mások mellett József Attilát is elítélték, a tiltakozó röpirat szerkesztésében való részvételéért. Egyébként a dokumentum szövegezésében Illyés Gyula is segédkezett – ahogyan erről a fővárosi levéltár honlapján olvasni lehet. (E linken a korban alkalmazott sajtótörvényekbe, jogszabályokba is bepillantást nyerhetünk.)

József Attila szobra

Wikipedia

József Attilának persze nem ez volt az egyetlen sajtópere. A költő ellen még halála után is folyt egy ideig egy eljárás, aztán rájöttek a hatóságok, hogy ezt talán már nem kéne annyira erőltetni. Sipos Balázs emlékeztet rá: az 1936-37-es másik per Tersánszky Józsi Jenő egyik, a Szép Szóban publikált novellája – a vád szerint „szeméremsértő” írása – miatt indult. Tersánszky ugyan a sajtótörvényre hivatkozva állította, hogy az írást tőle senki nem rendelte meg, szerkesztésében senki sem vett részt, vagyis az író megpróbálta magára venni a teljes felelősséget. Ezzel szemben az ügyészség megragadta az alkalmat, hogy a Szép Szó szerkesztőit, Ignotus Pált és József Attilát is vád alá helyezze.

A vádiratban Sipos szerint ez szerepelt: Ignotus Pál és József védekezése, hogy olvasás nélkül adták nyomdába a kéziratot, „szerkesztői minőségükre nézve elfogadhatatlan”. Ezért szeméremsértésben bűnsegédként nevezték meg őket. Végül az eljárás „kedvezően” fejeződött be: József Attilát felmentették 1937. december 21-én – a költő azonban ekkor már jó két hete halott volt. Később, 1938. április 21-én a fellebbviteli főtárgyaláson végül a „közvádló” a „József Attila vádlott felmentése miatt bejelentett semmiségi panaszt visszavonja, mert köztudomású, hogy nevezett vádlott meghalt”. A per tehát még halála után is folytatódott az egyik legnagyobb magyar költő ellen.

A Horthy-korszak vége: egy nyilas lap vergődése a német-szovjet viszonylatban

A második világháború előestéjén, illetve a sok országban már zajló háború idején egy ideig nyugalom volt Magyarországon, de a nyilas lapok egyre vészjóslóbb hangulatot gerjesztettek. Sipos e korból egy rendkívül érdekes vonulatra hívja fel a figyelmet. A Hubay Kálmán szerkesztésében megjelent Magyarság című nyilas lap Szovjetunióról írt cikkeit elemezte 1939-41 között.

Finn-szovjet háború

wikimedia

Németország 1939 nyaráig, a Hitler-Sztálin, illetve Molotov-Ribbentrop paktum megkötéséig ellenséges volt a Szovjetunióval szemben, és a szovjetellenes propaganda az ekkor már egyre erősebben cenzúrázott magyar sajtótól sem volt idegen. Ugyanakkor 1939 nyarától, Kelet-Európa német-szovjet felosztása után már nem volt annyira kockázatmentes Moszkva bírálata. Egyrészt a horthysta sajtóirányítás is megkövetelte, hogy „semleges” legyen az újságok hangneme a Szovjetunió kapcsán, ne pedig ellenséges, másrészt a németeknek is hízelegni akartak a nyilasok, ezért sem „bántották” annyira lapjaikban a Szovjetuniót, amely ekkor átmenetileg Hitler szövetségese volt. 1941 nyarától, a szovjetek elleni német offenzíva megindulásától aztán megint elkezdődött Moszkva ócsárlása a nyilas lapban.

A Magyarság ennek megfelelően 1939 és 1941 között jó párszor megforgatta a köpönyegét: 1939 elején (a német-szovjet szövetség kikovácsolása előtt) a Szovjetuniót a „zsidók bástyájának” nevezte. Amikor megkötötték a Ribbentrop-Molotov paktumot, hirtelen azt írta a szélsőjobb szovjetszakértője, Rátz Kálmán, hogy „Sztálin megölette a zsidó népbiztosokat” – ezzel az 1936-37-es sztálini terrorra utalhatott nyilvánvalóan. És Rátz rögtön a nyugati demokráciákat kezdte szidni: „a zsidó demokrácia Sztálin ellen fordul (…) és a zsidó világlapok Sztálint, a vörös cárt vérengző őrültnek tüntetik fel”. Jól látszik, hogy szinte mindent a „zsidók” szemszögéből elemzett a nyilas lap, bármi is történt, igyekezett inkább velük foglalkozni, mintsem a német és a szovjet politika furcsa fordulataival.

Még nagyobb bajba kerültek a nyilasok, hogy miként fogalmazzanak az 1939-40-es finn-szovjet háború idején. Bár nyilvánvaló volt, hogy szimpatizálnak Finnországgal, ám a németek aktuális szövetségesét, az agresszívan támadó Szovjetuniót – amely a Hitlerrel kötött paktum alapján támadta meg a finneket – Horthyék Hitlerék miatt sem bírálhatták. Éppen ezért jelzőikkel érzékeltették ugyan, hogy a finnek mellé álltak („a hős finn csapatok feltartóztatják az orosz hengert”), de aztán inkább a szovjetek belátására alapozva, azok türelmére játszva írták: „Szovjet-Oroszország is be fogja látni, hogy ez a három és félmilliónyi kis nép nem veszélyeztetheti az ugyancsak három és félmillió lakosú Leningrádot”.

Amikor viszont 1941 nyarán Németország megtámadta a Szovjetuniót, megint fordult a kocka. A sztálini rendszert semlegesen ábrázoló tudósítások hirtelen eltűntek a Magyarságból, amely rögtön meg is indokolta a náci offenzívát: „minden szocializmusok legrosszabbika, az ázsiai szocializmus, (…), a vörös patkányforradalom, (…) a vörös agyrém teremtette korrupt és beteg rendszer alkalmatlan volt bármiféle békés megoldásban való részvételre”.

Mindebből jól látszik, hogy a nyilas újságírók igyekeztek rögtön igazodni az általuk sejtett vagy sejteni vélt német elvárásokhoz, és az sem véletlen, hogy a Horthy-korban miért volt ennyire negatív az újságírók megítélése.