Novák Zoltán: Kire volt sikk szavazni az idén?

Az országgyűlési választások első fordulója senki számára nem okozott nagy meglepetést. Még az LMP parlamentbe jutása és az MDF kizuhanása sem tekinthető meglepőnek, hisz az elmúlt egy hónapban a közvélemény-kutató cégek az LMP-t rendre öt százalék fölé, az MDF-et pedig öt százalék alá mérték. Az igazi dilemma inkább az volt, hogy lesz-e kétharmada a Fidesznek, illetve, hogy ki lesz a második erő a parlamentben?  Ez utóbbi már eldőlt, az előbbi még várat magára – persze ezt sem nehéz megjósolni.

Mivel az eredmény ennyire előrelátható volt, az elemzők és publicisták már jó előre elkezdték boncolgatni a végkifejlet okait és eredőit. Az érvek meglehetősen széles spektrumon mozognak: van, aki a szociológiai mozgásoknak; van, aki a válság hatásának; van, aki az a rossz kormányzásnak; van, aki az őszödi beszédnek; van, aki a Fidesz sikeres stratégiájának; van, aki a protest közhangulatnak; és van, aki a korrupciós botrányoknak tulajdonít nagyobb jelentőséget.

Nem nehéz belátni, hogy ezek mindegyike szerepet játszott az eredmény alakulásában. Viszont van egy tényező, amiről kevesebb szó esik, mégpedig az, hogy a pártok milyen életérzést, milyen hangulatot sugároztak, és ezzel milyen impressziót, milyen azonosulási motivációt tudtak kiváltani a szavazókban. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, itt az a fő kérdés, hogy kire volt sikk szavazni az idén, és kire volt kínos. Ez a lényegtelennek tűnő és nehezen megragadható momentum sokkal nagyobb szereppel bír a politikai pártversenyben, mint első hallásra gondolnánk. Gondoljunk csak a tavalyi Obama-kampányra az Egyesült Államokban.

Az amerikai elnökválasztás során kialakuló „obamánia” olyan jelenség volt, mely százezreket késztetett a kampányban való aktív részvételre, amely milliókat késztetett arra, hogy kisebb- nagyobb adományokkal támogassák elnökjelöltjüket. Az emberek soha nem látott nyíltsággal és büszkeséggel vállalták politikai elkötelezettségüket. Tömegek számára vált misszióvá Obama megválasztása, és soha nem látott kultuszteremtés övezte az elnökválasztást.

A magyarországi választási kampányban a kultuszképzés természetesen sokkal kisebb hullámveréseket produkált, de az kétségtelen tény, hogy az idei választások során a divatszerű mechanizmusok jóval nagyobb hangsúllyal estek latba, mint a korábbi választások alkalmával.

A Jobbik

A Jobbiknak sikerült megtörnie azt az elhallgatási spirált, amely a radikális szavazókat Magyarországon a legutóbbi időkig jellemezte. Ennek lényege, hogy a radikális szavazók sok esetben nem vállalták nyíltan nézeteiket, pártpreferenciájukat eltitkolták, a közösségi izolációtól való félelem miatt rejtőzködő szavazók lettek (a MIÉP-et is ezért mérték rendszeresen alul a közvélemény-kutatók). A Jobbik az elmúlt egy-másfél évben nemcsak hogy megtörte, de visszájára is fordította ezt a tendenciát.

Bizonyos szavazói rétegekben kifejezetten divat lett jobbikosnak lenni, és a jobbikos lét az ellenállás, a tagadás és a lázadás szimbólumává vált. Egész ellenkultúrát épített ki a Jobbik, és a napirend részleges áttematizálásával, a politikailag korrekt közbeszéd kereteinek szétfeszítésével nyílt kiállásra ösztökélte a szimpatizánsokat. Egyre gyakrabban lehetett látni a parkokban, a buszokon, a várótermekben magasabbra tartott, széttárt Barikádot olvasó fiatalokat, egyre gyakrabban találkozhattunk árpádsávos és irredenta relikviákat hordó tizenévesekkel.

A nyílt kiállás (főképp a korábbi rejtőzködő alapálláshoz képest) erőteljesebb közösségi élményt biztosít, amely komolyabb kohéziós kötőerőt generál a párt és a szimpatizánsok között. A Jobbik jövőjének egyik kulcskérdése, hogy a most tapasztalt felfutás a divathullámokhoz hasonlóan kifullad-e, vagy sikerül-e hosszabb távon is fenntartani, illetve megerősíteni a párt és szavazói közti köteléket.

Az LMP

A Lehet Más a Politika tulajdonképpen ugyanabból a negációs bázisból építkezett, amiből a Jobbik, csak éppen merőben mások a válaszok és teljesen más az imázs. Mindazonáltal valószínű, hogy a választópolgárokat sokkal inkább az üde és fiatalos imázs ragadta meg, mint a helyenként mégoly cizellált programpontok. Az ökoszociális mondanivaló és a részvételi demokráciára vonatkozó üzenetek vélhetően kevésbé ragadták meg a szavazók fantáziáját, sokkal inkább az a romlatlan frissesség, amit a párt a kampány során sugárzott.

Az LMP sikere ellenére messze nem egyértelmű, hogy a magyar politikai kultúra már azon a szinten van, hogy hosszabb távon is fenntartson egy zöld pártot. Az LMP sorsa azon a ponton fog eldőlni, hogy a mindennapi politikai praxis és a parlamenti politizálás során képes lesz-e a reflexszerű pártkötődéssel még értelemszerűen nem rendelkező szavazóit intenzívebb intellektuális kapcsolódásra ösztökélni, ugyanis ezt igényli a párt mondanivalója és nézetrendszere. Ha ez nem sikerül, akkor a fiatalos, romlatlan üdeség a jövőben már kevés lesz a sikerhez.

Az MSZP

Természetesen sem a Jobbikot, sem az LMP-t nem lehet „divatpártnak” nevezni, ugyanakkor ha mégis divatpártnak titulálnánk e két pártot, akkor az MSZP bizonyára kiérdemelné az anti-fashion jelzőt. A párt kommunikációja alapvetően két pillérre épült: egyrészt a válságkezelés eredményeinek bemutatására, másrészt a Fidesz és a Jobbik elleni oppozícióra, mely az MSZP-t mint a demokrácia védelmezőjét állította be, a Fideszt és a Jobbikot pedig megpróbálta összemosni.

Ezzel a kettős narratívával a párt kommunikációja mindvégig a negatív értéktartományban rekedt, mert még a pozitív üzenetek is a válságkormányzás eredményeit hangsúlyozták, miközben a választóknak egész egyszerűen elegük van a válságból, és az arra való hivatkozásból – akár pozitív, akár negatív előjellel történik. A Fidesz és a Jobbik közötti párhuzamokra történő utalások pedig annál inkább váltak hiteltelenné, minél inkább élesedett a két párt közötti küzdelem.

A párt önmagáról sugárzott képében inkább az enerváltság és a rezignáltság volt a domináns, és nyoma sem volt a lendületnek vagy küzdeni akarásnak, ami voltaképpen átragadt a szavazótáborra is, ennek megfelelően a szavazói azonosulásból teljes mértékben hiányzott a büszkeség és az öntudat, valamint a motiváció mintázatában is leginkább a hűség és a kármentés volt döntő. Nehéz persze azonosítási pontokat találni egy olyan párt esetében, amely maga is identitásválsággal küzd.

A Fidesz

A Fidesz sikerében vajmi kevés szerepet játszottak a divatszerű trendmechanizmusok. A párt több éves következetes stratégiája – mely az „új többség” koncepció meghirdetésével vette kezdetét – meghozta gyümölcsét. Voltaképpen nem történt más, mint hogy a korábbi választások alkalmával meglévő, középen elhelyezkedő bizonytalan választói egyharmadot (amelynek meggyőzéséért rendszerint a kampányküzdelem folyik) a Fidesz már jó ideje integrálta saját táborába. Ezen a választáson a bizonytalanok táborát az MSZP bázisából leszakadó szavazók szolgáltatták, ebből csemegéztek az aspiráns pártok.

A közhangulat, a legfőbb rivális tehetetlensége, a miniszterelnök-jelölti aszimmetria annyira a Fidesz kezére játszott, hogy akkor is megnyerték volna a választást, ha ragasztószalaggal letapasztott szájjal csinálják végig a kampányt (átvitt értelemben ezt is tették). A Fidesz jelöltjei olyan körzetekben is rá tudtak duplázni az MSZP-s jelöltre, ahol több ciklus óta mindig baloldali győzelem született. Végigfutva a választókerületek listáján, az embernek az az érzése támad, hogy a legtöbb körzetben akkor is a Fidesz nyert volna, ha egy kutyát indítanak, fideszes logóval a nyakörvén.