Horváth András volt NAV-alkalmazott kibontotta a zászlót, és lendületből kitűzte Ángyán Józsefé mellé. A párosítás egyébként nem túl meglepő, de erről később. Az ügy mögé pedig rögtön felsorakozott az LMP és a Jobbik, és az MSZP is majdnem, csak nekik még ez sem sikerült.

Horváth András azt állítja, hogy bizonyos üzletláncok (de a vele készült interjúban véletlenszerűen megnevezettek épp nem) áfacsalással sok száz milliárdos kárt okoznak a költségvetésnek, az adóhivatal pedig ezeket a csalásokat elnézi, sőt, megvédi a csalókat az ellenőrzéstől. Ezt alátámasztandó hatvanezer oldalnyi iratot halmozott fel a szekrényében, amit aztán ott is hagyott, majd egy zöld dossziéval megjelent egy, a kormánypárti képviselők távolmaradása miatt fel nem álló parlamenti bizottság előtt, ahol mindezt előadta, az örökmozgók feltalálóira jellemző vehemenciával, és később a hasonlóságot még fokozni is tudta, amikor bejelentette, hogy mindezt egy új hálózatelemzési módszerrel derítette ki (ami eddig nyilván senkinek nem jutott eszébe).

A hallgatóság meg lelkesen bólogatott. Ami nem csoda, mert minden, amit Horváth elmondott, tökéletesen passzol az egyszerre államfetisiszta és „kisemberpárti” közönség ízléséhez: a nagy gonosz multik elcsalják az adót, pedig ha befizetnék, eljönne a tejjel-mézzel folyó kánaán, húú, ezermilliárddal többet költhetne el az állam. Vagyis persze ezermilliárddal többől tartanánk ugyanitt.

Horváth úr és hívei ugyanis számos ponton tévednek. Az első mindjárt az, hogy több pénzből a magyar állam sikeresebb lehetne. Ez tévedés, onnan tudjuk, hogy tévedés, hogy amikor a magyar állam például a nyugdíjpénztárak elrablásából több ezer milliárdnyi pluszhoz jutott, az égvilágon semmire nem ment vele. A magyar államnak működésének lényegéből fakadóan mindegy, mennyi pénz felett rendelkezik, az a pénz sosem lesz elég, mindig megszorításokra lesz szükség az egyensúlyhoz, és így tovább. Ennek számos oka van, de Kornai óta tudjuk, hogy a puha költségvetési korlát (vagyis a bemondásra adott egyre több és több pénz) ezen a helyzeten csak ront. Ráadásul Magyarország most is szinte korlátlanul tud forráshoz jutni a nemzetközi pénzpiacokról, mégsincs semmi eredménye a gazdaságpolitikának. Matolcsy György maga mondta a saját szájával, hogy a világgazdaság pénzbősége miatt lehet csökkenteni a jegybanki kamatot. Csendben jegyezzük meg, hogy az első klasszikus, aki ezt a fordulatot használta, ugyanakkor azt is mondta, hogy hazudtak reggel, délben, este.

A második, hogy az adócsalás a nagy gonosz multik privilégiuma. Ez sem igaz, komplett szektorok üzemelnek feketén (ki az, aki látott már csak legális munkásokat foglalkoztató építkezést?, ki kapott már számlát a szolgáltató szektorban?, stb.), a kiskereskedelemben pedig nemcsak a nagyok sárosak. Ezt azonban nem túl népszerű feszegetni.

A harmadik, hogy ha mindenki mindent legálisan csinálna, akkor a most elcsalt összeg maradéktalanul megjelenne a költségvetésben. Aki ezt komolyan gondolja, az valószínűleg soha életében nem találkozott még épelméjű élő emberrel. Ha mindenki mindent legálisan csinálna ezekben a szektorokban, akkor a cukor és hasonló alapélelmiszerek ára a másfél-kétszeresére ugrana, annak minden következményével együtt (forgalomcsökkenés, boltbezárás, feketekereskedelem). Hogy ezt honnan tudjuk egészen biztosan? Mióta csak a nemzeti trafikokban lehet dohányt vásárolni, a dohánytermékek hivatalos forgalma az abból befolyó adóval együtt 30-40%-ot csökkent. Vagyis vagy hirtelen leszokott a dohányosok fele-harmada, vagy illegális források után néztek. Képzeljük el, mi történne, ha az alapélelmiszerekkel játszódna le ugyanez. Ezermilliárd többlet a költségvetésben? Ez legfeljebb ugyanabban a párhuzamos univerzumban történne meg, ahol Matolcsy gazdaságpolitikája sikeres.

A magyar adórendszer két legnagyobb hibájába senki, sem Horváth úr, sem a neki lelkesen tapsolók nem gondolnak bele, mert egyszerűen fel sem tűnik nekik, hogy az adók alanyai, a vállalkozások vezető mind emberek, akik nem vehetők rá bármilyen szabályok feltétel nélküli, tökéletesen pontos betartására (akkor ugyanis mind adóellenőrnek mentek volna).

Ezért aztán kevesen lesznek, akik a papíron irreális mértékű adóelvonásokkal operáló és horrorisztikus bonyolultságú magyar adórendszernek mindenben tökéletesen meg tudnak felelni. A magyar adórendszerben valószínűleg a svéd és német adófizetők is kiegyenesített kaszát ragadnának. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy a magánszféra Kádár-kori megjelenésekor pont azért, hogy ne kelljen hivatalosan elismerni a magánérdekből működő üzletek jóval nagyobb hatékonyságát, lényegében minden magánvállalkozó annyi adót fizetett be, amennyit akart, sok-sok éven át. Ennek a két tényezőnek a kombinációja vezet oda, hogy az adómorál, az adóbehajtás hatékonysága, és úgy egyáltalán az állam működése olyan, amilyen.