Ha meg akarjuk érteni a kialakult helyzetet, a felszínkarcolgatás helyett érdemes kicsit mélyebbre menni az okok és következmények erdejében – mondja némi képzavarral Novák Zoltán, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatásvezetője. Némi képzavarral, mondom én, mert azt még értem, hogy erdő mélyén nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni, de arról már nem vagyok meggyőződve, hogy az erdő felszínének karcolgatása sokkal könnyebb lenne fáinak hasogatásánál. Nagy hirtelen azt sem tudom, hogyan kezdenék hozzá. De váltsunk komolyra. És ássunk mélyre.

A jóléti államnak címzett neokonzervatív támadás azt kívánta elérni, hogy az ne avatkozzon be aktívan a gazdasági folyamatokba, másodsorban visszanyesse a rendszer túlzásait, harmadsorban – de csak harmadsorban – a neokonzervatívok ember- és társadalomképét kérte számon. Senki sem gondolta komolyan az USA-ban a Medicare és Medicaid felszámolását, ahogy Nagy-Britanniában sem a National Health Service (NHS) felszámolását. De komolyan gondolták például, hogy kialakult és létezik a jóléti függőség jelensége, és az visszaszorítandó. Az Egyesült Államok ez irányú legnagyobb lépését a demokrata Clinton elnök tette meg a republikánusok tapsa és pártja sorvadó baloldalának nyílt utálkozása közepette az 1990-es évek közepén.

Jóléti állam és szociális piacgazdaság

A jóléti jelzővel illetett államok általam legkedveltebb- Szabó Katalin általi meghatározása úgy szól, hogy azok „elkötelezettek polgáraik anyagi és szellemi ’jól-léte’ (jó egészségi állapota, korszerű műveltsége és a modern gazdaságban való foglalkoztat-hatósága, a munkára való alkalmassága, továbbá megfelelő lakhatása és táplálkozása) iránt, és ennek érdekében aktívan beavatkoznak a gazdasági folyamatokba”. A jóléti állam (Welfare State) nem az, ami tündököl, majd bukik, hanem a kapitalizmus legfejlettebb állam formája. Nélkülözhetetlen. A jóléti államot baloldali találmánynak nevezni politikai elfogultság, valójában bal-jobb közös konstrukciójáról, együtt építéséről van szó. A szociális piacgazdaság (Soziale Marketwirtschaft). nem a jóléti állam más megközelítése, nem szinonimája. A szociális piacgazdaság hívei tiszteletben tartották a gazdaság logikáját és ezen nem kívántak erőszakot tenni, cserébe viszont a gazdasági elittől, a gazdaság működtetőitől és tulajdonosaitól elvárták, hogy ne szóljanak bele a jövedelmek újraelosztásába, a társadalom- és szociálpolitikába. A suszter maradjon a kaptafánál, ne akarja gazdasági hatalmát politikai hatalommá konvertálni, érték-rendjét, világszemléletét, ember- és társadalomképét a társadalomra kényszeríteni. A hitleri éra után erre se lehetőségük, se késztetésük nem volt. A szociális piacgazdaság doktrínája a gazdaság és társadalom ügyeinek éles kettéválasztását jelentette.

Az a vita, ami nálunk a monoki szociális kártya körül zajlik, az tizenöt évvel kullog az USA-ban a jóléti függőségről szóló vita után. Mert az csak a látszat, hogy a kártyáról van szó. A vita arról szól, hogy a segélyért cserébe a segélyezettől lehet-e valamit kérni, valamit – saját sorsuk javítására tett erőfeszítéseket – elvárni, lehet-e feltételeket szabni stb. A demokraták akkori baloldala és a mi mai balliberális értelmiségünk azon az állásponton volt/van, hogy nem lehet. Clintont is vádolták fajgyűlölettel, épp úgy, mint Szepessy monoki polgármestert és támogatóit cigányellenességgel. Ha vita van a jóléti államról, akkor az az a vita. Clinton csak úgy lehetett elnök, hogy előbb perifériára szorult pártjának baloldala. Magyarországon ennek politikai megfelelője a Szabad Demokraták Szövetségének politikai (ön)megsemmisítése.

Azzal, hogy a rendszerváltás idején a magyar alkotmány preambulumába került a „szociális piacgazdaság”, csak a létező helyzetet szentesítették. A magyar jóléti állam pontosan úgy nézett ki és olyan problémákkal küszködött, mint bármely más fejlett ország jóléti állama.

De mégis, mi a baj a jóléti állammal? Mert kell, hogy legyen baj, ha annyit beszélnek róla. Novák szerint „bizonyos szegmensei … globális gazdasági verseny körülményei között kontraproduktívak, és gátját képezik a gazdasági növekedésnek.” Ez árnyalt, visszafogott megfogalmazás, amiből a jóléti rendszerek modernizációja következik. De hamarosan kiderül, erről szó nincs, szó van viszont a pillérek fokozatos lebontásáról.

A kulcs az, ami itt globális versenyként van tálalva. De se a globális, se a verseny nem új és eget rengető. Új viszont, hogy Kína, India és más feltörekvő államok olcsóbb és irdatlan tömegű munkaerejükkel a világgazdaság színpadára léptek. Ilyen méretekben erre még nem volt példa a világtörténelemben. (Az 1960-1980-as években a távol-keleti „kistigrisek” világpiacra lépése elég nagy világgazdasági galibát okozott, de a mai „nagytigrisekhez”alig mérhetőt.) És új, hogy az „első világnak” nincs ideológiai kihívója, nincs olyan „második világ”, mellyel nyílt vagy rejtett versenyben kellene lennie a lelkekért, mint hajdan a „Keleti Blokk”, a „Béketábor”, a „szocializmust építő országok testvéri közössége” volt.

Amit fölényes, lenéző magasságból a globálissá és minden eddiginél élesebbé vált verseny kihívásaként szokás tárgyalni, az a társadalom alsó kétharmadának szemszögéből stagnáló vagy csökkenő béreket, romló munkakörülményeket és munkahelyi bizonytalanságot, a felmondást, a munkahely kiszervezésének rémét jelenti, miközben maga az érintett épp olyan jó és termelékeny dolgozó, mint tíz-húsz éve, vagy mint apja volt. De akkor sem versenyképes kínai vagy indiai kollégájával, ha azoknál lényegesen termelékenyebb.

A jóléti állam „bukása” nem egyéb, mint az élőmunka-ár csökkentésének rejtett módja: szorítsuk munkavállalói jövedelmeket a kínai, indiai bérek felé. De Európában nem lehet a társadalom szétrobbanása, illetve az érintettek durva szegregálása nélkül akkora béreket fizetni, mint Kínában vagy Indiában. Európa éppen arról szól – szemben az Egyesült Államokkal –, hogy csak egyetlen társadalom létezik/létezhet. A szélsőjobb mai erősödése (a szélsőbalos ideológiák kiürültek, egyelőre nem versenyképesek, de nem lesz mindig így) nagy részben, de távolról sem teljesen erre a helyzetre vezethető vissza. Az 1920-1930-as évek válságára a fasizmus és kommunizmus megerősödése volt a reakció. A megoldás viszont a jóléti állam, mely – bármilyen furcsán hangzik is – létrejöttét nagy részben Hitlernek és Sztálinnak köszönheti.

Kevesen vették észre, de ez korunk átfogó gazdasági-társadalmi világgazdasági válsága, mely akkor ér véget, amikor a „nagytigrisek” bérei felzárkóznak Európához. Úgy gondolom, nagyjából az évszázad közepén. De addig mi lesz? Próbáljuk meg kézben tartani a folyamatokat, s ha igen, mi módon, vagy dobjuk a lovak közé a gyeplőt? Az utóbbi pártján a fundamentalista piacpártiak állnak, akik az előbbi pártján állókat, a megoldáson gondolkodókat előszeretettel nevezik harmadikutas populistának.

Mi a baj a magyar társadalommal? Az, hogy hinni szeretne politikusainak. 1990-ben még mindenki abban reménykedett, hogy a gazdasági átalakulás gyors és viszonylag fájdalommentes lesz, a gazdaság és társadalom a szocializmus béklyóitól szabadulva csodára lesz képes, s akár a kistigrises tempójában, 7-10%-os növekedést is produkálhatunk. Az átalakulás azonban se gyors, annál inkább fájdalmas volt, a szocialisták 1994-es győzelméhez elég volt a Kádár-kor iránti nosztalgiát feléleszteni, és csepülni a sóher, szűkmarkú Antall-Boross kormányt. 1998 szinte békében telt: apró ajándékok a kormánytól a népnek, míg a Fidesz kifejezi azon reményét, hogy a reálgazdaságra figyelve, egyes elemeit összecsiszolva, a gyenge keresztmetszeteket felszámolva akár 7%-os lehet a növekedés (az üzenet: „kistigrisek is lehetünk!”). Nem lett (csak egy negyedévben majdnem), de ez legalább nem került semmibe. A Fidesz kormány bőkezű lakástámogatással jutalmazta aktív, agilis, teherbíró népét – azokat, akik nagyon is egyéni teljesítményüktől függően kívánnak előrejutni –, a köztisztviselők bérét is jócskán megemelve, s elmondta, ha rá szavaznak, áldásos tevékenysége olyan növekedést eredményez majd, hogy négy év alatt bérei megduplázódnak.

A nyerő lap azonban 2002-ben az MSZP-nél volt: 13. havi nyugdíj, egyszeri 19 ezer Ft-os vigaszdíj, 50%-os köztisztviselői béremelés, a minimálbér adómentessége, a „Több pénzt az önkormányzatoknak!” - szöveg a plakátokon. Mert az Orbán-kormány sóher, szűkmarkú. A Fideszt megrázták a történtek, a választások elvesztése. Abból arra következtetett, hogy a szocialisták mindenkinél jobban ismerik a magyar néplelket, azzal olyan szimbiózisban élik életüket, melyre ők sohasem lesznek képesek. Hacsak nem eltanulják tőlük, sőt jobban csinálják. Ebből lett a 2002-2006 közötti Fidesz mindent túlígérő, mindenre rálicitáló, a 14. havi nyugdíj ígéretével szimbolizálható politikája.

De mindez kevés volt 2006-ban. A megnyert választások után jött az őszödi beszéd. Novák szerint az volt „az állam jóléti szerepfelfogása kapcsán kiéleződő párton belüli harc első ütközete”. Szerintem meg egyáltalán nem. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és a szocialista-szabaddemokrata koalíció minden eszközzel nyerni akart és nyert is. És tudta: a történelmet a győztesek történetírói írják, ügyet sem vetve a vesztesek szempontjaira. Nyerj, ha hazudni akarsz!

Tisztázzuk: az államháztartás hiánya azért áll elő, mert az állam bevételei elmaradnak kiadásaitól. És a hiány nem csak a túlkiadás miatt állhat elő. Arról akkor beszélhetünk, ha a bevételeket, illetve az azokat biztosító adókat kőbe véssük, viszont többet költünk. Miért nem esik szó bevételhiányról? Mert a politika osztani szeret ugyan, de annak a ténynek a konzekvenciáját levonni már nem szereti, hogy az államnak nincs „saját” jövedelme, arra kizárólag a jövedelemtulajdonosokra kivetett adók formájában tehet szert. Vagyis többet osztani csak magasabb adókból lehet. E konzekvencia levonása nélkül a kiadásokhoz szükséges források egy részét az állam kölcsönveszi. Ezzel nő a hiány és nő az államadósság. És ez a gyakorlat hosszan nem folytatható.

Az állam jóléti osztásának fő-, de legalábbis kiemelt kedvezményezettjei a legmagasabb jövedelműek voltak és máig azok. A legfelső adókulcs csökkentése a rendszerváltás óta történt legnagyobb szabású osztásként is felfogható. Az egykulcsos adó követelése lényegében a magasabb jövedelműek nagyobb jólétért folytatott harca. És – szemben a második világháború utáni helyzettel – összeomlott az a közmegegyezés, hogy a gazdaság elitet ki kell tessékelni a politikából, mert ha ott vannak, abból előbb-utóbb tragédia lesz. Mára felépült egy olyan közgazdaság elmélet és gyakorlat, mely azt mondja, hogy a leggazdagabbak jövedelmeinek közcélra való megcsapolása éppen a köznek van a legnagyobb ártalmára. (Csökken a versenyképesség, nő az stb. stb.) Mert a világot ők viszik a hátukon, s ha valaki az asztalukról több és nagyobb morzsák lehullását követeli, csak azt éri el, hogy még annyi sem jut. Egyszerűen arrébb viszik az asztalt. Az öszödi beszéd arról szólt, hogy a gazdasági elit és a jómódúak igényeinek kielégítéséé az abszolút prioritás. Már ha valaki félreértette volna.

A magyar társadalomtól távolodik a valóság, az saját vágyai és ábrándjai foglyai, ami nehézzé teszi a valódi problémák, mint például a romaintegráció,kitárgyalását, - így Novák Zoltán. Nem erről van szó. Észre sem veszi, hogy valamikor éppen az hívta létre a jóléti államot, amiért most ő kiált. Ha azt mondom, hogy a cigányok integrációjára minimum évi 150 milliárd kell, egész napos iskolák, kollégiumok, ösztöndíjak, különlegesen képzett és jól fizetet tanárok stb. formájában, plusz tartalmas közmunkák és mindezt legalább két generációkon keresztül, akkor ehhez – ceteris paribus – magasabb adók kellenek. Azt már nem, csattan fel a gazdasági elit, az veszélyeztetné a versenyképességet, növelné az adóéket, hátrányba kerülnénk a térségi adóversenyben stb. Valójában csak jövedelme csökkenne némileg. A gazdasági elit csak akkor veszi észre, legutolsóként, hogy ég a város, amikor már a saját háza ég. A politika szemén szürkehályog, meg kancsal is, ráadásul sísapkáját is az álláig húzta, de még mindig előbb képes észrevenni, hogy mi zajlik a városszélen.

Ideje a szociális piacgazdaságnak!

Németh György