© AP

Nagy vihart kavart Dick Cheney alelnök javaslata, miszerint általánosan tiltanák az amerikai őrizet alatt álló rabokkal szemben a megalázó, kegyetlen és embertelen bánásmódot, de a tiltás nem vonatkozna a CIA-ra. Cheney szerint az amerikai titkosszolgálatnak szüksége van a a terroristaellenes harcot és az USA biztonsági érdekeit egyaránt szolgáló különleges felhatalmazásra.

Első blikkre, zsigerből nem tehetünk mást, csak visszautasíthatjuk az ötletet. Mert ugye, a demokrácia elveivel összeférhetetlen a kínzás. De ha nem csak teória szintjén vizsgáljuk a kérdést, zavarba ejtő dolgokra találhatunk. Nehezen lehetne vitatni, hogy Izrael többpártrendszerű parlamentáris jogállam. De a Moszad úgy presszionálja a foglyul ejtett terroristákat, ahogy az Unió államaiban nemigen lehetne. A célzott likvidálások sem nagyon férnek bele a körözött személyekkel szemben előírt európai bánásmódba.

Az USA és Izrael antiterrorista hadjáratának vezetői eddig nyíltan soha nem ismerték be, hogy a letartóztatott merénylőkkel szemben a jog által meg nem engedett technikákat is bevetettek. Négyszemközt, off record viszont talán azt felelnék a kényeskedő óvilágiaknak, hogy “amennyiben nálatok is ezrek halnak meg fanatikusok kezétől, majd akkor emlegessétek fel az emberi jogokat”. Különös éle van a fentieknek, annak ismeretében, hogy az EU legnagyobb államainak rendőrségei sem bántak éppen kesztyűs kézzel az ETA, IRA, Vörös Brigádok, a RAF vagy az OAS elfogott tagjaival.

A kínzás szó hallatán persze az ÁVH vagy a Gestapo módszerei jutnak eszünkbe. Ott a rabokat addig verték, addig vezettek áramot nemi szervükbe, addig éheztették, amíg nem beszéltek. A Moszad és a CIA vallatási technikája ennél azért kifinomultabb, nem jár halállal vagy maradandó károsodással. A kifaggatandó gyanúsított nátriumpentotál vagy szkopolamin (“igazságszérum”) injekciót kap, és\vagy hermetikusan zárt, ablaktalan cellákban nyer elhelyezést, ahol úgy érzi magát, mintha a tenger fenekére eresztett, sötét üveggömbbe csukták volna. Mondhatnánk - és joggal -, hogy meglehetősen visszataszító dolog ilyen eljárásnak alávetni bárkit is. De vajon mi hogyan döntenénk az ő helyükben, ha tudnánk, az elfogott terrorista-gyanúsított létfontosságú információk birtokában van; tudja, hol ketyeg a toxikus bomba, vagy azt, hogy merre tart egy válogatott öngyilkosokból rekrutálódott halálbrigád. Ám minderről nem hajlandó vallani, helyette a képünkbe nevet. Jómagam addig pumpálnám belé a szert, míg el nem árulja, amit tudni akarok.

Az USA-ban korábban az ún. RICO-törvényt is számos bírálat érte. De ennek volt köszönhető, hogy az igazságügynek sikerült úgy lefejezni és meggyengíteni a szervezett bűnözést, hogy amit a napig nem hevert ki. A törvény alkalmazása előtt a hatóságnak bizonyítania kellett, hogy a maffiafőnökök pontosan mit követtek el, kiket öltek meg. A RICO bevezetését követőn elég volt annyi, hogy az illető tagja egy bűnszervezetnek, mivel már a maffiához való tartozás önmagában is büntetendő lett. A nemzetközi bűnbandák és globális terrorhálózatok ellen nem lehet úgy küzdeni, mint piti zsebtolvajok ellen.

A jogvédők persze attól tartanak, hogy a terrorizmus ellen felhasznált módszerekkel vissza lehetne élni. Ezt megelőzendő, az így szerzett adatot kizárólag operatív célra, életmentésre lenne szabad felhasználni, bírósági tárgyaláson vádbizonyítékként nem. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy mit érünk demokratikus jogainkkal, ha megóvásuk közepette tömeggyilkosok zavartalanul kiirtják egy metropolisz teljes lakosságát!