Kilencből kilenc. Ezzel a találati aránnyal dicsekedhetett a tudományos Nobel-díjak múlt heti átadásakor a legrégebbi idézettségfigyelő szolgáltatás, a most a Thomson Reuters Web of Science (WoS) névre hallgató adatbázis. Igaz, ez az előrejelzés – mondjuk a nyertes lóversenytippekkel ellentétben – nyitva hagyja, melyik futamban, azaz melyik évben esedékes a győzelem. Az ideiek sem egyből lettek telitalálatok, de nem is kellett sokat várni a beteljesülésükre: a vegyészek, fizikusok, kutatóorvosok és közgazdászok közül ötre 2008-ban, négyre tavaly voksolt a WoS internetes oldala, amely egy viszonylag fiatal, az 1960-as évek óta létező kutatási terület, a tudománymetria egyik fontos eszközét, az idézettségmérést alkalmazza.
Az idei Nobel-bankett
AP
A tudományos publikációk ilyen hatásvizsgálatának módszerét az 1950-es években alapozta meg az amerikai Eugene Garfield, aki eleinte még kizárólag bibliográfiai céllal kezdett gyűjtögetni. Az ötletet az amerikai precedensjog adta. A korábbi ítéletek felidézésén alapuló bírósági döntésekhez a tengerentúlon a XIX. század óta komoly adattár létezik a peres ügyekről (azt is idézettségi indexnek hívják); a kutatók szakmai eligazodását segítendő, ennek mintájára kezdte létrehozni Garfield az egymásra hivatkozó tudományos cikkek nyilvántartását. A publikációk irodalomjegyzékét kartotékokba rendezte, amelyekből utóbb jól kereshető rendszer lett. Ekkor derült ki, hogy ezek az idézettségi adatok egyúttal egy-egy folyóirat tekintélyét – azóta elterjedt angolos nevén az impakt faktorát – is jól jelzik.
A szakmai közlönyök befolyásának osztályozásából logikusan következett, hogy a kutatók munkájának hatását is mérni lehet az idézettséggel. Akire sokan, sokszor hivatkoznak, az nagy valószínűséggel nemzetközi fontosságú eredményeket ért el (lásd Több tízezret érnek című cikkünket). Az idézettségen alapuló, de ravaszabb mérőszámot dolgozott ki nemrég a szintén amerikai Jorge Hirsch is. A róla elnevezett h-index értéke például 20, ha egy kutatónak legalább 20 olyan publikációja van, amelyek mindegyikét legalább 20 helyen idézik. A h-index többnyire nem mutat nagyon mást, mint az idézettség, de akadnak eltérések. Van például olyan, széles körben használatos molekulamodellező szoftver – hoz példát Schubert András, a tudománymetria és az információkutatás szakértője –, amelyre a témába vágó cikkekben szinte minden szerző hivatkozik. A szoftver szerzőjének tehát igen magas az idézettségi mutatója, ám a h-indexe alacsony, ha csupán erre az egy munkájára hivatkoznak nagyon sokszor.
Rendszeresen visszatérő téma Garfield saját publikációiban, hogy az általa alapított tudományinformációs intézet, az ISI (ezt időközben megvette a Thomson Reuters, és így működteti a WoS-t) milyen jól előre tudja jelezni a Nobel-díjakat. A helytállást a versenyben megkönnyíti, hogy – saját honlapjának közlése szerint – a WoS az egyetlen szervezet, amely mennyiségi mutatók alapján évente előre jelzi a feltételezhető Nobel-díjasokat. Valójában arról van szó, hogy az idézettség – és néhány más szempont, például egyéb tudományos díjak elnyerése – alapján Garfield megalkotta a Nobel-osztályt, amelybe a legtekintélyesebb kutatókat sorolta. Igaz, akadnak olyan fontos megállapítások, amelyek csekélyebb idézettség mellett is széles körben elismertté tették szerzőjüket. Garfield példája szerint Albert Einstein is viszonylag kevés olyan cikket publikált, amely a mai szempontok szerint magas idézettségűnek számítana.
Más kérdés, hogy a legütősebb tudományos tételek sorsa időnként furcsán alakul – ez a Garfield által feledve megőrzésnek nevezett jelenség. John Maynard Keynes amerikai közgazdász tézisei például annyira közkinccsé váltak, hogy többnyire külön hivatkozás nélkül veszik őket alapul. James Watson és Francis Crick nevezetes, a DNS kettős spirálját leíró 1953-as írását 1990-ig mindössze 1400-szor idézték, pedig a múlt század egyik leghíresebb felfedezéséről van szó. Mindent összevetve Garfield úgy véli: az idézettségi mutatók, a Nobel-osztály és a klasszikus idézetek elég jól meghatározzák azoknak a körét, akik közül a stockholmi ítészek válogatnak.
A találati arány azonban már akkor is bizonytalannak tűnik, ha a WoS honlapján önreklámként összegyűjtött bevált jóslatokat böngésszük át. A sikerlista 50 nevet tartalmaz, vagyis az 1989–2011 közötti 202 díjazott negyedét. Az idei 9 találatnak nincs párja, a néhány 4 találatos év már jónak számít. Az 1997-es, az 1999-es és a 2006-os évszám alatt például egyetlen Nobel-díjas neve árválkodik, 1996-ban pedig egyetlen találat sem volt. A WoS mentségére legyen mondva, hogy időnként „alig” lő mellé. 2003-ban megjósolta ugyan, hogy a nagy proteinek vizsgálata lesz a nyerő a nukleáris mágneses rezonancia alkalmazásával, csak éppen e kutatások más kiváló vegyészeit tüntették ki, nem pedig azt, akire a WoS tippelt.
Gyakori, hogy sokáig tart, amíg ez a 25 százalékos előrejelzés is valóra válik. Garfield számítása után 16 évet várhatott Edmund Phelps amerikai közgazdász, amíg 2006-ban megkapta a legmagasabb elismerést a makrogazdasági folyamatok rövid és hosszú távú hatásai közötti összefüggések feltárásáért, és akad a listán néhány nem sokkal rövidebb türelmi idő is. Ennek is megvan persze a magyarázata. Bár Alfred Nobel még az előző év legnagyobb felfedezéseinek szánta a díjat, napjainkban nem annyira maga az eredmény, mint inkább a hatása, az alkalmazása számít. Schubert szerint ritka kivétel az a kémiai Nobel-díj, amely az elemi szén mesterségesen módosított molekulái, a fullerének felfedezéséért járt (1996-ban, 11 évvel a publikáció után), pusztán azért, mert a lényegében azóta is gyakorlati hasznosítás nélkül álló képződmények tudományos szemmel nézve nagyon tetszetősek.
A Nobel-díjak előrejelzése egyre nehezebb – állította 2009-ben, a tudománymérés nemzetközi folyóiratában, a német Springer és a magyar Akadémiai Kiadó által gondozott Scientometricsben Yves Gingras és Matthew Wallace. Azt tapasztalták, hogy az 1980-as évek óta a díjazott fizikusok és vegyészek többsége nem is szerepel az 500 legidézettebb tudós között. Ha már akkoriban is lett volna ilyen jóslás, egyszerűbb lett volna a helyzet a háború előtt, amikor a Nobel-díjas kutatók idézettségének csúcsa egybeesett a magas elismerésükkel, és az érmesek igen nagy számban a legidézettebb 20–50 kutató köréből kerültek ki.
Fokozza a kiszámíthatatlanságot, hogy a tudományterületek és a tudósok száma is egyre követhetetlenebb. A döntnökök láthatólag igyekeznek időnként egy-egy kisebb szakterület jeleseit is megtisztelni – ezek a díjazottak pedig valószínűbben maradnak le az idézettségi listákon. Az idézettség mérése szakterületenként történik ugyan, de a tudománymetria egyelőre nem talált olyan osztályozást, amelyben minden kisebb-nagyobb tudományág művelői és főképp a határterületek kutatói hasonló eséllyel indulhatnának.
Bár a határozathozatalról nem szivárognak ki részletek, feltehető, hogy a toplistákat a Nobel-bizottságban is szemügyre veszik, ha másért nem, csupán a biztonság kedvéért, hogy ne maradjon le fontos személy a szűkebb listáról. Akárhogy is – mondja Schubert –, az idézettségi mutatószámokat eddig nemigen tudták felülmúlni a Nobel-díjak előrejelzésében.
