Az ellenzéki erők (itt most elsősorban a parlamenti ellenzékre gondolhatunk) alapvetően háromféle magatartást tanúsíthatnak a "Nemzeti Együttműködés Rendszerével" (ha tetszik, az új társadalmi szerződéssel) szemben: nem vesznek róla tudomást (ami igen nehéz lesz, hiszen valamilyen viszonyulást mindenképp ki kell dolgozniuk); nem fogadják el és saját alternatívát állítanak; végül pedig el is fogadhatják azt, megtalálva benne a helyüket. Egy biztos, az ellenzéknek nap mint nap meg kell majd küzdenie azért, hogy a Nemzeti Együttműködésben (akár opponensként, akár alternatív rendszer kidolgozójaként) partner lehessen.

A kormányalakítást megelőzően a Fidesz-KDNP által beterjesztett jogszabályok (főként a kisebb parlamentről szóló alkotmánymódosítás, a kettős állampolgárságról szóló törvényjavaslat) még nem adtak alkalmat arra, hogy az ellenzék „kimutassa a foga fehérjét”, azonban a kormány programját (benne a Nemzeti Együttműködésről szóló nyilatkozatot) és a kormányfő személyét az ellenzék egységesen utasította vissza. Utóbbit tehát úgy is értelmezhetjük, mint az első „nemet” a Nemzeti Együttműködésre.

Az elkövetkező időszakban azonban sokkal keményebb kihívások érik majd az ellenzéket, amiket egyrészt korántsem lehet majd elintézni a „nem” gombbal, másrészt pedig a kihívásra adott válaszokkal „el kell számolniuk” a parlamenten kívül is. A most beinduló ciklusban az ellenzék számára az egyik központi kérdés az lesz, hogy a parlamenti frakcióra (mint a pártnak a közönség számára „legjobban látható” elemére) támaszkodva politizáljon, vagy pedig alkalmazza a párt parlamenten kívüli erejét is. A kérdés a kormánypártok szemszögéből úgy is feltehető, hogy a parlamenten belüli vagy kívüli ellenzékkel kell számolniuk. (A parlamenti vagy parlamenten kívüli ellenzék, ellenzékiség kategóriái ahhoz kapcsolódnak, hogy az ellenzéki párt a parlamentet tekinti-e a kormánnyal megívandó csaták fő színtereként, vagy pedig eszköztárában elsősorban a parlamenten kívüli eszközökre – gondolhatunk pl. az utcai politizálásra, alternatív nyilvánosság kiépítésére – koncentrál. A két ellenzéki pozíció tehát hangsúly kérdése, előfordulhat olyan szituáció, hogy az ellenzéki párt kiegyensúlyozottan használja a két formán belül adódó lehetőségeket. A parlamenten kívüli ellenzék kategóriája tehát nem pejoratív értelemben használatos, sokkal inkább egy politikai stratégiát leíró kifejezés.)

A Nemzeti Együttműködés Rendszerére adott ellenzéki reakció (amely valószínűleg inkább döntések sorozata lesz, semmint egyetlen aktus) már magában foglalhatja azt, hogy az adott párt elsősorban parlamenti vagy azon kívüli ellenzék kíván lenni, hiszen eltérő eszközrendszer kiépítését igényli a két lehetőség. A parlamenti ellenzékiség valószínű, hogy elfogadja bizonyos szintig a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, ugyanakkor ez nem zárja ki az éles kritikák lehetőségét. A parlamenten kívüli ellenzékiség (utcai politizálás, a közvetlen demokrácia eszközeinek alkalmazása, szövetség a civil szférával) már több lehetőséget kínál a kritikára és a támadásra: ha egy ellenzéki párt alternatív együttműködési formákat kíván kiépíteni, vagyis kihívás elé akarja állítani a Nemzeti Együttműködést, akkor mindenképp alkalmaznia kell ezeket az eszközöket is.

A fenti kérdésekre adandó válaszok egyik ellenzéki párt esetében sem könnyűek. Ugyanakkor a Jobbik és az MSZP esetében elemi erővel törnek elő, hiszen mind a két párt a létéért küzd, méghozzá a Fidesszel szemben. A Jobbik politikai tőkéjének (mindennapi biztonság, nemzeti összetartozás, a történelmi tragédiákhoz való viszony) elszipkázása már jóval a kormányalakítás előtt megkezdődött, ez később csak fokozódni fog. Az MSZP-t a Fidesz-KDNP már régóta nem tekinti tárgyalópartnernek, s ha a kormánypártok számítása realizálódik, akkor az elszámoltatással, valamint az átadás-átvétel során előkerülő „csontvázakkal” véglegesen padlóra küldhetik a korábbi váltópártot.

A Jobbik és az MSZP számára tehát korántsem mindegy, hogy elfogadják-e a Nemzeti Együttműködés rendszerét, parlamenti vagy azon kívüli eszközökkel reagálnak rá. E két párt esetében erős parlamenti ellenzékiség mellett még erősebb parlamenten kívüli ellenzéki szerep lenne logikus, amelynek keretében valódi alternatívát tudnak állítani a kormánypártok rendszerével szemben. A feladatuk hasonló, mint 2002 és 2008 között a Fideszé volt: a kormánypártokkal nem (csak) kormánypártokként, hanem azokat „egyszerű” pártokként felfogva felvenni a versenyt. Vagyis a Jobbiknak és az MSZP-nek nemcsak kormányzásalternatívát, hanem „rendszeralternatívát” is kell kínálnia. Ebben állt a Fidesz politikai evolúciója, ezt kell lemásolnia és meghaladnia az ellenzéknek. A harmadik parlamenti ellenzéki erő, az LMP számára nem ilyen kiélezett a helyzet: a pártnak talán célszerűbb parlamenti ellenzékként megerősödnie, s csak másodlagos eszközként használnia a parlamenten kívüli forrásokat.

Akármilyen utat választanak is az említetett ellenzéki pártok, a jövő intelligens ellenzéke valószínűleg mind parlamenten belüli, mind azon kívüli ellenzék is lesz egyben – persze megfelelő helyen és időben. Az elkövetkezendő négy év tehát egyfajta stratégiai verseny is lesz az ellenzék politikai evolúciója és a kormánypártok szelekciós tevékenysége között.