Mit hozhat Orbánnak a kiskorúak megrontásáról rappelő Dopeman?
Nemcsak Majka, Dopeman számai is gondot okozhatnak Orbán Viktornak.
Miközben az EP-választások következtében a hatalmi struktúra nem változott, a Jobbik előretörése véget vetett a pártrendszer duális jellegének. Új, veszélyes helyzet alakult ki, amiben fontos szerepet játszott a nagy pártok hallgatólagos egyetértése: törekednek az időközben elavult jóléti állam megteremtésére, illetve látszatintézkedéseken kívül nem foglalkoznak olyan "kínos" kérdésekkel, mint a cigányság integrációja, vagy a földkérdés megoldása – írja Novák Zoltán, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatásvezetője.
Az EP-választások eredményeit az elmúlt két hétben sokan, sokféleképpen értékelték. Voltak, akik a teljes pártrendszer átalakulását diagnosztizálták, volt aki visszavonhatatlan jobboldali fordulatról beszélt, és volt aki a magyar belpolitika végletes radikalizálódását hangsúlyozta. Ám szögezzük le: a hatalmi struktúrában – közjogi értelemben – változás nem történt, pusztán annyi dőlt el, hogy melyik párt hány képviselőt küld az Európai Parlamentbe. A 8 millió választásra jogosult szavazóból, kevesebb, mint 3 millió ment el voksolni, ami kis túlzással a fele a az országgyűlési választások részvételi arányának. Az EP-választások eredménye kimerevített pillanatkép, amely – jellegéből adódóan – csak bizonyos megkötésekkel tükrözi a valóságot.
Novák Zoltán © Szakács Barbara |
Mindez nem új fejlemény, és ezek a folyamatok nem az EP-választás kapcsán váltak nyilvánvalóvá, a választási eredmények csak ráerősítettek a már meglévő tendenciákra. A jövő szempontjából viszont sokkal érdekesebb, hogy az egyensúly kibillenése és a nemzeti radikalizmus erősödése milyen okokra vezethető vissza, és milyen mélyebb gyökerei vannak. Ebben a kérdéskörben tudniillik nagyon eltérő magyarázatkísérletek születtek, amelyek többnyire csak a felszínt karcolgatják.
Ahhoz, hogy elkerüljük az egysíkú és felszínes interpretációkat, időben egy kicsit korábbra kell visszamenni, az eredőket illetően pedig egy kicsit mélyebbre kell ásni: állításom szerint ugyanis a jelenlegi állapothoz elsősorban a nagypolitika kimondatlan konszenzusai vezettek; olyan elhibázott évtizedes kompromisszumok, amelyek gúzsba kötötték a teljes magyar politikai elitet, és a végletekig leszűkítették a cselekvés mozgásterét. Lássuk, melyek ezek.
A jóléti konszenzusTulajdonképpen a rendszerváltás kezdete óta él az az idea, hogy a politika egyetlen és kizárólagos feladata a jóléti állam (más megközelítésben: szociális piacgazdaság) megteremtése, méghozzá – függetlenül a körülményektől – mihamarabb, lehetőleg azonnal. Miközben nyugaton a nyolcvanas években a neokonzervatívok egyértelmű támadást indítottak a jóléti állam koncepciója ellen, a kilencvenes években pedig már a szociáldemokraták is elkezdték lebontani azt (ők úgy nevezték: a jóléti államok modernizációja) a magyar elit ezenközben abszolutizálta a jóléti állam megteremtésének célkitűzését. Ez vált – pártcsaládtól függetlenül – a kampányok és pártprogramok rendezőelvévé, a viták, nyilatkozatok és ígéretek fő mozgatórugójává.
Kimondatlan konszenzus alakult ki tehát a riválisok között a tekintetben, hogy a fő cél a jóléti állam megvalósítása. A pártverseny arra korlátozódott, hogy ki tudja elhitetni a választókkal, hogy hatékonyabban és gyorsabban tudja elérni a hőn áhított célt. Voltaképpen a magyar belpolitika maga hozta létre ezt a szűk ösvényt, amelyről ha később kicsit is letért, a választók kíméletlenül megbüntették. Ez a kényszerpálya okozza a felfokozott ígéretversenyt, és azt, hogy a kormányok – lassan két évtizede – maguk előtt tolják a szerkezeti átalakítások egyre égetőbb feladatát.
Az erőegyensúly kibillenésének okai is a jóléti konszenzus talajában gyökereznek. Az MSZP leszakadásának sem a rossz kormányzás vagy az őszödi beszéd az eredője. A szocialista párt tetemes hátránya a jóléti konszenzus felrúgásának pregnáns következménye. 2006 után a baloldali kormány folyamatos megszorító-politikát folytatott. A ciklus első felében saját hibájából volt kénytelen fiskális restrikciót végrehajtani, a ciklus második felében pedig a válság kényszerítette rá.
Nem szabad elfelejteni, hogy az MSZP támogatottságának meredek lejtmenete már jóval az őszödi botrány kirobbanása előtt megindult, tehát a devalválódás nem írható kizárólag a beszéd számlájára (sőt, a botrány kirobbanását követő zavargások még egy időre meg is állították a csökkenést), és a kormányzásról sem volt még kialakult kép, mikor már a párt támogatottsága a felére zsugorodott. A teljes cikluson átívelő megszorító politikát a szavazók egyértelmű árulásnak tekintették, méghozzá (ha nem is tudatosult bennük) a jóléti konszenzus elárulásának. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a választók jobban ragaszkodnak a politikusok által folyvást sugalmazott jóléti konstrukcióhoz amelyet az állam garantál, mint bármilyen más politikai ideához vagy eszméhez.
Nagypolitikai elfojtásA nemzeti radikalizmus erősödése sem vezethető vissza csupán a Fidesz egy a tábor, egy a zászló politikájának szellemkieresztgetős értelmezésére, sem az Őszöd-szindróma radikalizáló hatására. Itt is egy sokkal korábbra visszanyúló nagypolitikai konszenzus következményével állunk szemben. A magyar politikai elit húsz éve nem képes szembenézni olyan össztársadalmi problémákkal, mint a romaintegráció vagy a földkérdés. Egyetlen kampányban sem váltak ezek a kérdések témává, látszatintézkedések és pótcselekvések százait lehet felsorolni, de egyetlen kormány sem volt hajlandó ezeket az ügyeket a kormányzati cselekvés fősodrába emelni. Sőt, még csak vitát sem volt hajlandó folytatni ezekről a krónikus konfliktusgócokról, amelyek időzített bombaként ketyegtek az elmúlt húsz évben, és ketyegnek ma is.
Az elfojtási spirálnak természetesen megvannak a következményei: attól még, hogy valamit agyonhallgatunk, nem szűnik meg létezni. A Jobbik voltaképpen nem tett mást, mint tematizálta azt a néhány témát, ami a közvéleményt aggasztja vagy frusztrálja, és amire a nagypolitika nem volt képes választ adni (inkább a szőnyeg alá söpörte), és a könnyű, rapid megoldás ígéretével sikerült több mint négyszázezer embert az urnákhoz vinnie.
Magyarország bizony nem következmények nélküli ország. Lehet, hogy a stiklik és botrányok konzekvencia nélkül maradnak, de a súlyos hibák és a rossz kompromisszumok szülte áldatlan helyzetek közép- és hosszú távon súlyos következményekkel járnak. Tévedésben vannak azok, akik azt gondolják, hogy a politika a pillanat művészete.
Novák Zoltán
Nemcsak Majka, Dopeman számai is gondot okozhatnak Orbán Viktornak.
Az ország üzemeltetésére más is képes. Amit csak ők tudnak, abból pont elég volt. Európa visszavár. Vélemény.
Ha a tusványosi beszéd a NER szellemi iránytűje, Orbán most fordítva tartja.
A rapper a csúcson akarja abbahagyni.