SZ. N.: Elképzelhető, hogy egy konfliktus megoldhatatlan. A kilencvenes években a "két állam megoldáson" dolgoztunk, vagyis azon, hogy Izrael mellett létezzék az arab Palesztina. Ez mára alighanem megvalósíthatatlanná vált - e tekintetben pesszimistább vagyok, mint eddig bármikor. De jöhetnek új ötletek. A közös szekuláris államról szóló elképzelés mellett akadhatnak olyan megoldások is, amikre eddig senki sem gondolt: kis régiók vagy városállamok föderációja, esetleg valamiféle, a térség egészét átfogó megoldás. Az izraeliek stabilitásra vágynak, a palesztinok is. Az emberi természet ilyen.

HVG: A nemzetközi közösség viszont a két esztendeje meghirdetett úgynevezett útiterv sikerében bízik, amely ugyancsak éppen a "két állam megoldáson" alapul.

SZ. N.: Útiterv van, de a végállomás nincs megjelölve. Így az elképzelés - hacsak ki nem egészítik még egy dokumentummal, ami az alapkérdéseket tisztázza - csak újabb komplikációt és kavarodást okoz.

HVG: Azt sem tartja előrelépésnek, hogy az izraeli hadsereg kivonult Gázából, ahol még a zsidó telepeket is fölszámolták? E lépést izraeliek és palesztinok egyaránt üdvözölték, mi több, ünnepelték.

SZ. N.: Az izraelieknek Gáza csak teher volt: túl sok ember, túl sok probléma. A palesztinok végre fellélegezhetnek, hogy most az izraeli hadsereg állandó jelenléte nélkül élhetnek. De hamar rájönnek majd, hogy végső soron csak egy nagyobb börtönbe kerültek, amit még mindig Izrael ellenőriz. Jómagam például be sem juthatok Gázába: az elmúlt két évben hiába kértem rá engedélyt. Az augusztusi kivonulás óta szigorúbb a határzár, mint valaha. Nincs saját kikötőnk, repterünk, ezeket a 2000-ben kezdődött összecsapások során lerombolták, s nem engedték, hogy újjáépítsük.

HVG: A nemzetközi közösség a Palesztin Hatóság gázai teljesítményét egyfajta érettséginek tekinti, mellyel a palesztinok bizonyíthatnák, képesek megfékezni a terroristákat. Átmennek a vizsgán?

SZ. N.: Ez nem középiskola. Nem látom, miként sikerülhetne a hatóságnak megakadályoznia az erőszak terjedését, s biztosítania a jogállamiságot. Hiányzik a gazdasági fejlődés és a szervezett rendfenntartó erő. Saron ügyesen úgy manipulálta a szituációt, hogy jóval későbbre tolja a végső státusról szóló tárgyalásokat. Célja, hogy a későbbiekben minél kevesebb területet kelljen felajánlania. Csakhogy a palesztinok 10 vagy 15 év múlva sem fogják elfogadni az általa propagált megoldást.

HVG: Ebből a helyzetből kínált kiutat 2002 nyarán "A nép hangja" néven ismertté vált értelmiségi kezdeményezés, amelynek éppen ön az egyik atyja. Hogyhogy ezt a dokumentumot éppen Ami Ajalonnal, az izraeli belbiztonsági szolgálat leköszönt vezetőjével közösen fogalmazta?

SZ. N.: A kilencvenes évek elején részt vettem a madridi és oslói békefolyamat elindításában, majd visszavonultam a politikától. Ajalont a tévében láttam, amikor posztjától megválva a konfliktus megoldásának lehetőségéről beszélt. Megdöbbentett, milyen nyílt és őszinte, ami nem igazán jellemző az izraeli politikusokra. Egyébként az arabokra sem. A béketervvel néhány hónapra rá ő keresett fel palesztin békemozgalmárok ajánlására, akik azt mondták neki: "Nusszeibeh talán elég őrült ahhoz, hogy aláírja."

HVG: A javaslat engedményeket követel mindkét féltől: Izraelnek bele kellene egyeznie, hogy Kelet-Jeruzsálem palesztin kézbe kerül, a palesztinoknak le kellene mondaniuk arról, hogy menekültjeik izraeli területen fekvő otthonaikba valaha is hazatérhessenek. Sokat alkudoztak a szövegen?

SZ. N.: Nem. Éreztem, hogy Ajalon nem próbál ravaszkodni, így én is őszinte voltam vele. A feleségem mondta, hogy említsük meg a dokumentumban a menekültek fájdalmát. Én nem vagyok poétikus lélek, inkább a matematikusokhoz hasonlatosan szemlélem a világot, nekem egy meg egy az kettő. Angol nejem - aki Kelet-Jeruzsálemben egy erőszakellenes civil szervezetet vezet - sokkal érzőbb lélek. A menekültkérdésről szóló bekezdés most így kezdődik: "Elismerve a menekültek szenvedését és sanyarú sorsát..." Kérésemre az is bekerült a szövegbe, hogy a keresztény szent helyekkel kapcsolatban érvényben marad a status quo.

HVG: Aminek a keresztény felekezetek közti bonyolult egyezményeken kívül az is része, hogy éppen az önök családja őrzi a jeruzsálemi Szent Sír-templom kulcsát. Most is itt van önnél?

SZ. N.: Radzsif unokatestvérem az, aki a szokásnak megfelelően minden reggel 5-kor kinyitja, este pedig bezárja a templomot. A hagyomány egyesek szerint a 7. században élt Omár kalifáig nyúlik vissza, mások szerint a keresztesektől a várost visszahódító Szaladinig. És akad, aki szerint pár száz évvel később a keresztény felekezetek vitáját zárták le ezzel a rendelkezéssel.

HVG: Kezdeményezésük célja az volt, hogy alulról gyakoroljanak nyomást a politikusokra a kiegyezés érdekében. Min buktak meg?

SZ. N.: A kezdeményezés hihetetlen siker volt: a tervezetet 260 ezer izraeli és valamivel kevesebb palesztin írta alá, összesen félmillióan. A kudarc egyik oka Arafat halála. Az ő jelenléte pozitív hatású lett volna.

HVG: Csak nem akarja azt mondani, hogy Arafat inkább hajlana a kompromisszumra, mint a mostani palesztin elnök, a mérsékelt Mahmúd Abbász?!

SZ. N.: Kevesen gondolják ezt, de én igen. Szerintem ha Arafat látná a félmillió vagy még több aláírást, belemenne az alkuba. Akár szerette valaki, akár nem, olyan vezető volt, aki elbírta volna egy ilyen történelmi kompromisszum súlyát. Ma nem látok hasonló formátumú politikust. Abbász sem az. Bátor ember, jól beszél, jól irányít, még jól is öltözik, mi több, módszeresebben gondolkodik, mint Arafat, de hiányzik nála a karizma - meg persze a támogatás. Még a saját szervezetében, a Fatahban sem tudja teljesen megszerezni a kontrollt.

HVG: Miként lehetséges, hogy ön, egy ősi jeruzsálemi család sarja, hajlandó lenne kettéosztani a Szent Várost? Apja keményebb volt: 1947-1948-ban állítólag részt vett a Jeruzsálemért folytatott harcokban...

SZ. N.: Apám, aki hivatását tekintve bíró volt, 1947-ben csatlakozott Jeruzsálem védelméhez, de nem harcolt, hanem a logisztikát szervezte. De ő is a béke embere volt: 1967 után az elsők közt kezdett tárgyalásokat az izraeliekkel. Én Jeruzsálem megosztását láthatatlan határokkal képzeltem el, hogy megmaradhasson a város különleges karaktere. Ami már ma is veszélyben van: az izraeli lakóházak ellepik a dombtetőket, és tönkreteszik a városképet, a palesztin házak is egymás hegyén-hátán épülnek, tervszerűtlenül és illegálisan.

HVG: Mintha ön is két tűz között lenne. Az izraeliek időnként irodáját, máskor önt záratják be, de nézetei miatt a sajátjai is megverték már. Nem fél néha?

SZ. N.: Állandóan félek, s így megtanultam együtt élni a félelemmel. Mégis jobb, ha az ember meggyőződése szerint él, és kimondja, amit gondol. Mindkét oldalról kapok, mert elsősorban nem a származásom vagy a vallásom alapján, hanem emberi lényként határozom meg magam, ami ebben a térségben nem jellemző. 1986-ban az egyetem előtt vert meg négy palesztin fiatal - jellemző módon éppen egy John Locke-ról és a toleranciáról tartott előadásom után. A nyolcvanas évek elején azért árulóztak le, mert azt hirdettem, hogy Izraelnek annektálnia kéne a megszállt területeket, pedig csak arra akartam rámutatni, hogy a megszállt területek lakóinak is egyenlő állampolgári jogokat kellene kapniuk - vagy az államalapítás jogát. Később - amikor nyilvánosságra került, hogy az izraeli jobboldallal folytattam tárgyalásokat - az egyetemen bélyegeztek árulónak. Az első Öböl-háború idején viszont izraeli vizsgálati fogságban három hónapot töltöttem börtönben, ahol megfenyegettek: akár 15 évet is kaphatok az intifádában betöltött szerepem alapján.

HVG: Az Al-Dzsazíra hírtévében pedig állítólag egy palesztin anyát dicsőített, aki fiát izraeliek elleni öngyilkos merényletre küldte.

SZ. N.: Amikor négy éve az egész arab és muszlim világ eufóriában úszva üdvözölte az öngyilkos merényleteket, én összegyűjtöttem ötven embert, s közzétettünk egy hirdetést, hogy hagyják abba az ilyen akciókat. Hihetetlen megdöbbenést keltettünk. Aztán az Al-Dzsazíra meghívott egy interjúra. Először Khaled Masal Hamász-vezért kapcsolták, majd egy gázai anya következett, aki sírva üvöltötte, hogy elvesztette a fiát. Aztán a műsorvezető hozzám fordult: nos, Szari, mit mond ennek az anyának? Egy Korán-idézettel kezdtem - "a Paradicsom a mártíranyák lába alatt van" -, majd megpróbáltam logikusan levezetni, miért vagyok az öngyilkos merényletek ellenzője, ám a gondolatot nem hagyták befejezni. Véleményemet bárki megismerheti: minden olyan vallásértelmezést elutasítok, ami az univerzális emberi értékekbe ütközik.

SCHWEITZER ANDRÁS