1945 után a Szajna partján minden, az állam működését hatékonyabbá tevő reformtörekvés zátonyra futott, miközben az értelmiség radikális megújulást sürgetett, és az erőszak bűvöletében támogatta a kollaboránsokkal való „forradalmi” leszámolást. A régebbi múlt keserű tapasztalatai a felszabadult Franciaországban erősebbnek bizonyultak a közelmúltban elszenvedett fájdalmas kudarcok emlékénél. Ez az érzés igencsak ismerős, s felidézi az 1989-90-es magyarországi rendszerváltás idején kezdődött, valójában még most is eleven történelmi diskurzusokat. Ezek: a fasizmus bármikor újjáéledhet, fel kell készülni az ellene való védekezésére; a fasiszta veszély ellen védelmet csak a harcos, szervezett baloldal képes biztosítani, mely radikálisan felszámolja a múlt átkos örökségét.

Tony Judt Befejezetlen múlt – A francia értelmiség 1944-1956 között című, magyarra fordított könyvét átolvasva az olvasó arra a következtetésre juthat, hogy rendkívül fontos, világszerte visszhangot keltett munka tanulságokat kínál nekünk is. Csak sajnálni lehet, hogy a New York-ban élő, konzervatív történész könyve, mely 1992-ben jelent meg először, csak most látott napvilágot magyarul. Pedig ez a könyv, illetve a benne feldolgozott korszak számos tekintetben tanulságos a magyar olvasónak, hiszen értelmiség és hatalom nálunk is sok tekintetben a „francia minta” szerint egyezkedett, legutoljára éppen az 1989-90-es rendszerváltozás idején, illetve azt követően.

A szerző rámutat, hogy Franciaországban 1936 óta, az első Népfront-kormány megalakulása óta egyfajta „hideg polgárháború” folyt az értelmiség körében. Ennek különböző, egymással szemben álló csoportjai képtelenek voltak egyetérteni, mi tekinthető Franciaország nemzeti érdekének, szívósan ragaszkodtak doktriner előítéleteikhez. „A kompromisszumra való lehetőség (később pedig az igény) teljes hiánya hozzájárult egy szélsőséges, abszolút fogalmakban gondolkodó erkölcsi és politikai közbeszéd kialakulásához: az ellenfelet csakis megsemmisíteni lehet, saját követeléseinkből egy jottányit sem engedünk. Mihelyt világossá vált, hogy a Vichy-kísérlet teljes kudarcot vallott, minden szellemi ellenálló már csak a jövő megteremtésével foglalkozott, melynek tiszta lappal kell nekivágni.” De a nagy nekibuzdulás eredménytelen volt: „Vajúdtak a hegyek és egerek születtek.” A francia Negyedik Köztársaság 1944 után ott folytatta, ahol az elődje, csak még rosszabb formában.

A felszabadulás, melyet nem követett a múlttal való szembenézés, ellentmondásos eredménnyel járt. „A francia értelmiség visszanyerte a hitét egy és más nyilvánvaló dologban, s türelmetlenül várta, hogy ezeket az igazságokat érvényesíteni lehessen. Az is az ellenállás (a számukra egyedül ismerős közös cselekvés) hozománya volt, hogy az író immár a tétlenséget tartotta a legnagyobb rossznak, és – a harmincas évek nemzedékéhez hasonlóan – a forradalomban (amely ez esetben az ellenállás törekvéseinek továbbvitele lett volna) látta az egyetlen esélyt Franciaország ismételt bukásának megakadályozására. Ám elődeikkel – és sok esetben korábbi önmagukkal – ellentétben most már abban a helyzetben voltak, hogy ha forradalmat nem csinálhattak is, de legalább ráerőltethették az egész társadalomra azt a nézetet, hogy valamit tenni kell, méghozzá sürgősen.”

Ebben az időszakban Franciaországban központi kérdéssé vált az az értelmiségen belüli tisztogatás, melyet még az ellenállásban létrejött és baloldali vezetés alatt álló CNE (Comité National des Écrivains, Nemzeti Íróbizottság) „utódszervezetei” hajtottak végre. Vezető szerephez jutott az „élő emlékezet bizottságaiban” Paul Eluard, Gabriel Marcel, Raymond Queneau, Vercors, Pierre Segers, Jean-Paul Sartre és mások. Listákat állítottak fel, melyek a Les lettres francaises hasábjain jelentek meg. Ezeket sokan vitatták, hiszen nemcsak a valódi kollaboránsok kerültek fel rájuk. De nem is a konkrét személyek megítélése volt a lényeg, hanem az a gesztus, hogy ki mond ítéletet ki felett. Kezdettől fogva a baloldal, s azon belül a kommunisták morális fölénye érvényesült a közvéleményben. Ez a helyzet lényegében évtizedekig így maradt, amikor az okok már elhomályosultak.

Az 1945 és 1956 időszak legnagyobb hatású írója és filozófusa Jean-Paul Sartre volt, akinek egzisztencializmusa világszerte jelentős befolyást gyakorolt. Sartre, Beauvoir és Merleau-Ponty a baloldal feltétlen támogatója volt, de saját alkotói szabadságuk megőrzése érdekében távolságot tartottak a kommunistáktól. Az elkötelezettség és a független politikusi magatartás szükségességét hangoztatták, de amikor ennek az álláspontnak a gyakorlati alkalmazására került sor, lényegi kérdésekben mégiscsak elfogadták, vagy legalábbis nyíltan nem vitatták a kommunisták álláspontját.

1945 után a francia baloldali értelmiség a „proletariátus”, és az általa végrehajtandó (bár egyelőre elhalasztott) forradalom, a megvalósuló utópia, a „daloló holnapok” érdekeihez igazította az álláspontját. „Mit szól hozzá Billancourt?” (azaz a Renault-gyár melósai) , tette fel a kérdést egy baloldali egzisztencialista író az ötvenes évek elején, mikor szóba került, hogy tiltakozni kellene a szovjet rendszer valamelyik törvénytelensége ellen. Az ötvenes évek végén, az algériai háború idején ez az univerzális proletariátus fogalom folyamatosan „etnicizálódott”. A kispolgárivá vált európai munkásosztályt, mint „a remény megtestesítőjét” felváltották a harmadik világ népei, mint az utópia hordozói, miközben az Amerika- és imperializmus-ellenesség változatlanul maradt. A hatvanas években a tiers-mondialisme vált a francia baloldali értelmiségiek uralkodó felfogásává, mely jól megfért a kelet-európai „létező szocializmussal” való határozott szembefordulással, ugyanakkor hevesen bírálták a „szociális piacgazdaságot”, az elidegenedett „fogyasztói társadalmat”.

A magyar és a francia értelmiség és a hatalom viszonyát távolról lehet csak párhuzamba állítani, különös tekintettel arra a komoly „fáziskésésre”, mely a két országban zajló változások között fennállt. Ezzel együtt nem érdektelen felvetni néhány párhuzamot, és Tony Judt is tisztában van vele, hogy a huszadik századi francia értelmiség sorsa nem nélkülözi a tanulságokat a kelet-európaiak számára.

„A cseh, magyar és más politikusok, filozófusok érthető okokból hajlanak rá, hogy a liberalizmust egyértelműen kívánatos és problémamentes célnak tartsák, olyasvalaminek, amire korábban ellenzékiként, ma a nemzet építőiként törekszenek. Ez azzal a paradox és zavarba ejtő következménnyel járt, hogy a liberalizmusból program lett, azaz a korábbi utópiák helyébe lépett. A liberalizmustól az ilyesmi önmeghatározása szerint idegen, s egyáltalán nem világos, miként lehetne liberális demokráciát csinálni valahol, ahol ennek a természetes előfeltételei sohasem álltak elő. Sok fontos szempontból ezek olyan problémák, melyekkel Franciaországnak sosem kellett szembenéznie, bizonyos értelemben azonban a franciák is küszködnek a kelet-európaiak nehézségeivel” - írta az 1990-es évek elején az amerikai történész.

Pelle János