Újabb, a fejlett világra jellemző trend „gyűrűzött be” a pécsi lövöldözéssel Magyarországra. Keserűen szögezhető le: a félperifériás, fáziskéséses „peremfejlődés” átka, hogy a nyugati világ árnyoldalai, negatívumai előbb-utóbb szinte biztosan jelentkeznek, míg a pozitívumok gyakran igencsak váratnak magukra. A konkrét cselekményről a részletek pontos tisztázása előtt felelőtlenség volna bármit is mondani. Tény, hogy az iskolai vérengzések feketelistáját immár hazánk is gyarapítja. 

A tipikus „generációs ámokfutások” okaira mindenesetre találóan mutat rá Malcolm Gladwell könyve. Szerinte „hiba lenne, ha az ilyen tettekért a külső világot, a külső befolyásokat okolnánk, mindezt az erőszak növekedésével, a társadalmi hanyatlás trendjeivel hoznánk összefüggésbe. Ezek elszigetelt járványok: titokzatos belső forgatókönyvet követnek, amelynek csak a kamaszok zárt szubkultúrájában van értelme.” Gladwell szerint azért törnek ki lövöldözések iskolákban, mert „Columbine megtörtént, mert a kamaszok között a ritualizált, drámaian önpusztító viselkedés – legyen az akár öngyilkosság, dohányzás, iskolai fegyverviselés vagy egy doboz ártalmatlan kóla elfogyasztása utáni elájulás – rendkívül fertőző hatású”. 

Pécsett az áldozatra emmlékeznek © Stiller Ákos

Tegyük hozzá: ama kortárs közeg, amely a tizen- és huszonéves fiatalok legfőbb tekintélyforrása, viszonyítási és igazodási pontja, időnként nagyon kegyetlen tud lenni. Habozás nélkül kiközösíti és kiszelektálja azokat, akiket – másságuk, különcségük, eltérő világfelfogásuk, beilleszkedési zavaruk, fura vagy „gyanús” kulturális hátterük miatt – lúzernek, cikinek, „égőnek”, vagyis trendsértőnek tart. Eme közösségi embargó sokféle lehet. A hűvös, lekezelő távolságtartástól a finom vagy harsány gúnyolódáson keresztül egészen a megalázó rítusokig és a fizikai inzultálásig terjedhet a skála. Az iskola nemcsak totális intézmény, de kényszerközösség is. Ahol a diákok az oktatói szigor mellett egymás közötti lelki atrocitásoknak is ki vannak bizonyos mértékig szolgáltatva. 

Persze óvnánk attól, hogy az összes magának való, „menő” társaságba bekerülni nem tudó (netán nem is akaró) embert potenciális gyilkosként kezeljük. Miként attól is, hogy a magányosságot, a relatív kirekesztettséget feltétlenül a sikertelenséggel, az életvezetési problémákkal azonosítsuk. Hisz rengeteg irritáló személyiségű, a sorból kilógó emberből lett aztán tehetséges (sőt zseniális) művész, író, feltaláló, tudós, kutató. A zárkózott típusok egy része belenyugszik abba, hogy ő nemigen lesz közkedvelt figura. Vannak, akik ebből hasznot hajtó erényt, elegánsan cinikus távolságtartást kovácsolnak.  

Gond azokkal van, akik képtelenek elfogadni, hogy bizonyos tulajdonságok hiánya miatt soha nem lehetnek a közösségben olyan elismertek, népszerűek, sikkesek, amilyen szeretnének lenni. S a lefojtott, halmozódó frusztráció pszichés robbanóelegyet hoz létre. Amely szerencsére csak ritkán jut el a tettekig. Igazából az effajta végletes dühkitöréseknek mind az egyén, mind a közösség szempontjából komoly tanulsága van. Az egyén részéről az, hogy vélt vagy valós, jogos vagy jogtalan, okkal vagy ok nélkül keletkező sérelmeit nem orvosolhatja önbíráskodó bosszúval. Ugyanis a gyilkosságot semmiféle megbántottság vagy kirekesztődés nem menti. Kudarcokért, bántó szavakért nem lehet golyókkal elégtételt venni. Ahogy Olaszliszkát, úgy ezt sem lehet – az elnyomottság, mellőzöttség okán – „morális enyhítéssel” kimagyarázni. Ugyanakkor a fiatalok mérvadó és hangadó csoportjainak szintén érdemes belátni, milyen tragikus végkimenetele lehet a „magányos farkasok” ártalmatlannak tűnő, öncélú provokálásának, kóstolgatásának, gúnyolásának, a közösségen belüli nyomasztó ízlésterrornak.

Felvet ugyanakkor a dolog egy másik dilemmát is. Az idén módosított büntetőkódex jelentősen tágította a legális önvédelem határait. Rögtön felmerül a kérdés: a növelt jogkör együtt járhat-e az eszközhasználat (fegyvertartás és fegyverviselés) törvényi könnyítésével? A szabad fegyverhordás ugyanis legalább annyi problémát vet fel és idéz elő, mint ahányat megold. Nem csak az iskolai lövöldözések problémaköréről beszélhetünk. Egyrészt hiába bővítem a védelemjogot, ha nem biztosítok hozzá eszközt. Ugyanis egy rugóskéssel vagy baseballütővel felé tartó másfél mázsás, csupa izom bűnözőt közelharcban aligha tud lefegyverezni az átlagember. Másrészt azonban minél több embernél van tűzfegyver, annál nagyobb esély van a pécsihez hasonló indulatvezérelt erőszakcselekményekre. Ráadásul a lehetőség, hogy áldozatánál éles lőfegyver van, nem feltétlenül tartja vissza, hanem inkább még brutálisabbá teszi az elkövetőt. Nemigen ismertek felmérések arról, hogy a lőfegyverek mennyire segítik a civileket egy esetleges támadás sikeres elhárításában. Ha az utcán vagy otthonunkban bűnözők törnek ránk, mennyi esélyünk van, hogy - a sokkból feleszmélve - másodpercek alatt előkapjuk, kibiztosítsuk, csőre töltsük fegyverünket, aztán célba is találjunk vele, miközben a bűnöző – velünk ellentétben – előre felkészült az összetűzésre? Ez még rendőröknek sem mindig jön össze, pedig őket évekig tanítják rá.

Az USA-ból ebben a témában érkező információk nem egyértelműek. S tegyük hozzá: ott kialakult egy több évszázados fegyvertartási-önvédelmi kultúra. Úgy jött létre a nemzet, hogy a szabad polgárok autonóm milíciákat hoztak létre településeik védelmére. Képzeljük el, mi lenne itt, ha ultrajobbos Gárda-szimpatizánsok és analfabéta lumpenbűnözők korlátozás nélkül vehetnék a lőfegyvereket. Viszont a Taser-elven működő „vértelen”, tehát halált, egészségkárosodást alapjáraton nem okozó elektromos sokkoló és bénítófegyverek ellenőrzött-nyilvántartott, engedélyköteles forgalmazásán el kell gondolkodni. Ahogy olyan gumilövedékes fegyverek forgalmazásán is, melyek ideiglenesen terítik le a támadót. Persze ezek bevezetése feltételezi egyfajta önvédelmi tömegkultúra meglétét. Ennek híján a fegyverekkel inkább előidézzük, nem pedig megelőzzük a tragédiákat.

Papp László Tamás