Kellemesen bennfentes konferenciát rendezett magának a Veritas közigazságügyi és múltépítészeti zártkörű részvénytársaság az Ellenzéki Kerekasztal 25. évfordulójának ürügyén.

Az egybegyűlt urak és hölgyek szelíd derűvel elnosztalgiáztak egymás között; a kávé jó volt, a szendvicsek ízletesek, a kárpitozott székeken kellemes ülés esett. A dolog igazából szót sem érdemelne (az egész Veritas Intézet sem érdemelne szót sem, eltekintve persze a több százmilliós közpénzfelhasználástól, illetve a főigazító úr havi egymilliós, helyettesének havi háromnegyedmilliós bruttó fizetésétől, és más efféléktől). De a Veritas Intézet nevében is jelzett célja az aktuálpolitikailag korrekt múlt (nevezhetjük akár nerténelemnek is) kimunkálása, amit majd az államilag kötelezően ajánlott tankönyvek, az államilag pártszolgálatra rendelt média, a korporációkba terelt pedagógusok és más ideológiai közvetítők segítségével amolyan nemzeti múltképpé igyekeznek kovácsolni.

Történelmi igazságtétel van itt folyamatban, a munka komoly ütemben folyik; amint Szakály Sándor elmondta, van már például e-mail címük is, ami kétségkívül nem kis eredmény mai rohanó világunkban. Kevesen mondhatják el magukról, hogy saját e-mail címük van.

A jó, nertársi légkörben, illusztris özvegyek és frontharcos veteránok részvételével lezajlott találkozó bonus trackje Kövér László volt, aki két figyelemreméltó gondolattal is irányt mutatott a megfelelő múlt felépítésének aktuális feladataiban.

Egyrészt – határozott posztmodern hévvel – azt a tézist fogalmazta meg, hogy „Történelem nincs, csak történetírás van”. Ez valóban kényelmes, frappáns kis pozíció, főleg hogy a Pártunk és Kormányunk által kitűzött helyes irányvonal inkább feltételez monológot, mint diskurzust (az egyik oldalon történelemipari üzemegységek alapítása, a másik oldalon az összes történettudományi kutatóhely és műhely feloszlatása, szétdúlása és ellehetetlenítése), másrészt pedig ha nincs történelem, akkor valóban csak magyarázatok léteznek, és aki hangosabban tud kiabálni (kereplőzni, sípolni, békemenetelni), annak lesz stabilabb a veritása. Az ütemes tapsnak megvan az az előnye, hogy messzebbre hallatszik, mint a rendezetlen, tervezetlen ováció (hogy akkor a kételyekről és a kérdésekről ne is essék szó – ha nincs történelem, akkor nincs történettudomány sem, semmi szükség hát zavaró hipotézisekre és problémafelvetésekre, forrásokra és azok kritikájára és egyéb szakmai huncutságokra).

Másrészt kiderült, hogy a kövérlászlói történelemszemlélet csak válaszokat ismer, és a válasz ebben az esetben Kövér László maga. Kövér László, aki kifejtette, hogy ha nem lett volna Ellenzéki Kerekasztal, akkor ő sem állna ott mint az Országgyűlés Házelnöke. Ha a szervezők történészeket is meghívtak volna a jeles eseményre, akkor valaki netán elemezhette volna a „mi lett volna, ha” jellegű kérdések relevanciáját a történetírásban, de hát a történészszakmát – érthető megfontolásokból – jobbára nemkívánatosnak tekintették a jeles esemény szervezői. Így – bár kétségkívül kellemes belegondolni egy Kövér László nélküli közélet ábrándjába – legfeljebb azon tűnődhetünk el, hogy Ellenzéki Kerekasztal (ebben az összefüggésben értsd: a rendszerváltás) nélkül lehetne-e Kövér László elvtárs a Magyar Népköztársaság Országgyűlésének Elnöke? Simán. Hiszen történelem nincs, ugye, csak történetírás. Minden múlt lehetséges, ha van rá igény.

Végül egy apró kis adalék: a tudósítás szerint az úri közönség kedélyesen kuncogott, amikor az Ellenzéki Kerekasztal működéséről készített videó-összeállításban Kövér László, Tölgyessy Péter, Sólyom László, Szabad György és Orbán Viktor tűntek fel. Hehe, kérem szépen. Sőt, hehehe.

Fenébe is, nem megy. Nekem egyáltalán nincs kedvem ezen vidulni. Mondjuk nem is szerepeltem a meghívottak illusztris listáján.