Mit hozhat Orbánnak a kiskorúak megrontásáról rappelő Dopeman?
Nemcsak Majka, Dopeman számai is gondot okozhatnak Orbán Viktornak.
Az EP-választások eredményeit az elmúlt két hétben sokan, sokféleképpen értékelték. Voltak, akik a teljes pártrendszer átalakulását diagnosztizálták, volt aki visszavonhatatlan jobboldali fordulatról beszélt, és volt aki a magyar belpolitika végletes radikalizálódását hangsúlyozta. Ám szögezzük le: a hatalmi struktúrában – közjogi értelemben – változás nem történt, pusztán annyi dőlt el, hogy melyik párt hány képviselőt küld az Európai Parlamentbe. A 8 millió választásra jogosult szavazóból, kevesebb, mint 3 millió ment el voksolni, ami kis túlzással a fele a az országgyűlési választások részvételi arányának. Az EP-választások eredménye kimerevített pillanatkép, amely – jellegéből adódóan – csak bizonyos megkötésekkel tükrözi a valóságot.
Novák Zoltán © Szakács Barbara |
Mindez nem új fejlemény, és ezek a folyamatok nem az EP-választás kapcsán váltak nyilvánvalóvá, a választási eredmények csak ráerősítettek a már meglévő tendenciákra. A jövő szempontjából viszont sokkal érdekesebb, hogy az egyensúly kibillenése és a nemzeti radikalizmus erősödése milyen okokra vezethető vissza, és milyen mélyebb gyökerei vannak. Ebben a kérdéskörben tudniillik nagyon eltérő magyarázatkísérletek születtek, amelyek többnyire csak a felszínt karcolgatják.
Ahhoz, hogy elkerüljük az egysíkú és felszínes interpretációkat, időben egy kicsit korábbra kell visszamenni, az eredőket illetően pedig egy kicsit mélyebbre kell ásni: állításom szerint ugyanis a jelenlegi állapothoz elsősorban a nagypolitika kimondatlan konszenzusai vezettek; olyan elhibázott évtizedes kompromisszumok, amelyek gúzsba kötötték a teljes magyar politikai elitet, és a végletekig leszűkítették a cselekvés mozgásterét. Lássuk, melyek ezek.
A jóléti konszenzusTulajdonképpen a rendszerváltás kezdete óta él az az idea, hogy a politika egyetlen és kizárólagos feladata a jóléti állam (más megközelítésben: szociális piacgazdaság) megteremtése, méghozzá – függetlenül a körülményektől – mihamarabb, lehetőleg azonnal. Miközben nyugaton a nyolcvanas években a neokonzervatívok egyértelmű támadást indítottak a jóléti állam koncepciója ellen, a kilencvenes években pedig már a szociáldemokraták is elkezdték lebontani azt (ők úgy nevezték: a jóléti államok modernizációja) a magyar elit ezenközben abszolutizálta a jóléti állam megteremtésének célkitűzését. Ez vált – pártcsaládtól függetlenül – a kampányok és pártprogramok rendezőelvévé, a viták, nyilatkozatok és ígéretek fő mozgatórugójává.
Kimondatlan konszenzus alakult ki tehát a riválisok között a tekintetben, hogy a fő cél a jóléti állam megvalósítása. A pártverseny arra korlátozódott, hogy ki tudja elhitetni a választókkal, hogy hatékonyabban és gyorsabban tudja elérni a hőn áhított célt. Voltaképpen a magyar belpolitika maga hozta létre ezt a szűk ösvényt, amelyről ha később kicsit is letért, a választók kíméletlenül megbüntették. Ez a kényszerpálya okozza a felfokozott ígéretversenyt, és azt, hogy a kormányok – lassan két évtizede – maguk előtt tolják a szerkezeti átalakítások egyre égetőbb feladatát.
Az erőegyensúly kibillenésének okai is a jóléti konszenzus talajában gyökereznek. Az MSZP leszakadásának sem a rossz kormányzás vagy az őszödi beszéd az eredője. A szocialista párt tetemes hátránya a jóléti konszenzus felrúgásának pregnáns következménye. 2006 után a baloldali kormány folyamatos megszorító-politikát folytatott. A ciklus első felében saját hibájából volt kénytelen fiskális restrikciót végrehajtani, a ciklus második felében pedig a válság kényszerítette rá.
Nem szabad elfelejteni, hogy az MSZP támogatottságának meredek lejtmenete már jóval az őszödi botrány kirobbanása előtt megindult, tehát a devalválódás nem írható kizárólag a beszéd számlájára (sőt, a botrány kirobbanását követő zavargások még egy időre meg is állították a csökkenést), és a kormányzásról sem volt még kialakult kép, mikor már a párt támogatottsága a felére zsugorodott. A teljes cikluson átívelő megszorító politikát a szavazók egyértelmű árulásnak tekintették, méghozzá (ha nem is tudatosult bennük) a jóléti konszenzus elárulásának. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a választók jobban ragaszkodnak a politikusok által folyvást sugalmazott jóléti konstrukcióhoz amelyet az állam garantál, mint bármilyen más politikai ideához vagy eszméhez.
Nagypolitikai elfojtásA nemzeti radikalizmus erősödése sem vezethető vissza csupán a Fidesz egy a tábor, egy a zászló politikájának szellemkieresztgetős értelmezésére, sem az Őszöd-szindróma radikalizáló hatására. Itt is egy sokkal korábbra visszanyúló nagypolitikai konszenzus következményével állunk szemben. A magyar politikai elit húsz éve nem képes szembenézni olyan össztársadalmi problémákkal, mint a romaintegráció vagy a földkérdés. Egyetlen kampányban sem váltak ezek a kérdések témává, látszatintézkedések és pótcselekvések százait lehet felsorolni, de egyetlen kormány sem volt hajlandó ezeket az ügyeket a kormányzati cselekvés fősodrába emelni. Sőt, még csak vitát sem volt hajlandó folytatni ezekről a krónikus konfliktusgócokról, amelyek időzített bombaként ketyegtek az elmúlt húsz évben, és ketyegnek ma is.
Az elfojtási spirálnak természetesen megvannak a következményei: attól még, hogy valamit agyonhallgatunk, nem szűnik meg létezni. A Jobbik voltaképpen nem tett mást, mint tematizálta azt a néhány témát, ami a közvéleményt aggasztja vagy frusztrálja, és amire a nagypolitika nem volt képes választ adni (inkább a szőnyeg alá söpörte), és a könnyű, rapid megoldás ígéretével sikerült több mint négyszázezer embert az urnákhoz vinnie.
Magyarország bizony nem következmények nélküli ország. Lehet, hogy a stiklik és botrányok konzekvencia nélkül maradnak, de a súlyos hibák és a rossz kompromisszumok szülte áldatlan helyzetek közép- és hosszú távon súlyos következményekkel járnak. Tévedésben vannak azok, akik azt gondolják, hogy a politika a pillanat művészete.
Novák Zoltán
