Lynn dedikálja magyarul megjelent művét. Kifigurázza a kormányzati gépezet zavarait.   © Smart Lines

Jonathan Lynn: A tévésorozat, amely a BBC felkérésére készült, és élő közönség előtt vettünk fel, a néhány évvel későbbi könyvváltozathoz hasonlóan nem a politikáról szól, és nem a politikusokat igyekszik kifigurázni. Társszerzőmmel, Anthony Jayjel együtt a hatalom mechanizmusát, a kormányzati és államigazgatási gépezet működését, jobban mondva működési zavarait kívántuk kipellengérezni. A cselekmény a nyolcvanas évek elején, a brit kormányhivatalokban játszódik ugyan, végső soron nem kötődik konkrét politikai eseményekhez vagy személyiségekhez. Bármelyik kor bármelyik országában játszódhatna. Bárhol, ahol kormányzati apparátus és közhivatalnoki kar működik. Talán ez a titka népszerűségének. A bürokráciák egyformák. Eddig mindenütt, ahol vetítették a sorozatot vagy olvasták a könyvet, megértették az üzenetét.

hvg.hu: A történet Jim Hackerről, a képzelet szülte miniszterről szól (a könyv az ő naplója), aki pártja választási győzelmét követően nagy tervekkel ül a miniszteri bársonyszékbe. Lelkesedése azonban hamar lelohad, amikor naponta tapasztalnia kell, hogy a színfalak mögött jóval befolyásosabb hatalmi erők munkálkodnak, és hogy az államigazgatás tökéletesítésére irányuló erőfeszítései sorra megfeneklenek a minisztérium közigazgatási államtitkára, a mindenható Sir Humphrey Appleby mesterkedései miatt. Az olvasót megdöbbenti a szerzők bennfentessége, az, hogy tökéletesen ismerik ezt a közeget. Honnan jött az inspiráció? Netán valamelyikük maga is közszolga volt?

J. L.: Ugyan már! Anthony Jay a BBC hírszerkesztőjeként dolgozott. A BBC csaknem olyan, mint egy kormányhivatal. Óriási apparátus, amely az adófizetők pénzét költi. Bár ennek legalább néha van valami látszata. A bennfentesség persze nem csupán ennek köszönhető. Számos barátunk volt kormánykörökben, a médiában, itt-ott. Nem csupán számunkra képtelennek tűnő történetek kiteregetésével segítettek, hanem azzal is, hogy bemutattak bennünket más hivatalnokoknak, akiknek egy-egy ebédmeghívásnál, főleg néhány korty elfogyasztása után, megjött a mesélőkedvük. Rengeteg információhoz jutottunk ily módon.

hvg.hu: A filmsorozat és természetesen a könyv is meglehetősen dehonesztáló a hivatásos politikusokra és kormánytisztviselőkre nézve. Tudjuk persze, hogy a brit demokrácia egyik talpköve a sajtószabadság. Mégis, senki sem próbálta megakadályozni a műsor sugárzását, vagy legalább a legvitriolosabb részek kivágását?

J.L.: Szó sincs róla. Hiszen a sorozat, illetve a mű nem kezeli ellenségesen vagy barátságtalanul a benne szereplőket. Megérti őket. Mosolygunk rajtuk, de nem röhögjük ki őket. Nem akar brutális szatíra lenni. Nem agitprop. Kritikusan szemléljük a kormányzást, igyekszünk konstruktívak maradni, és nem kívánunk lerombolni bármit is. El kell mondanom, a műsort eleinte teljes érdektelenség kísérte. A tévékritikusok érdeklődése is csak akkor kezdett ébredezni, amikor a harmadik epizód után a Munkáspárt frakcióvezető-helyettese – akkor ellenzékben voltak – nagy cikket írt a The Spectatorban. Ebben leírta, hogy teljesen elképedt, mennyire híven ábrázoltuk a valóságot. A politikusok úgy érezték, most aztán jól megmondtuk a tisztviselői apparátusnak, a hivatalnokok pedig el voltak ragadtatva, hogy milyen mesterien gúnyoljuk ki a politikusokat.

A tévésorozat három főszereplője, középen a miniszterrel.

J.L.: Nem mondhatnám. A brit kormány mindig is meglehetősen rejtőzködő, titkolódzó volt. A politikusok úgy gondolták, nem jó, ha az emberek túlságosan a dolgok mélyére látnak. Azóta sem változott semmi, kivéve, hogy az emberek most már inkább tisztában vannak vele, mi zajlik a háttérben. Még ha a politikus jó szándékkal fog is a munkájához, és azt szeretné, ha a dolgok jobbra fordulnának, sajátos módon végül mindig rosszabbra fordulnak. S ez nem a politikusok vagy a közhivatalnokok hibája. Azért van ez így, mert a politikai szereplők állandó kompromisszumokra kényszerülnek. A végén már azt sem tudják, eredetileg mit akartak.

hvg.hu: És milyen benyomásokat szerzett a magyarok politikai kultúrájáról?

J.L.: Magyarországon - rövid ittlétem alatt legalábbis erre következtettem – az idősebb generáció már annyi csalódáson ment át, annyiféle rendszerben kellett a túléléshez kompromisszumokat kötnie, hogy mélységesen kiábrándult, nem hisz a politikai rendszerben. Pedig enélkül Magyarország képtelen lesz előrehaladni. Előbb vagy utóbb meg kell teremteniük azt a rendszert, amelyben hinni tudnak.

hvg.hu: A könyvben maga a miniszter is tehetetlen az államigazgatási gépezettel szemben. Lehet-e akkor esélye az egyszerű állampolgárnak a hatalom ellenében?

J.L.: Nem egyértelmű a válaszom. Ahhoz, hogy egy demokratikus rendszer működjék, a leglényegesebb a kontroll szerepét játszó szabad sajtó jelenléte. De ugyanígy nélkülözhetetlen a humor is, amely nevetségessé teszi a nagyravágyást, a politikusi gőgöt, önelégültséget, amely görbe tükröt tart a közszereplők elé. Mindez segít megzabolázni a hatalmi vágyat, önmérsékletre intheti politikusainkat.

Szarvasi András