Minthogy ezzel nagyjából szerintünk véget is ér a reá bízható dolgok sora, mi emögött a briliánsan előkészített, mesterien időzített „iskolaköpeny-gumicsont” mögött is a Habony-féle kommunikációs atommáglya felizzását érezzük inkább. Ne értsék félre: sem az efféle lufik eregetőivel, sem az erre csípőből reflektálókkal nincs semmi bajunk – tegyék a dolgukat. Egyrészt bőven van miről terelni: itt az első osztálytól bevezetett erkölcstan botránya, a tankönyvpiac monopolizálása, a kerettantervek kidolgozatlansága (ezt lehet, hogy még visszasírjuk), a mindennapos testnevelés belügyi ellenőrzése – folytatható sor napestig. Másrészt isten ments szó nélkül hagyni, s így közösséget vállalni azzal, aki egyenlőségjelet tesz egy drága magánintézmény státuszszimbólumnak számító, büszkén viselt öltözéke és az iskolát vizuálisan (is) börtönudvarrá változtató, eszmeileg a kínai kulturális forradalom környékéről eredeztethető rongydarab közé.

A legijesztőbbet, a totális államosítást viszont még mindig csak kóstolgatja a bérből és rettegésből élők többsége, ha másért nem, mert másodszor halasztották el a bevezetését. Most épp január elsejénél tartunk, s erre is legfeljebb közepes tétekben fogadnánk. De korántsem azért, amit egyes politikai elemzők sejteni véltek, hogy a nagyobb városok fideszes polgármesterei rendszeresen kisiklatják a folyamatot – nem. Épp Kósa Lajos panaszolta el a szóbeszéd szerint polgármestertársainak egy gyenge pillanatában (s ebből neki, lássuk be, volt már néhány a közelmúltban), hogy Orbán körömszakadtáig ragaszkodik az államosításhoz, mert úgymond a „tízezer közoktatási feladatellátási helyből négyezret (!) be kell zárni, és ti (mármint a polgármesterek) erre sohasem lesztek képesek”. Ebből ugye majd’ háromezer a szóban sem forgó óvodák száma, ráadásul a középfokú intézmények kb. ötven százaléka már most sem önkormányzati fenntartású. Szép új világ – még, ha csak a fele igaz is. Abból, ahogyan a nemrég még életük árán is megvédendő „ezeréves” megyéket szétcincálták és lenullázták, önmérsékletre józanul gondolkodó nem következtethet.

Szó sincs itt semmiféle ellenállásról. A megyék eltaposása után a települések következnek: a háromezer főnél népesebbeket a törvény kötelezi olyan iskolaépületek fenntartására, amelyben egy tőlük teljesen független szervezet közoktatási feladatot lát el. Rágjuk meg még egyszer-kétszer ezt a valóban kapitális baromságot, hogy teljes erejével hasson: aki ezt kitalálta, annak „nem két lábra való esze volt”, így mondják a nép egyszerű nyelvén. Egy mai iskolaigazgató ugyanis már rég nem órát látogatni jár, nem tananyagfejlesztéssel, pedprogrammal vagy HHH-s, SNI-s gyerekekkel bíbelődik, hanem kifizetetlen gáz- és villanyszámlákkal, életveszélyes világítással, leszakadó ajtókkal és mosdókkal, lyukas tetőkkel hadakozik egyre reményvesztettebben. Pontosítsunk: harcolt eddig, s most várja a megváltó új évet, melytől neki és az iskola dolgozóinak már nem az önkormányzat lesz a munkáltatója, a főnöke. Ezentúl szabad a vásár: csak be kell diktálni az önkorinak a számlák végösszegét, lehet nyitott ablaknál fűteni az utcát, ha netán a mindennapos tesitől – fürdési lehetőség híján – kissé büdös van az osztályban, egy lógó kilincsre meg rá lehet fogni, hogy oktatásra alkalmatlan a helyiség. Annak, amit itt sikerült kitalálni, a legteljesebb káosz lesz a következménye akár hónapokon belül. Az önkormányzatot kötelezhetik ugyan az épületfenntartásra, de hogy ezt milyen színvonalon tudja teljesíteni, az a nála – kegyesen és egyelőre – meghagyott bevételek függvénye. A kedvét meg, minthogy semmilyen módon nem szólhat bele az intézmény életébe, most vették el az egésztől, ahogy Királyhegyi Pál mondta volt. Sikerült egyetlen intézkedéssel – ismerjük el, szép teljesítmény – egymásnak ugrasztani iskolavezetőt és -fenntartót, tanárt, szülőt, diákot, állami hivatalt, egyszóval mindenkit.

Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy mindennek pusztán a húsz év alatt nehezen kikínlódott önkormányzatiság további megtörése, megalázása a közvetlen célja, másrészről pedig a további kegyviszonyok, függőségek kialakítása. És láthatólag Orbán most épp annak a területnek a pusztításában leli legnagyobb örömét, ahol az ellenzéki nyolc évben a legsikeresebb volt, s a legtöbb kárt tudta okozni pl. a regionális szerveződés megakadályozásával.

Persze mi a fentebb vázolt képletből (valószínűleg genetikai okokból) kihagytunk egy tényezőt, ezt egyelőre, jobb híján nevezzük NER-állandónak: viták esetére lesz majd egy központ, ahol összeülhet az igazgató, a már most „Klebinek” becézett intézményfenntartó, a polgármester, és szép csendesen közös nevezőre jutnak… merthogy ők mindannyian egy bizonyos párt tagjai. Ez utóbbi a sarokpont, a rendszerkövetelmény. Kelleni fog még egy K-vonal, melyet az állami mobilszolgáltató rezervál, no meg egy függetlenített párttitkár, minimum járási szintig lemenőleg. Dehogy lesz itt probléma.