Ficsor Ádám családjának birtoka és cége a földművelésügyi tárcánál viselt tisztsége alatt – a Magyar Nemzet szerint – jó pár tízmilliós agrártámogatáshoz jutott. Ha ez igaz, akkor tudható: efféle „családtámogatásból” egyetlen politikusnak sem sikerült még presztízsveszteség nélkül kikeverednie. Szilvásy György ejtőernyős státusza és titkos gázsija szintén borzolja a közvélemény megszorításoktól tépett idegeit. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő újdonsült humánpolitikai főigazgatójának bérjegyzékét úgy dugdossák a nyilvánosság elől, mintha a légvédelmi rakétasilók vezérlőpaneljének forráskódjáról lenne szó. Ez természetesen csak jobban bőszíti a nagyközönséget. Politikai rációt fenti dolgokban senki ne keressen, inkább üsse fel a „Hogyan gondozd klientúrádat” című kézikönyvet.

Magyarországon köz- és pártszférában alig létezik olyan, hogy valaki csak úgy, szimplán bukjon, és simán haza vagy a privát világba dolgozni menjen. Nyilván ez megalázó volna egy kipróbált csúcsbürokrata vagy pártkatona számára. Keresnek hát neki valamilyen jól fizető, dekoratív politikai sportállást. Kinevezik utazó nagykövetnek, felügyelő-bizottsági elnöknek, beküldik valamilyen testületbe. Vagy – mint a konkrét esetben történt – rábízzák az állami cégportfólió személyzeti ügyeit.

Ficsor Ádám. Családszeretet © Fazekas István

Politikai süketségre utal egy végletekig népszerűtlen, a megszorításokra gyúró kormánytól a Szilvásy-ügy, mert miközben a versenyszférából alkalmazottak tízezrei kerülnek utcára, a hivatalát vesztő és jelentős „bánatpénzt” zsebre vágó politikus rögtön zsíros pozícióhoz jut. Miért csinálják, ha tudják, hogy rosszul teszik? Lehangolóan egyszerű rá a felelet. Nem csupán a politikai felhőrégióban, de a közigazgatás és közszolgáltatások legaljáig szinte mindenütt a „káder nem vész el, csak átalakul” rendezőelve jegyében zajlik az intézményi politika. Mikor távozik valahonnan a főigazgató (osztályvezető, rendőrkapitány stb.), rögtön kreálnak neki egy alibi státuszt. Vagy mint külső tanácsadó, szakértő, beszállító, óraadó, félállású nyugdíjas stb. kap lehetőséget. Részben ez a mentalitás is oka, hogy szinte képtelenség az államháztartást rendbe tenni. Az ajtón kidobottak a nekik leeresztett kötélen visszamásznak az ablakon.

A Ficsorék sara egyben a teljes magyar hatalomgyakorló elité is. Nem regnált olyan kormány 1990 óta, amelyet ne ért volna támadás amiatt, hogy valamelyik miniszter, pártelnökségi tag, színeikben játszó képviselő vagy polgármester rokona és/vagy üzlettársa, kollégája stb. költségvetési pénzt (közfunkciót, kedvezményt stb.) kapott.

Az ilyen botrányok politikai haszonélvezői ugyanolyan álszentek, mint az elszenvedői. Hisz kormányra jutva ugyanazt teszik, amit ellenzékben kárhoztattak. Gondoljunk csak a Fidesz-elnök édesapja, Orbán Győző dolomittal kikövezett gazdasági sikertörténetére. Hatalmon kívül minden párt felháborítónak véli, formai jogszerűségétől függetlenül etikátlannak tartja ezt. De a többség birtokában nem tesz azért, hogy másként legyen. Lehetne olyan jogszabályt alkotni, amely a miniszterek, a kormánytagok, a honatyák/anyák (helyi szinten a polgármesterek és közgyűlési tagok) családtagjait, rokonait, korábbi cég- és munkatársait összeférhetetlenség címén kizárja a kormányzati pályázatok, álláslehetőségek, beszerzések, intézmények köréből. Ha ez valóban annyira tűrhetetlen, akkor ezt kéne tenni, nem?

Megelőlegezzük, hogy a Ficsor családhoz jutott állami pénzek törvényesen landoltak náluk. De ami jogilag tiszta, morálisan lehet kétes. Sokkal tisztább (és egyszerűbb) volna alapból megakadályozni, hogy ilyen szituációk létrejöjjenek. Különben örökre orrunkban marad a mutyiszag.