© Marton Szilvia |
Alkotmányos intézmények (például az ombusdman), tekintélyes értelmiségiek (például Sólyom László), szakmai műhelyek, a minden tiszteletet kiérdemlő környezetvédők nagyon keveset értek el a politikai színtéren. Az országos és nemzetközi vérkeringésbe ágyazott újabb, 2002-ben elindult mozgalom történelmet írt a szervezettségével, aktív erőszakmentes akcióival, politikai neutralitásának megtartásával és a nyilvánosság megteremtésével. Bimbódzó demokráciánkban mindez azonban nagyon kevés lett volna a győzelemhez. A honvédelmi tárca a megörökölt felsőbbrendűséggel sima győzelmet aratott volna Pécsvárad és Hosszúhetény népe felett. Az engedélyeztetési szabályok és a környezetvédelmi előírások be nem tartásának sem jogi, sem személyi konzekvenciái nem érték el a nagyberuházás leállításának küszöbszintjét. A két jelentés megírására felkért tekintélyes szakmai és civil bizottság toleranciája és párbeszédkészsége odáig sem terjedt, hogy kikérje a helyi civil mozgalom véleményét. Végül is Sólyom Lászlónak a köztársasági elnöki székbe emelése járt együtt szinte magától értetődően a Zengő-radar megépíthetetlenségével. Az új államfő hajthatatlan maradt, a dolog ezzel eldőlt, és ebben az évtizedenként talán egyszer előforduló kegyelmi pillanatban a honvédelmi érdekkel szemben a környezetvédők oldalára billent a mérleg nyelve. Ha a pécsi lokálpatrióta Szili Katalin vált volna köztársasági elnökké, vagy ha még mindig Medgyessy Péternek hívnák a miniszterelnököt, aligha született volna meg az a gyorsnak mondható kormánydöntés, hogy ezúttal ki kell húzni az ellenzék "környezetvédelmi méregfogát".
Gyurcsány Ferenc kormányfő ügyesen manőverezett: úgy gyengítette ellenfeleit, hogy maga megerősödve kerüljön ki a megörökölt csapdából. Vérbeli politikusi teljesítmény, de a civileknek nem kellene ismét beugraniuk, hiszen 15 kilométerrel odébb, Pécshez még közelebb, hasonló védettségű természeti környezetben még több pénzből épül majd fel a még magasabb lokátor. Aki látta a fantáziaterveket és az ugyancsak védett területen - Bánkúton - már felépült radartestvért, annak nem lehetnek kételyei, hogy kizárólag a környezet rovására lehet felépíteni ezeket a monstrumokat. Azt se higgyük el, hogy a NATO csak most fog minderről hallani, a kormány nyilván - és ez ebben a helyzetben így helyes - pontosan és előre egyeztetett vele. A radarépítés elsődleges oka ugyanis nem az, hogy a NATO csak így tudja garantálni Magyarország légtérvédelmét. Pont fordítva: a katonai szövetségnek van szüksége arra, hogy radarrendszerének része legyen a magyar berendezés.
Végül is a Civilek a Zengőért mozgalom elérte a célját, akárcsak a miniszterelnök gyámsága alá helyezett, végtelenül makacs és kompromisszumra képtelen honvédelmi tárca. A NATO is boldog lehet, hiszen mégiscsak megépül a kedves radaregység, és attól sem kell tartania, hogy olyan precedensvalami történt, amely radartelepítés-ellenes nemzetközi mozgalmat generálna. Mivel nálunk nincsenek fegyverkezés- vagy NATO-ellenes, esetleg pacifista mozgalmak, a környezetvédők sem terveznek Civilek a Nagy-Tubesért mozgalmat, immár a legfőbb közjogi mentor sem áll ellen, a történet itt és most befejeződött. Talán akkor fog megkésve és visszafordíthatatlanul folytatódni, ha a Nagy-Tubes csúcshoz vezető utat kiszélesítik, a fákat kivágják, az ottani védett növények kipusztulnak, és a radar gombája magasan a hegy fölé emelkedik. A következő ciklusban a média akkor fog ismét foglalkozni a radarral, amikor kiszivárog, hogy az amerikaiakkal titkos tárgyalások folynak a rakétavédelemről.
De ne legyünk elégedetlenek: mindaz, ami történt, sokkal jobb, mint ami Bős-Nagymaros esetében megesett. Ha paradigmaváltásról nincs is szó, annyival azért mégsem lehet elintézni a dolgot, hogy most a bánáti bazsarózsák helyett legfeljebb a Tubes-rózsák fognak kipusztulni.
CSAPODY TAMÁS
(A szerző jogász, szociológus)
