Az elmúlt fél év során nem sok olyan hét volt, amikor valamilyen bombasztikusnak szánt hír ne látott volna napvilágot az állami felsőoktatás rendszerébe erőszakolt kancellárokkal összefüggésben. A múlt hét sem volt kivétel: ezúttal a csúcsfizetések kerültek napirendre a vs.hu jóvoltából.

Mielőtt leírnám, mit is gondolok erről, elnézést kell kérnem az állam által foglalkoztattak többségétől: tanítóktól és tanároktól, sok-sok orvostól, valamint még több ápolótól és folytathatnám a megalázóan alulfizettek sorát. De nem teszem, hiszen nem róluk szól hozzászólásom, hanem a kancellárokról és az ő fizetésükről. Pontosabban még csak az utóbbiról is alig, ugyanis sajnos nem a fizetésük a legnagyobb baj velük. Bizonyára közülük többen jól felkészült szakemberek, esetenként akár meg is érdemelhetik járandóságukat, persze nem a nővérekhez képest – ezért a bocsánatkérés!

Igen ám, de akkor mi is az igazi baj a kancellárokkal? Az, hogy vannak. Kereshetnének fele annyit, mint ma, akkor sem lenne rájuk szükség. Hiszen azelőtt is működött egy elvi alapon álló rendszer. Ebben is az állam volt a tulajdonosa ezeknek az intézményeknek, ezért felelős gazdaként őrködnie kellett az egyetemekre, főiskolákra bízott javak felett. Emiatt az első számú vezető, a rektor, valamint a gazdasági vezető is személyes felelősséget viselt a cél- és szabályszerű gazdálkodásért. (No, meg – nem utolsó sorban – az intézmény rendeltetésszerű működéséért.) Kettőjük közül természetesen a rektor volt a nagyobb felhatalmazású vezető, sőt, a rektorok az ország legnagyobb felhatalmazású vezetői közé tartoztak. Őket ugyanis először saját közösségük, a felsőoktatási intézmény szenátusa választotta meg, majd a felügyelő miniszter és a kormányfő támogatásával a köztársasági elnök nevezte ki. Konszolidált körülmények között ez bizony sokat jelentene. Ugyanakkor a gazdasági vezetőket sem kellett félteni. Őket szintén a szenátus hallgatta meg, majd – megfelelés esetén – javasolta a fenntartónak, végül miniszteri pecséttel ellátott kinevezés zárta a folyamatot.

Mindezeken túlmenően törvény adott alapvető eszközt a gazdasági vezető kezébe, amit ellenjegyzési jogként ismer a szakma. Ez a fura fogalom azt jelenti, hogy a nagy felhatalmazású rektor sem vállalhatott intézménye nevében semmi olyan kötelezettséget, melynek pénzügyi fedezetét a legfőbb ellenjegyző, a gazdasági vezető ne igazolta volna. A rendszer tehát egészséges együttműködésre késztette az akadémiai ranglétrán magasra jutott tekintélyes rektort és a megfelelő szakértelemmel rendelkező gazdasági vezetőt. Mindezt úgy, hogy a rektor volt a főnök, de pénzügyi kérdésekben egyetértésre kellett jutnia egy olyan emberrel, akinek kiválasztásához egyértelmű hozzászólási lehetősége volt.

No, éppen ez az egyik alapvető baj a kancellári rendszerrel. Itt már nincs hozzászólás, csak diktátum. Meg aztán nem is annyira egyértelmű, hogy a rektor az igaz főnök. Némi szánalmat érzek a jogászok iránt, akik a felsőoktatási törvény 13. szakaszát fogalmazták. E szerint ugyanis „a felsőoktatási intézmény első számú felelős vezetője és képviselője a rektor”, míg bizonyos kérdésekben „a kancellár a felsőoktatási intézmény vezetőjeként jár el”. Ez aztán igazi fából vaskarika.

Kis színesként hozzáteszem, a rektorok és a gazdasági vezetők dedósként kezelése már a költségvetési felügyelő intézményének pár évvel korábbi bevezetésével megkezdődött. Az úgynevezett egyetemi autonómiát élvező állami felsőoktatási intézmények formálisan nagy felhatalmazású vezetői akkor is csöndben maradtak. Legalább van valami, amire az esetek többségében bizton lehet számítani, talán egy-egy művészeti egyetem kivételével.

Ha már az autonómiát említettem, kulcsfontosságú arra is kitérni, miért érdemes egyáltalán erről beszélni egy közfeladatot ellátó állami felsőoktatási intézmény esetében. Nyilvánvalóan a több száz éves tapasztalat miatt, mely szerint közérdek fűződik ahhoz, hogy a társadalomban mindig legyen jelen egy önálló véleményalkotásra képes, autonóm gondolkodású réteg, amihez viszont az esetek jelentős részében – bár nem elengedhetetlen – nem árt az embernek végigküzdeni magát egy erre is nevelő felsőoktatási intézményen. Persze, ha a rövid távú hatalmi szempontok felülírják a hosszú távú társadalmi érdeket, máris nem olyan fontos az a fránya egyetemi autonómia. Sőt, még káros is lehet! Nosza, nyomjunk rájuk még egy-egy konzisztóriumot!

Magas rangú egyetemi vezetők fizetésén felháborodni sokszor nem más, mint olcsó demagógia. De kétségtelenül jogos, ha ezeknek az embereknek semmi hasznuk nincsen. Még inkább, ha egyenesen károsak.

A szerző vezetési tanácsadó, „A vezetés öröm-e?” című kötet szerzője