Az országgyűlési választások első fordulója senki számára nem okozott nagy meglepetést. Még az LMP parlamentbe jutása és az MDF kizuhanása sem tekinthető meglepőnek, hisz az elmúlt egy hónapban a közvélemény-kutató cégek az LMP-t rendre öt százalék fölé, az MDF-et pedig öt százalék alá mérték. Az igazi dilemma inkább az volt, hogy lesz-e kétharmada a Fidesznek, illetve, hogy ki lesz a második erő a parlamentben?  Ez utóbbi már eldőlt, az előbbi még várat magára – persze ezt sem nehéz megjósolni.

Mivel az eredmény ennyire előrelátható volt, az elemzők és publicisták már jó előre elkezdték boncolgatni a végkifejlet okait és eredőit. Az érvek meglehetősen széles spektrumon mozognak: van, aki a szociológiai mozgásoknak; van, aki a válság hatásának; van, aki az a rossz kormányzásnak; van, aki az őszödi beszédnek; van, aki a Fidesz sikeres stratégiájának; van, aki a protest közhangulatnak; és van, aki a korrupciós botrányoknak tulajdonít nagyobb jelentőséget.

Nem nehéz belátni, hogy ezek mindegyike szerepet játszott az eredmény alakulásában. Viszont van egy tényező, amiről kevesebb szó esik, mégpedig az, hogy a pártok milyen életérzést, milyen hangulatot sugároztak, és ezzel milyen impressziót, milyen azonosulási motivációt tudtak kiváltani a szavazókban. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, itt az a fő kérdés, hogy kire volt sikk szavazni az idén, és kire volt kínos. Ez a lényegtelennek tűnő és nehezen megragadható momentum sokkal nagyobb szereppel bír a politikai pártversenyben, mint első hallásra gondolnánk. Gondoljunk csak a tavalyi Obama-kampányra az Egyesült Államokban.

Az amerikai elnökválasztás során kialakuló „obamánia” olyan jelenség volt, mely százezreket késztetett a kampányban való aktív részvételre, amely milliókat késztetett arra, hogy kisebb- nagyobb adományokkal támogassák elnökjelöltjüket. Az emberek soha nem látott nyíltsággal és büszkeséggel vállalták politikai elkötelezettségüket. Tömegek számára vált misszióvá Obama megválasztása, és soha nem látott kultuszteremtés övezte az elnökválasztást.

A magyarországi választási kampányban a kultuszképzés természetesen sokkal kisebb hullámveréseket produkált, de az kétségtelen tény, hogy az idei választások során a divatszerű mechanizmusok jóval nagyobb hangsúllyal estek latba, mint a korábbi választások alkalmával.

A Jobbik

A Jobbiknak sikerült megtörnie azt az elhallgatási spirált, amely a radikális szavazókat Magyarországon a legutóbbi időkig jellemezte. Ennek lényege, hogy a radikális szavazók sok esetben nem vállalták nyíltan nézeteiket, pártpreferenciájukat eltitkolták, a közösségi izolációtól való félelem miatt rejtőzködő szavazók lettek (a MIÉP-et is ezért mérték rendszeresen alul a közvélemény-kutatók). A Jobbik az elmúlt egy-másfél évben nemcsak hogy megtörte, de visszájára is fordította ezt a tendenciát.

Bizonyos szavazói rétegekben kifejezetten divat lett jobbikosnak lenni, és a jobbikos lét az ellenállás, a tagadás és a lázadás szimbólumává vált. Egész ellenkultúrát épített ki a Jobbik, és a napirend részleges áttematizálásával, a politikailag korrekt közbeszéd kereteinek szétfeszítésével nyílt kiállásra ösztökélte a szimpatizánsokat. Egyre gyakrabban lehetett látni a parkokban, a buszokon, a várótermekben magasabbra tartott, széttárt Barikádot olvasó fiatalokat, egyre gyakrabban találkozhattunk árpádsávos és irredenta relikviákat hordó tizenévesekkel.

A nyílt kiállás (főképp a korábbi rejtőzködő alapálláshoz képest) erőteljesebb közösségi élményt biztosít, amely komolyabb kohéziós kötőerőt generál a párt és a szimpatizánsok között. A Jobbik jövőjének egyik kulcskérdése, hogy a most tapasztalt felfutás a divathullámokhoz hasonlóan kifullad-e, vagy sikerül-e hosszabb távon is fenntartani, illetve megerősíteni a párt és szavazói közti köteléket.

Az LMP

A Lehet Más a Politika tulajdonképpen ugyanabból a negációs bázisból építkezett, amiből a Jobbik, csak éppen merőben mások a válaszok és teljesen más az imázs. Mindazonáltal valószínű, hogy a választópolgárokat sokkal inkább az üde és fiatalos imázs ragadta meg, mint a helyenként mégoly cizellált programpontok. Az ökoszociális mondanivaló és a részvételi demokráciára vonatkozó üzenetek vélhetően kevésbé ragadták meg a szavazók fantáziáját, sokkal inkább az a romlatlan frissesség, amit a párt a kampány során sugárzott.

Az LMP sikere ellenére messze nem egyértelmű, hogy a magyar politikai kultúra már azon a szinten van, hogy hosszabb távon is fenntartson egy zöld pártot. Az LMP sorsa azon a ponton fog eldőlni, hogy a mindennapi politikai praxis és a parlamenti politizálás során képes lesz-e a reflexszerű pártkötődéssel még értelemszerűen nem rendelkező szavazóit intenzívebb intellektuális kapcsolódásra ösztökélni, ugyanis ezt igényli a párt mondanivalója és nézetrendszere. Ha ez nem sikerül, akkor a fiatalos, romlatlan üdeség a jövőben már kevés lesz a sikerhez.

Az MSZP

Természetesen sem a Jobbikot, sem az LMP-t nem lehet „divatpártnak” nevezni, ugyanakkor ha mégis divatpártnak titulálnánk e két pártot, akkor az MSZP bizonyára kiérdemelné az anti-fashion jelzőt. A párt kommunikációja alapvetően két pillérre épült: egyrészt a válságkezelés eredményeinek bemutatására, másrészt a Fidesz és a Jobbik elleni oppozícióra, mely az MSZP-t mint a demokrácia védelmezőjét állította be, a Fideszt és a Jobbikot pedig megpróbálta összemosni.

Ezzel a kettős narratívával a párt kommunikációja mindvégig a negatív értéktartományban rekedt, mert még a pozitív üzenetek is a válságkormányzás eredményeit hangsúlyozták, miközben a választóknak egész egyszerűen elegük van a válságból, és az arra való hivatkozásból – akár pozitív, akár negatív előjellel történik. A Fidesz és a Jobbik közötti párhuzamokra történő utalások pedig annál inkább váltak hiteltelenné, minél inkább élesedett a két párt közötti küzdelem.

A párt önmagáról sugárzott képében inkább az enerváltság és a rezignáltság volt a domináns, és nyoma sem volt a lendületnek vagy küzdeni akarásnak, ami voltaképpen átragadt a szavazótáborra is, ennek megfelelően a szavazói azonosulásból teljes mértékben hiányzott a büszkeség és az öntudat, valamint a motiváció mintázatában is leginkább a hűség és a kármentés volt döntő. Nehéz persze azonosítási pontokat találni egy olyan párt esetében, amely maga is identitásválsággal küzd.

A Fidesz

A Fidesz sikerében vajmi kevés szerepet játszottak a divatszerű trendmechanizmusok. A párt több éves következetes stratégiája – mely az „új többség” koncepció meghirdetésével vette kezdetét – meghozta gyümölcsét. Voltaképpen nem történt más, mint hogy a korábbi választások alkalmával meglévő, középen elhelyezkedő bizonytalan választói egyharmadot (amelynek meggyőzéséért rendszerint a kampányküzdelem folyik) a Fidesz már jó ideje integrálta saját táborába. Ezen a választáson a bizonytalanok táborát az MSZP bázisából leszakadó szavazók szolgáltatták, ebből csemegéztek az aspiráns pártok.

A közhangulat, a legfőbb rivális tehetetlensége, a miniszterelnök-jelölti aszimmetria annyira a Fidesz kezére játszott, hogy akkor is megnyerték volna a választást, ha ragasztószalaggal letapasztott szájjal csinálják végig a kampányt (átvitt értelemben ezt is tették). A Fidesz jelöltjei olyan körzetekben is rá tudtak duplázni az MSZP-s jelöltre, ahol több ciklus óta mindig baloldali győzelem született. Végigfutva a választókerületek listáján, az embernek az az érzése támad, hogy a legtöbb körzetben akkor is a Fidesz nyert volna, ha egy kutyát indítanak, fideszes logóval a nyakörvén.