Fodor Gábor volt az egyetlen képviselő, aki elutasította a devizahitelesek kilakoltatási moratóriumának meghosszabbítását. Lett is nagy felhördülés, különösen a baloldal megújításán fáradozó fiatal értelmiségiek, újságírók posztolták és kommentelték tele a Facebookot felháborodásuknak hangot adva. Volt, aki rámutatott, hogy nincs min csodálkozni, hiszen a liberálisok nem baloldaliak. (Most ne menjünk ebbe bele, de mondjuk a dán Radikale Venstre vagy a holland D66, és a rájuk szavazó százezrek ezt nyilvánvalóan másképp tudják.)

Végül Pető Péter harcos publicisztikában húzta rá a vizes lepedőt Fodorra és az őt az Országgyűlésbe juttatókra, feltéve a kérdést, hogy miért kell a baloldalnak politikai ellenfeleit közös listájának negyedik helyén szerepeltetni. Pető szerint, idézem: „lesz még alkalom bőven, amikor Fodor szemben áll majd a baloldallal: biztosan mást gondol a kapitalizmusról vagy az államról, mint kollégái. Mindezt akkor, amikor nyilvánvaló: a baloldal akkor válhat versenyképessé, ha felszabadulnak kreatív energiái, elszabadul politikai fantáziája, újrafogalmazza a piachoz vagy a globalizációhoz fűződő viszonyát. E folyamat során mind távolabb kerül majd Fodortól.”

Ez a gondolatmenet a szóban forgó törvényjavaslaton magán bicsaklik meg. Lehet, hogy ez apróság a nagy ideológiai újrapozicionálás szempontjából, de azért itt mégiscsak egy egészen konkrét törvényjavaslatról van szó, amely hatályba lépése után egészen konkrét következményekkel fog járni (nem platóni idea tehát). A 444 foglalta össze, miért problémás a moratórium abban a formájában, ahogy elfogadták:

-          Szerződésszegő magatartásra ösztönöz (lehet, hogy ez nem baloldali érték, de akkor a NER más, a jogbiztonságot romboló intézkedéseit se tessék kifogásolni).

-          Jutalmazza a nem fizető adóst (azokkal szemben, akik kínkeservesen, de fizetnek minden hónapban).

-          Az adóssága azonban a nem fizetőknek a moratórium alatt is tovább nő, tehát nem jelent valós megoldást.

-          A törvény csak a devizahitelesek kilakoltatását tiltja, akik forintban adósodtak el, továbbra is az utcára tehetők.

-          Ráadásul a törvény az adósok egy körét még bünteti is. Hogy-hogy nem egy miskolci fideszes képviselő javaslatára bekerült a törvénybe, hogy az önkormányzat által „antiszociálisnak” minősített – vagyis mélyszegénységben élő és/vagy roma – „elemeket”  kifejezetten ki lehessen lakoltatni akkor, ha lakásukat önkormányzati vagy állami szervezet veszi át. (A módosító indítványt a Fészekrakó programban lakáshoz jutott miskolci szegényekre szabták. A városból a nyomorgók – főként romák – kilakoltatására készül éppen a fideszes vezetésű miskolci önkormányzat.) Igen, jól olvasták, ez egy olyan kilakoltatási moratórium, amely lehetővé teszi, hogy a legszegényebb, legelesettebb embereket ki lehessen tenni az utcára.

A javaslatnak több eleme miatt is vállalhatatlannak kellene lennie baloldalinak, liberálisnak, konzervatívnak egyaránt. A botrány tehát megítélésem szerint korántsem az, hogy Fodor Gábor elutasította a javaslatot, hanem az, hogy egyedül ő utasította el.

Pető szerint, a baloldal „nem siettetheti a családok utcára irányítását, ha azok képtelenek fizetni a részleteket”. Jól van, a vita kedvéért elfogadom, hogy ez valós dilemmát jelenthet még akkor is, ha az elfogadott törvény a forintban eladósodottakat nem védi, és az „antiszociális elemek” kilakoltatását egyenesen lehetővé teszi. De mondom, fogadjuk most el ezt egy pillanatra. És vessük is el azonnal.

A törvényjavaslat elutasítása ugyanis nem siettette volna egyetlen család kilakoltatását sem, mivel a Fidesznek többsége, méghozzá kétharmados, alkotmányozó többsége van az Országgyűlésben. A törvény elfogadásához tehát nem volt szükség egyetlen ellenzéki szavazatra sem. Egy parlamentáris demokráciában az ellenzék a kormány és a kormánypártok javaslatait csak kivételes esetben fogadja el. Teszi mindezt egyrészt azért, mert feladata a kormány ellenőrzése és világos, kormányzati alternatíva felmutatása . Másrészt azért nem támogatják ellenzéki pártok a kormány törvényjavaslatait, mert ha a kormánynak többsége van (mint esetünkben), akkor nincs lehetőségük a törvényalkotás érdemi befolyásolására, így csak a felelősségben osztoznának, minden számukra fontos eredmény nélkül (más a helyzet, ha a kisebbségi kormány van, amelynek szüksége van ellenzéki szavazatokra, így érdemben lehet alakítani a törvényeket).  

Nem álságos színjáték ez, hanem nagyon is komoly és felelősségteljes feladat. Kivételes esetekben azonban dönthet úgy az ellenzék, hogy támogatja a kormányt, még akkor is, ha az nem fogadja be egyetlen javaslatát sem. Ilyen lehet vészhelyzet, katasztrófa, háború esete vagy valami olyan további ügy, amiben kivételesen fontos nemzeti egység felmutatása. A magyar baloldali ellenzéki pártok úgy ítélték meg tehát, Pető Péter és más baloldali közírók, elemzők szerint helyesen, hogy ez a moratórium így, ebben formában mindenképpen támogatandó. Hogy ezzel a törvényjavaslattal kell bemutatni nemzeti egységet a jogbiztonság, a  hitelüket rendesen törlesztő – és kellő pénz hiányában a végtörlesztéssel korábban élni nem tudó – devizahitelesek, a hitelüket törleszteni nem tudó forinthitelesek, és a mélyszegénységben élők ellen.

Ehelyett a baloldali és zöld ellenzéki pártok benyújthattak volna saját törvényjavaslatokat, amiket a Fidesz nyilván lesöpört volna, és utána nyugodt szívvel szavazhattak volna nemmel vagy tartózkodhattak volna. Ha így tettek volna, akkor bizony elmondhatták volna a médiában, hogy miért utasították el a javaslatot. Ha a kormány által ellenőrzött médiában nem is, de azon kívül – köztük a legnézettebb tévéhíradóban – legalább egy fél mondatban minden bizonnyal elhangzott volna saját javaslatuk legfőbb üzenete. A nyomtatott és az internetes sajtóban pedig politikusaik kifejthették volna részletesen az álláspontjukat. Ne adj’ isten az ellenzék felhasználhatta volna ezt az alkalmat a kormány szociálpolitikájának átfogó bírálatára, és megjeleníthették volna a sajátjukat. Az ellenzéki pártok végezték volna a dolgukat.

Ehelyett ismét Orbán Viktor kottájából játszottak, mint négy éve szinte minden egyes alkalommal. Én magam, sokakkal ellentétben nem a választási taktikázásban (közös lista), és nem is tisztességben megőszült, idős írók és filozófusok közéleti szerepvállalásában, hanem ebben látom az ellenzék kudarcának legfőbb okát.