Tetszett a cikk?

Honi sajtóviszonyaink önkritikus elemzésére sarkall ama lehangoló Gfk-felmérés mely a Népszabadságban látott napvilágot. Eszerint „a tűzoltókban bíznak leginkább a magyarok, míg az újságíróknak és politikusoknak a szavára kevésbé adnak...a lista sereghajtói az újságírók és a politikusok.”


Mi oka lehet eme sokkoló bizalmi deficitnek? Cikkírói prekoncepció szerint ez a médiaundor rokonelvű a párt-és politikusellenességgel. (Nem véletlen, hogy az újságíró épp a politikus mellett van a „futottak még” kategóriában.) A közvélemény nem bízik a választott közszereplőkben. Ugyanezen okból elutasítja a sajtómunkásokat is. Tudniillik nem független társadalmi alrendszernek, csupán a politika verbális szócsövének tekinti őket.

A nagyközönség általánosító gondolkodása nemigen tesz különbséget a pártos sajtótermékek, (többek között jobb felől a Hír tévé, a Magyar Hírlap, az Echo tévé, a Magyar Nemzet, a Demokrata, bal felöl a 168 óra, , a Népszava, az ATV, a Klubrádió) .valamint az elfogulatlan vagy legalábbis arra törekvő orgánumok között. De lehetetlen nem észrevenni, mennyire képmutató sok ember.  Ha megkérdezik, erkölcsi véleményt alkotó szavazópolgárként kategorikusan elítéli a pártos, kiegyensúlyozatlan, etikátlanul dolgozó, alantas ösztönöket kielégítő, nézettségi illetve eladási mutatókért a jó ízlést, emberséget sutba dobó média-szegmenst. De privát médiafogyasztóként mégis inkább választja az ösztöneire ható, illetve politikai és magántermészetű előítéleteit, meggyőződését kritikátlanul szolgáló bulvár-és kurzusmédiát. S nem nézi jó szemmel a „visszafeleselő”, az egyéni felelősséget felvető, a hamis sztereotípiáknak, közhelyeknek, a leegyszerűsítő fekete-fehér, ellenség-barát világképnek hadat üzenő újságírást.


© Végel Dániel

Kétségtelen: a XX. század sajtóöröksége nem kedvezett az újságírói bátorság erősödésének. Újságírók generációit szocializálták arra, hogy tartozni kell valahová, hogy független ember nincs. Hogy igazodni kell. Hogy mihez – keresztény-nemzeti ideológia, pártvonal, a regnáló koalíció vagy ellenzék – azt a mindenkori széljárás döntötte el. Való igaz, egzisztenciálisan kifizetődőbb volt beállni a sorba, kiszolgálni a hatalmat, mintsem borsot törni az orra alá. Ma is bizonytalanabb a sorsa a független médiának. Ugyanis míg a pártok gazdasági holdudvara – függetlenül attól, hogy termelnek-e nyereséget – állami vagy önkormányzati hirdetésekből, pályázati dotációból eltartja „kézből etetett” sajtómunkásait, az öntörvényű szakmai lapszerkesztésnek a piacról kell megélnie. Viszont a politikusok, döntéshozók mégiscsak inkább a független sajtót böngészik, a független honlapokra kattintanak, ha szondázni akarják javaslataikat. Hisz a vazallussajtóból differenciálatlanul ömlik a dicséret vagy a gyalázkodás.

Bajban lehetünk elemzőként a megyei lapokkal, ugyanis azokat a hármas műfaji besorolás (pártos, független, bulvár) egyikébe sem lehet beskatulyázni. Hibrid, amelyben mindhárom kategória benne van, helyileg változó összetételben. E sorok tősgyökeres vidéki írója a rendszerváltás óta három megyének is volt évekig lakója. (Debrecenben cseperedett, Szegeden bölcsészkedett, Győrbe nősült). Tapasztalta: megyei napilap nem lehet direkt, ordas módon pártújság, Ezt a helyiek nemigen szeretik. Ugyanakkor teljesen pártatlan sem. Ezért rugalmasan alkalmazkodik, nem a pártokhoz, hanem a helyi vásárlóközönség közéleti habitusához. Ha egy megye nyolc-tíz éve stabilan inkább Fidesz-terület, akkor a helyi kultúrrovatban nem ajánlatos fikázni Wass Albertet. Amennyiben viszont balos terrénumon adnak ki lapot, úgy Moldova György ekézésétől tekintenek el. Nincs pártukáz, cenzúra. De van egyfajta - a helyi közízlés tabuit illetve favoritjait respektáló - hallgatólagos vezérelv. Ugyanilyen „fékezett habzású” a lokális bulvár is.

A szerző kizárólag országos lapoknak írt helyi témákról. Amikor kínos ügyekben próbálta nyilatkozatra bírni a helyi vezetést, mindig érzett valami görcsös elutasítást, amely nemcsak a számukra előnytelen témának, de az országos lapnak is szólt. Látható, a várospolitikusok rémálma, hogy egy helyben tartandó, mert helyileg még kezelhető ügy „országos botránnyá” válik. Pártközpontból jövő cenzúra nyilvánvalóan egyetlen helyi napilapnál sincs. (Pártpropagandára úgyis ott vannak az önkormányzati kiadású lapok.) De - mivel az országos sajtótermékre nincs belső rálátásuk, a helyire viszont igen - természetesen megvannak azon befolyásolási, nyomásgyakorlási technikák, amelyek révén helyi politikusok a számukra negatív ügyet menedzselni, kezelni próbálják. Mivel az önkormányzat, a helyi közműcégek, illetve a helyhatósággal szerződéses viszonyban lévő magáncégek hirdetései mindenütt a lapok bevételeinek tetemes hányadát adják, potenciális nyomásgyakorlásra vannak eszközök. Ahogy természetesen - persze más formában - az országos médiánál is.
 
Úgy tűnik, a sajtó megítélésére a "szeretve gyűlölt" lehet találó jelző. Miközben valamiféle passzív (és gyakran igazságtalanul általánosító) ellenszenv övezi szakmánkat, a társadalomban nemigen van jelen alternatívaképző, minőségjavító igény. Vagyis, hogy az olvasó (néző, előfizető) gyakorlatilag is számon kérné ugyanazon értékeket, melyeket szavakban oly fontosnak tart. Lévén, hogy a pártosság, az etikátlanság a közösség részéről nem kap szigorú büntetést. Kevéssé jellemző, hogy a sajtómorál anomáliái, melyeket annyian kárhoztatnak, valós társadalmi retorziót eredményeznének. A negatív bizalmi index következmény nélkül maradása egyben arról tanúskodik: nagyrészt hiányzik a felvevőpiacból az erős civil médiatudatosság, a jó ízlés, mint rendezőelv. Groteszk módon tehát a nép azon médiaszegmensre haragszik, amelyet jórészt "önkezűleg" termel ki, és tart el, legitimál az előfizetési csekkel, a távkapcsoló gombjával. Vagy enged a hatalom által "kitartani." Mondjuk, hogy olyan pártokra szavaz, amelyek célja a média "gyarmati sorban" tartása, lefizetése, állami hirdetésekkel politikai céljaik szolgálatába állítása. Nincs olyan párt, amely önuralmat gyakorolva, ne akarná illetéktelenül befolyásolni a nyilvánosság őreit. De sajnos a társadalom főárama sem hajlandó határozottan elutasítani az ilyesmit, pillanatnyi szimpátiájától függetlenül, védendő értéknek tartva a sajtóetikát.

Papp László Tamás

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!