H. Gy.: Nem találkoztam efféle művészeti bűnszövetkezettel. A jelöltek közül a papírforma szerint én tűntem a legalkalmasabbnak. Holender egyetlen szót sem szólt hozzám magyarul.

HVG: Hangoztatta, hogy bár Pesten sem volt rossz dolga, Bécsben olyan - művészileg és anyagilag egyaránt nagyvonalú - ajánlatot kapott, aminek nem lehetett ellenállni. Mit jelentett konkrétan ez a nagyvonalúság?

H. Gy.: Először is olyan művészi döntési szabadságot kínáltak itt fel nekem, ami Pesten nem adatik meg sem nekem, sem a balettegyüttesnek. Otthon a befolyásom azon múlott, hogy az Opera akkori főigazgatójával, Szinetár Miklóssal jól kijöttem. Főleg a minisztériumi illetékeseknél tapasztaltam, hogy fogalmuk sincs, mi van rájuk bízva, gyakorlatilag nincs kihez fordulni a nemzeti balett helyzetének rendezése végett. Senki sem mer kiállni senki mellett, a döntést a felelősök áthárítják a kuratóriumokra, amelyek tagjai utóbb egymásra mutogatnak. Itt azt játsszuk, amit én szeretnék, a pénz évi három premierre kényelmesen elég, de lehet belőle úgy is gazdálkodni, hogy akár egy negyedik is kijöjjön. Nekem a szívem csücske a Magyar Állami Operaház, de aki megnézi a bécsi épületét kívülről, vagy például a balett-termét, láthatja, hogy méreteiben és pompájában az itteni lehengerlő. A működés is rendezettebb: mindenki pontosan tudja, hogy mi a feladata, s azt felelősségteljesebben végzi, mint az otthoniak.

HVG: Megtudhatjuk konkrétan, mennyi pénzből hoz majd ki Bécsben kényelmesen évi három premiert?

H. Gy.: Itt négy színház - a Staatsoper, a Volksoper, a Burgtheater és az Akademietheater - tartozik egy állami holding irányítása alá, ők osztoznak a költségvetésen. A balett évi 8,5 millió euróból gazdálkodik, ebből csináljuk a három premiert, fedezzük a személyi kiadásokat. Ezt szerződés garantálja, de ha még hozunk szponzort, az a pénz bennünket illet.

HVG: Több a joga egy alkalmazásban lévő balett-táncosnak Ausztriában, mint Magyarországon?

H. Gy.: Ellenkezőleg! Itt sokkal több lehetőség van a fegyelmezésre. Otthon nehéz megtalálni az egyensúlyt a szociális mértékletesség és az ésszerű színháztervezés között, a színház nagyon sok használhatatlan embert cipel a hátán. Budapesten, ahol - ellentétben Béccsel - nincs balettspecifikus kollektív szerződés, a közalkalmazott táncos kérheti a nyugdíjazását, én mint munkáltató viszont nem szorgalmazhatom ezt. Odahaza ahhoz, hogy működjék a színház, állandóan szabályt kell sérteni, ebbe a szakszervezetek is kénytelenek beleegyezni. Itt most nyugdíjba küldtem két 33 éves szólótáncost, akik így anyagi biztonságban élnek tovább, ráadásul felléphetnek még bárhol a világban. Magyarországon akár 65 éves koráig is aktív lehet a táncos. De hát képzelje el azt az előadást, amelyben 58 éves hölgyek 62 éves urakkal szelik a levegőt!

HVG: Ha már a Lajtán innen és túl is tájékozott, elárulná a két ország balett-táncosainak kereseti viszonyait, illetve azt, hogy a balettelőadások jegyárai hogyan viszonyulnak egymáshoz Bécsben és Budapesten?

H. Gy.: Itt körülbelül kétszeresek a fizetések, de az adók alacsonyabbak, ami növeli a különbséget. A jegyárak pedig három-négyszer akkorák, mint otthon, a balettelőadásra a jegyek a 120 eurót is elérik.

HVG: Megbízása úgy szól, hogy hozza fel a bécsi balettelőadások színvonalát az operákéhoz. Gyenge lábakon állna hát most a császárvárosban a balett?

H. Gy.: Bécsben az operának akkora a hagyománya, hogy mellette a balett sokáig mostohagyerek volt, otthon viszont fordított a helyzet. Én négy premiert csinálhatok szezononként, ötven előadást a Staatsoperben, harmincat a Volksoperben. Budapesten pillanatnyilag egy premier sincs. Az operajegyek Bécsben gyakorlatilag mindig el vannak adva, az opera biztos turistaattrakció. A balettelőadások terén a vezetés az eddiginél sokoldalúbb műsorpolitikát akar. Több előadáshoz hívunk nemzetközi sztártáncosokat. A Volksoperban a Csajkovszkij életéről szóló novemberi premierünk címszereplője a világhírű Solymosi Tamás lesz, aki 1993-tól 2000-ig első szólótáncos volt a Staatsoperban, s akinek elődöm, Renato Zanella idején csak beugrásai voltak Bécsben. Én döntöm el, kit hozok és mennyiért, persze a gazdag bécsi opera nevében már sokkal nehezebb alkudnom, mint anno a szegény pestiében. Szeretném, ha változatos nemzetközi repertoárunk épülne fel, ha a társulat külföldön is ütőképessé válna.

HVG: Kritikusai meg-megjegyzik: konzervatív az ízlése. Vállalja?

H. Gy.: Az elődöm a modernre helyezte a hangsúlyt. Én is szeretem a modern darabokat, de vallom, hogy a közönséget nemcsak képezni kell, hanem szórakoztatni is, s tekintettel kell lennem a jegyértékesítési bevételekre. A modernebb, vidámabb darabokat vagy a gyermekműsorokat inkább a Volksoperbe viszem, ahol a balettelőadások bevétele eleve sokkal kisebb. És elődömmel szemben nem terhelem meg a közönséget saját koreográfiával, inkább más művészek munkáiból válogatok. Elvégre kevés olyan zseniális koreográfus van, mint Maurice Béjart vagy Jiri Kilian, akik évtizedekre képesek ellátni saját koreográfiával a társulatukat.

HVG: A bécsi kritikusok helytelenítették, hogy a Renard című Sztravinszkij-darabhoz háttér gyanánt vetített Hermann Nitsch-filmet - egy háromórás véres misztériumjáték 15 perces sűrítményét - levetette a műsorról. Túl drasztikusnak vagy gusztustalannak találta Nitsch Budapesten is roppant indulatokat kavart képeit?

H. Gy.: Személyes véleményem másodrendű. A Renard premierjén a nézők kiabáltak, pfujoltak. Először azt gondoltam, idővel lecsillapodnak a kedélyek, de a közönség makacsul folytatta a tiltakozást. Az énekesek, táncosok magukon kívül voltak, bántotta őket, hogy a nézők rajtuk verik el a port. Nem érzem, hogy az én feladatom lenne a közönségre kényszeríteni bármit is, amit ennyire szemmel láthatóan elutasít.

HVG: Anyagi és választékbővítési okokból is logikusnak tetszene a gondolat, hogy a két közeli főváros, Bécs és Budapest balettje együttműködjék. Ambicionálja ezt? Netán konkrét tervei is vannak?

H. Gy.: Pesten gyakorlatilag egy fillér sincs, ezért kooperálni nehéz. De hívok otthonról táncosokat, a Coppéliában például fellép Kovács Gergely Csanád, és innen is mennek Pestre művészek. Megvettem Pestről az Anyegin játszási jogát, mert az otthoniak nem tudják fizetni a jogdíjat ahhoz, hogy még három évig játsszák a darabot, viszont raktárproblémáik vannak, a kellékek tönkremennének. Amennyiért ezeket anno csináltattam, annyiért vettem meg. Keveházi Gábor, a pesti Operaház balettigazgatója viszont szeretne odahaza bemutatni egy egyfelvonásos darabot, aminek itt megvan a jelmeze és a díszlete. Ezeket odaadom neki ingyen.

HVG: Magyarország az állandó pénzügyi gondok ellenére is jóval több híres táncost adott a világnak, mint Ausztria. Pesten nagyobbak a balett tradíciói, mint Bécsben. Miért?

H. Gy.: Sorolhatnám a hazai balettpedagógusok nevét, kezdve Nádasi Ferenccel, aki az időközben államosított balettintézet munkáját is irányította. Orosz Adél, Kun Zsuzsa, Róna Viktor, Fülöp Viktor az ő neveltjei. De túl a tehetségen, a szegény országokban, miként a sport révén, a balett segítségével is ki lehetett törni a sanyarú sorsból. A balettban brutális a tanulási folyamat, hiszen a tánc gyakran szembeszáll az ember természetes biológiai felépítésével. Előfordul, hogy fáj. Olyan elszántság kell hozzá, amire ma már sem itt, sem otthon nemigen készek a gyerekek. Nem véletlen, hogy ma éppen Kubában annyira remek a táncművészet.

HVG: Hogy véli, kilépett a magyar nemzeti balettet megteremtő, azt Csodálatos mandarinjával nemzetközileg is elismertető apja, idősebb Harangozó Gyula árnyékából?

H. Gy.: Én ezt sohasem állítottam. Apám bohém őstehetség volt, olyan, amilyen száz évben egyszer születik. Sohasem tanult táncolni, jött belőle a lépés, a mondanivaló a színpadon, dramaturgiailag is remek volt. Szerintem ő az egyetlen eredeti magyar koreográfus, unikum volt előadóművészként és koreográfusként egyaránt. Külföldön főleg engem ismernek, otthon meg fordítva. Ott én vagyok az általa kitalált koreográfia bemutatásánál ifjú Harangozó Gyula, itt pedig - koreográfusként megjelölve - ő az idősebb Harangozó. Én öt nyelven beszélek, én tanultam, ő a tehetségét Istentől kapta. Sosem fáradozott nyelvtanulással. Ha már túl nagy volt a terhelés, inkább lement a haverokhoz a kiskocsmába.

FÖLDVÁRI ZSUZSA / BÉCS