Az egész elnöki működés megítélése későbbi és átfogóbb feladat, mégis mondhat számunkra valamit, ha felidézzük az eddig elhangzott öt elnöki beszéd két központi motívumát, a civil társadalom és a nagypolitika szerepére vonatkozó megállapításokat. Joggal feltételezhetjük, hogy mindezekből az egész elnöki politika-felfogás vázlatos képe is kirajzolódik, s talán azt is jobban megértjük majd, miért maradt annyira hűvös az elnök és a kormánytábor viszonya.

A civil társadalom szószólója

Sólyom Lászlót 2005-ben a „civilek” fedezték fel, s az ő ajánlásukra (bár a Fidesz határozott támogatásával) lett köztársasági elnök. Az egész elnöki periódus során – az újévi üzenetekből kiolvashatóan – az elnök „civil” jellege mit sem változott. Az üzenetekben – egyre erősödő hangsúllyal – a társadalomhoz fordul és a társadalom fokozott politikaformáló szerepére hívja fel a figyelmet. A 2006. január 1-i üzenetben a kiindulópont a társadalom, az állampolgár, a választók, „mi”. Az elnök ideálja a „felelős ember”, aki „ad magára, megköveteli, hogy ne akarják teljesíthetetlen ígéretekkel, vagy mások kárára megnyerni a támogatását”. 

2007. január 1-én – már Őszöd után – az elnök a politika és a társadalom közötti kölcsönös megbecsültségről beszél, de ennek feltétele, hogy mindkét fél legyen képes áldozatot hozni. A társadalom úgy, hogy feláldozza közvetlen érdekei egy részét a közös ügyek érdekében, a politika úgy, hogy nem eszköznek, hanem célnak tekinti az állampolgárokat. Az állampolgár csak akkor tisztelheti a politikát, s csak akkor várható el áldozat tőle, ha tájékozott: „Mindenekelőtt világosan látnunk kell, mik a célok, milyen út vezet oda, mi a menetrend és mik az alternatívák”.
 
2008. január 1-én – nyilvánvalóan a kormányzati szemléletmódot bírálva – így fogalmaz: „Az ország állapotát nem lehet csak gazdasági adatokkal jellemezni”. A gazdasági adatokkal szembeállítva feltesz egy másik kérdést: „egy országban jó-e élni”? Ellentétben a 2006-os és 2007-es beszédekkel (amelyekben még számos intelmet intézett a politikához és a pártokhoz), itt lényegében csak a civil társadalomhoz szól, s országjárásai tapasztalataiból kiindulva azoknak a civileknek (egyéneknek és közösségeknek) a példáira hivatkozik, akik „függetlenítik magukat a megosztástól, de nem is húzódnak vissza a magánéletbe”. „A civil szerveződések immár nélkülözhetetlenek az ország számára” – mondja, nyilvánvalóvá téve, hogy számára (a kormányzattal való romló együttműködése idején) továbbra is ez a szféra a legfontosabb iránytű. 

A némileg idealizáló 2008-as beszédhez képest a 2009. január 1-i beszédben már – új elemként – felsejlik némi „társadalomkritika” is, hiszen az elnök – a gazdasági válság kapcsán – a lakossági megtakarítások hiányát is megemlíti, s hallgatóságát a saját erőforrások (pénz, idő, egészség) bölcsebb beosztására szólítja fel.  Egyúttal a takarékosságot felelősségként említi, ami ahhoz szükséges, hogy „ne törjön össze minket a válság”. Végül a néhány nappal ezelőtt, 2010. január 1-én elhangzott utolsó ünnepi szónoklatban újrakezdésről beszél, amiben a politikának is szerepe lesz. „De csalódni fog, aki az újat, s az ahhoz képzelt jót csakis kívülről, a politikától várja”. Mindezt arra alapozza, hogy az elmúlt években a választópolgárok megtapasztalták erejüket, hiszen szavazásaikkal fontos belső változásokat indítottak el.

A politikai közeg és a pártaréna kritikusa

Az elnök kezdettől fogva kritikus a politikai közeggel kapcsolatban. Mindjárt első beszédében – a 2006-os választási évre előretekintve – nagyon keményen fogalmaz, amikor a rendszerváltás utáni politika „súlyos bűneként” aposztrofálja, hogy az nem szüntette meg az ellenségképekre alapozott politikát és kampányt. Az elnök arra lenne büszke, „ha Magyarországon nem lehetne lejárató kampánnyal választást nyerni”. Ugyancsak sokszor idézett gondolata, hogy „demokratikus, alkotmányos pártok versenyeznek, s nem viszi romlásba az országot, bármelyik győz is”.
 
2007. január 1-én viszont már nem csupán általánosságokban fogalmaz, hanem a politika határozottabb változását sürgeti, hiszen a pártpolitikai megosztottság lehetetlenné teszi a „mindenkit érdeklő” politikai kérdések tisztázását. Ezúttal (indirekt módon ismét csak Őszödre utalva) a politika erkölcsi dimenzióinak szükségességét emeli ki. Az országban uralkodó pártpolitikai megosztottság egyébként sem valós társadalmi megosztottságra épül, hiszen – „felmérések is mutatják” – „az ország alapjában véve egységes”.
 
A 2006-2007-es heves pártpolitikai mondanivaló és állásfoglalás után a 2008. évi beszédnek nincs pártpolitikai vetülete, legfeljebb áttételesen. Az elnök a civil életből vett példák felsorolása nyomán felteszi a kérdést: „akarjuk-e, hogy ami kicsiben működik és jó, az országosan is úgy legyen? Tudjuk-e, hogy az embereknek ez a belső hozzáállása nem kis ügy, hanem éppen ez a legfontosabb?”. 2009-ben tovább erősíti ezt a vonalat, amikor nem a politikusokhoz, hanem a „jóakaratú emberekhez” kíván szólni, mert hiszen bennük látja a kulcsot a politikai légkör romlásának megállításához.

Érdekes módon a 2010. január 1-én elmondott utolsó elnöki beszéd emlékeztet a leginkább az elsőre. Itt – a „remény” jegyében – visszatér a 2006. január 1-i beszéd logikájához. Mindkét köszöntőben igyekszik „előírni” bizonyos viselkedéstípust a pártok számára. 2006-ban azt, hogy a negatív, ellenséges magatartást vessék ki kampányeszközeik közül. 2010-ben pedig azt, hogy a választások eredményeképp „új hangvételű kormányzás és új típusú ellenzékiség” jöjjön létre. 

Az ünnepi beszédek néhány elemének felvillantásából is kitűnik legalább két dolog: 1. Sólyom Lászlónak határozott, következetes politikaképe van. 2. Ez a politikafelfogás élesen szemben áll a másik oldal politikafelfogásával, s döntően ez magyarázza a baloldali kormányzat és az elnök közötti, kezdettől fogva tartó – enyhén szólva is – hűvös viszonyt.

Nyilvánvaló, hogy az elnök gondolkodásának tengelyében egy eredendően konzervatív gondolat áll: az öngondoskodó, öntudatos és erényes (nem az államból élősködő) polgár. Az újévi köszöntőkben erről az „embertípusról” beszél a legtöbbet. (Miközben szinte valamennyi köszöntőben szót ejt a szegénység megszüntetéséről is). Ahogyan romlik a viszonya a kabinetekkel, úgy válik egyre preferáltabbá számára az öntudatos, cselekvőképes állampolgárok közössége, s úgy szorul egyre hátrább a pártpolitika. Ugyanakkor a magyarázat is megvan a pártpolitika visszaszorulására: Sólyom úgy ítéli meg, hogy a korábbi kormány egyértelműen, de a mostani is jórészt a civil szempontokkal ellentétben kormányoz, azaz e kormányoktól nemigen várhatja a számára alapvetően fontos értékek érvényesülését. A 2010-es köszöntőben egyértelműen ki is mondja azt, amit a korábbi években még nem: „Ha azonban egészen konkrétan a magyar társadalom megbékélésére is gondolok, az nem választható el az újrakezdéstől... Magyarország békességét csak új alapokon lehet elérni és megteremteni”.
 
Ezzel a nagyon masszív politikaképpel függ össze az elnök kezdettől fogva konfliktusos viszonya a kormányoldallal. A kormányoldal politikafelfogása döntően a makrogazdasági logika érvényesítésén alapszik, s ez az elnök számára minimum egyoldalú. Ez a logika persze (mint azt már Gyurcsány Ferenc is hangsúlyozta első őszödi beszédében) nem csak kiigazítást, vagy megszorítást jelent, hanem elsősorban „átfogó reformokat”. Ehhez képest az a szélesebb befogadói közeg, amelyhez Sólyom László is szólni kíván, reformokat nem, kiigazítást alig, míg megszorítást sokkal inkább vél felfedezni. Az elnök újévi ünnepi megszólalásaiból voltaképp a civil társadalmi kapacitások kihasználatlansága miatta csalódottság árad, vagy legalábbis annak konstatálása, hogy a baloldali kormányok nem tudnak mit kezdeni a civil iniciatívákkal.
 
Holott a társadalmi öntevékenység lehetne közös nevező is, hiszen Sólyom Lászlón kívül a baloldali kormányok régóta szintén elérendő célnak tekintik ennek megerősítését. Csakhogy míg a Gyurcsány-kormányok és Bajnai-kormány is új társadalmi kultúráról beszél, addig a köztársasági elnök a már létező társadalmi kapacitások politikai felhasználásáról. S így már a kettő korántsem hozható közös nevezőre. Akárhogyan is: ezekből az ünnepi beszédekből is kiderül, hogy a köztársasági elnök civil öntudatának gyakorlásában érzi sértettnek magát, s ez akadályozta meg mindmáig, hogy kapcsolatai megjavuljanak a kormányoldallal. 

Sólyom és Cameron

Végül említsünk meg még egy körülményt. A magyar köztársasági elnök újévi köszöntőiben visszatérően beszél ugyan a pártpolitikai megosztottság felszámolásáról, de ezekre egyetlen gyógymódja van: a civil társadalom. A beszédekben előhozott példák segítségével azt igyekszik bizonyítani, hogy a politika akkor lehet „más”, ha a politikusok a civil társadalomban meghonosodott együttműködő példákat átveszik. Ezt elvben akár el is fogadhatnánk, hiszen ki mondaná magáról, hogy nem az együttműködés híve.
 
Ám a pártok közötti együttműködés sokkal bonyolultabb kérdés, mint hogy arra vonatkozóan a civil társadalomból vett példák közvetlenül irányadók lehetnének. A beszédek elmulasztják a pártok közötti esetleges közös pontokat megkeresni, valószínűleg azért, mert az elnök az ilyen közös pontok megtalálását (legalábbis a 2010-es választások előtt) nem tartja lehetségesnek. De egy ugyancsak az újévre időzített üzenet, nevezetesen David Cameron, a brit toryk vezérének üzenete mégis figyelemre méltó. Ő ugyan nem köztársasági elnök, csak egy hatalomra készülő párt vezetője, de írása példaértékű, hiszen azon tényezők hosszú számbavételén alapszik, amelyek büszkeséggel tölthetik el (történelmileg megtanult tulajdonságoktól kezdve, mint amilyen a találékonyság, a Forma 1-es sikereken keresztül a jól ismert brit sense of humourig és sok minden másig) a briteket. A végkövetkeztetés persze itt is az, hogy a toryk fogják megújítani Nagy-Britanniát, de mielőtt ehhez a végkövetkeztetéshez a szerző eljutna, hosszasan sorolja az angolok közös ügyeit, büszkeségük közös forrásait. Mondja ezt egy pártvezér az iraki vegyi fegyver botránya és a Munkáspárt nem éppen folttalan kormányzása után, a választások előtt hónapokkal.

Feltűnő, hogy mennyire hiányzik egy effajta szemléletmód, különböző pártokhoz tartozó emberek közös sikereinek és eredményeinek említése a magyar köztársasági elnök valamennyi újévi beszédéből. Ami persze egy még mélyebb dologra figyelmeztethet: lehet, hogy nincsenek is ilyen közös sikerek vagy azokat nem tudjuk közös sikerként megélni? Ha ez így van, akkor erről kell igazán mélyen elgondolkodnunk.