Cseresnyési László újabb megszólalását két dolog miatt üdvözlöm. Az egyik, hogy elhatárolta magát „saját” szélsőségeseitől („Mind az öt elv elszabadulhat, azaz negatív hatásuk is lehet”, a píszí „hisztérikus csorda nyelvi cenzúrájává silányulhat”), amivel kihúzta a szőnyeget a píszí-kritikák döntő hányada alól. A másik, hogy öt pontban összefoglalta a píszí elveit, melyet a píszí-hívő megpróbál betartani, „és ha elbukik, elsírja magát szégyenében”. Ami eddig parttalannak tűnt, annak, ím,  partja lett. A vita magasabb osztályba lépve folytatódhat.

Az öt elv a szerző előadásában a következő:

1. „Próbálom leküzdeni előítéleteimet”
2. „Próbálom megérteni, hogy más emberek miért gondolkodnak másként, hátha megértem az értékrendjüket, de mindenképp megpróbálom tolerálni azt.”
3. „Belátom, hogy sok embernek nincs esélye a felemelkedésre, bár a többségi társadalom hazug konszenzusa az, hogy ’ők is hibásak, mert aki akar...’”
4. „Nem keresem, hogy a felelősség hány százalékát lehet mégis rájuk hárítani.”
5. „Nem emelek kifogást az ellen, ha pozitívan diszkriminálnak hátrányos helyzetű kisebbségeket, még akkor sem, ha ez engem negatívan érint.”

Píszí szótár Amerikából

 Vegyük sorra:

1. Az előítélet a kereszténység bűn fogalmára hajaz, melytől senki ember nem mentes, kivétel a Fiú, Krisztus, aki azonban nem csupán ember volt, hanem egy személyben Isten is. A keresztény tanítás szerint ha nem is lehetünk mentesek a bűntől, de arra kell törekednünk, hogy abból minél kevesebbet mondhassunk magunkénak, s azt is őszintén bánjuk.

Csakhogy vannak lényeges különbségek. Az előítélet – szemben bűneinkkel – nem szégyellnivaló, lévén az előítélet az emberi lét természetes velejárója, s arra szolgál, hogy embertársainkat kategorizálhassuk, mert velük szembeni viselkedésünk azok a kategóriák határozzák meg, melyekbe soroljuk őket. A világban való eligazodáshoz iránytűre van szükségünk, s ha az rossznak bizonyul is, feltétlenül jobb a semminél. Az is lényeges különbség, hogy az előítélet lehet pozitív is, a bűn mindig negatív.

Mi hát a baj az előítéleteinkkel? Az, ha előítéleteinket ítéletnek tudjuk, s előítéletet-rendszerünkön ítéletalkotáshoz bőven elegendő tapasztalat birtokában sem változtatunk. Ez az előítéletesség, ilyen az előítéletes személyiség.

Mindezek alapján nem tartom értelmesnek a „Próbálom leküzdeni előítéleteimet”-elvet. Azt viszont igen, hogy az új tapasztalatok alapján nem vagyok rest új ítéleteket alkotni, s ennek során nem hagyom magam befolyásolni régi és előítéletként használt ítéleteimtől. Megjegyzem, hogy tudományos vitában az előítélet(esség) szóba nem kerülhet – hacsak éppen nem ezt a jelenséget vizsgáljuk –, mert a tudomány területén legfeljebb prekoncepcióim és tévedéseim lehetnek.

A „Próbálom leküzdeni előítéleteimet”-elv helyett magam a „méltányosságról és az igaztalanság elkerüléséről” beszélnék.

2. Alapvető, hogy megpróbálom megérteni más emberek másképp gondolkodását meghatározó értékrendjüket. Azonban – és itt nagyon élesen különbözik álláspontunk – én veszem ahhoz a bátorságot, hogy kinyilvánítsam egy értékrend magasabbrendűségét és ahhoz képes legyek intoleráns. Például intoleráns vagyok azon értékrenddel szemben, mely a szülőknek a fiúgyermek preferálását írja elő a lánygyermekkel szemben. Intoleráns vagyok azon értékrenddel szemben, mely szerint a lányból akkor válik felnőtt nő, akkor lesz a közösség egyenrangú tagja, ha gyermeket szül. Intoleráns vagyok azon értékrenddel szemben, mely szerint az élethez szükséges tudás megszerzésének színtere a szűkebb-tágabb család, s nem a tudásátadásra létrehozott társadalmi intézmény, az iskola. S még hossztan sorolhatnám.

Itt kell szót ejtenem arról, hogy Cseresnyési szerint PLT szemérmetlen állítása, miszerint „a cigányok részben önnön családmodelljük áldozatai, azaz hogy túl sok a purdé”. Talán mégsem olyan szemérmetlen: túl féltucat tucatnyi életrajzon és életinterjún, és persze máshonnan is tájékozódva számomra teljesen egyértelmű, hogy a társadalmi felemelkedés szerves része a gyermekszám-korlátozása és, ami ezzel kéz a kézben jár, a kevesebb gyermekre nagyobb odafigyelés. A legtöbb helyen megdöbbenetően éles a gyermekszám szerinti cezúra a feltörekvők és leragadók között. Megjegyzem, II. János Pál pápa „Familiaris consortio” kezdetű enciklikájában bizony a katolikusok lelkére van kötve, hogy csak annyi gyermekük szülessen, amennyiért jó szívvel felelősséget tudnak vállalni. Mert Isten uralkodik ugyan, de nem kormányoz …

3. Hiszek abban, hogy minden embernek van esélye a felemelkedésre, legfeljebb az „ember” egy leszármazási vonal 3-4 generációját jelenti, melyek mindegyike eggyel feljebb lép. Amit Cseresnyési a többségi társadalom hazug konszenzusának mond (»ők is hibásak, mert aki akar...«), azt én hatalmas kollektív bölcsességnek, mely azt üzeni, hogy Magyarországon is lehetséges „amerikai álmot” álmodni és azt valóra váltani, az meg természetes, hogy az álmokat sem Amerikában, sem Magyarországon nem lehet akarat, elszántság, szorgalom stb. nélkül valóra váltani. Mert igenis lehetséges társadalmi mobilitás, ami persze nem megy – de hol másutt megy? – akarat, elszántság és szorgalom nélkül. És semmiképpen sem indokolt a sajnálkozás, hogy akinek apja paraszt volt, az is marad.

4. Cseresnyésivel ellentétben nagyon is keresem, sőt ezt tekintem az egyik leglényegesebb mozzanatnak, hogy a társadalmi felemelkedésnek mennyiben jelenti akadályát az intézményesített „segítőkészség” hiányos vagy inadekvát volta, s mennyiben jelent akadályt az egyén közege, az ottani értékrend, szocializáció stb. Az egyik kérdés, hogy az egyén kap-e esélyt a társadalomtól; a másik kérdés, hogy kap-e esélyt a családjától, szűkebb-tágabb környezetétől? Az előbbi végül is egyszerű: csupán pénz, paripa és fegyver szükségeltetik. A másik a fogósabb: mint lehet késztetni, Uram bocsá’ kényszeríteni a családot, a szűkebb-tágabb környezetet, hogy esélyt adjon saját gyermekének? A píszí-hívők ezt a kérdést tabunak tekintik, s meggyőződéssel vallják, hogy mindenkinek joga van „nem esélyt adni” gyermekének. (Bár a legutóbbi idők fejleményei mintha azt mutatnák, hogy talán e téren is történt némi elmozdulás.)

5. A pozitív diszkriminációt nem tekintem ördögtől valónak, de univerzális csodaszernek sem. S előbb feltétlenül kikérném ama hátrányos helyzetű kisebbség véleményét, melyet nagy jóindulattal pozitívan diszkriminálni akarunk. Mert könnyen lehetséges, hogy egészen másutt és másképp szeretnék megtapasztalni segítőkészségünket.

Summa summárum: a píszí elfogadhatatlan, korlátolt és korlátozó, aminek elsősorban az értékrelativizmus az oka. Persze morális és intellektuális bátorság kell ahhoz, hogy ne csupán érdekeinket, de értékeinket is merjük megfogalmazni.

Németh György