Felszállt a fehér füst. Olyan magasra, hogy még Bulgáriából is látszik. A miniszterelnök Schmitt Pált javallotta államfőnek. Ami a Fidesz vezérelvű hierarchiáját ismerve gyakorlatilag minimum „kötelezően ajánlott” kategória. Vagyis ezzel a dolog eldőlni látszik. Folytatódik az ÁSZ-elnökkel induló trend, hogy az új kormányzat olyan posztokra, ahol elvárható (mi több: megkövetelhető) lenne a pártsemlegesség vagy a pártok felettiség, pártkatonákat jelöl. Persze nem vagyunk mi, kritikusok, némiképp álszentek? Ugyanis a köztársasági elnökök eddig sem voltak pártfüggetlenek. Göncz Árpád az SZDSZ vezetőségi tagjából lett a rendszerváltáskor tíz éven át regnáló elnök. Utódja, a 2000-ben beiktatott Mádl Ferenc a jobboldali Antall-kormány egykori szakminisztere, az őt elnöknek jelölő Fidesz-kabinet tanácsadója, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnöke volt. Mindkettőjükről lehetett tudni, melyik párt (vagy koalíció) elkötelezett és elfogult hívei. Ráadásul azelőtt párt-és/vagy kormánypolitikusok voltak, ami meg is látszott közéleti tevékenységükön. Ha kétszer lehetett egykori párt- vagy kormánykatonát rakni a Sándor-palotába (vagy annak elődépületébe), akkor most miért ne?
Egyrészt azért ne, mert Sólyom László gyökeresen átírta az elnöki szerepkönyvet. Olyan elnök volt, aki, bár világnézeti preferenciái nyilvánvalóak voltak – Göncz és Mádl felfogásával szembe menve - korántsem volt politikailag olyan kiszámítható, beskatulyázható, mint elődei. „…hogy Sólyom inkább az ellenzékkel rokonszenvez, nem jelenti, hogy a jobboldali akarat kritikátlan végrehajtója lenne. Van rá példa (bár kétségtelenül ritkábban), hogy csont nélkül szignálja a Fidesz által hevesen támadott törvénymódosításokat. Múlt heti nyilatkozatában Orbánék üléstermi kivonulósdiját bírálta.” – ismerte el négy éve e sorok írója. De azt akkor ő se gondolta volna, hogy a tagadhatatlanul inkább jobbra húzó Sólyom ugyanolyan közjogi-törvényellenőri szigorral viszonyul majd a Fidesz-kormányhoz is. Pedig ez történt. „A Sólyom László tevékenységével kapcsolatos kritikák közül egy már biztosan tarthatatlan: aki eddig azt állította, hogy az államfő újraválasztása érdekében hajlandó engedményeket tenni, elveit feladva alkalmazkodni, az a köztársasági elnök mai döntése után kénytelen lesz felülvizsgálni az álláspontját. Sólyom László már most pontosan ugyannyi alkalommal (kétszer) jelezte erős ellenvéleményét - politikai vétó formájában - a pár hete létrejött új kormánytöbbség döntéseivel kapcsolatban, mint tette ezt a megválasztását követő egy évben az első Gyurcsány-kormány idején” – diagnosztizálja a helyzetet Török Gábor. Sólyom ezzel alapjaiban módosította az elnöki táncrendet. Bizonyítva: egy magánemberként jobboldali szimpátiájú elnök is bírálhatja-kontrollálhatja - önmagát egyéni rokonszenveitől függetleníteni képes közemberként - a jobboldalt.
Másfelől pedig alapjaiban különböznek a parlamenti erőviszonyok az elmúlt húsz évben megszokottól. Egyetlen pártnak még soha nem volt kétharmada. (Igaz, ’95-ben a szoclib pártkoalíció kétharmada az eredetileg, ’90-ben még konszenzusos jelöltként megválasztott Göncz Árpádot már ugyanúgy többségi diktátumként verte keresztül az Országházon, mint jelenleg a Fidesz Schmittet.) Feles kormányzat mondhatja azt, hogy mivel eleve korlátozottak a hatásköri lehetőségei, így ahová megteheti, oda a saját emberét rakja. A kétharmados végrehajtó hatalom azonban – nemzetközi jogi/uniós alapjogi korlátokon belül – gyakorlatilag bármit tehet. De pont azért, mivel bármit megtehet, nem kell, sőt ellenjavallt mindenhová az övéit tennie. Ekkora hatalomkoncentráció önmagától is félelmet kelthet sokakban. Ami valós aggállyá nőhet, ha a parlamenti létszámfölénnyel történő visszaélés érvekkel dúcolja alá. Hatalmas, jóhiszeműségét bizonyító, önkorlátozó gesztus lett volna a Fidesztől, amennyiben – minden közjogi vétózása dacára – mégis Sólymot jelöli. „Ha a főnökkel játszol, akkor nem szabad nyerni. De bolond az, aki könnyen veszít, mert ilyen ellenfélre nincsen szükség. Éles, kemény küzdelemben kell veszíteni, és akkor a főnök kedvenc partnere leszel” – mondja Szita György bűnügyi kultregényének egyik hőse. (Magánnyomozás. Magvető Könyvkiadó, 1987, Budapest.) Nem először vagyok kénytelen idézni a Fidesszel kapcsolatban ezt a zseniális aranyköpést.
Ugyanis egy újraválasztott Sólyom pont olyan lehetett volna a kormánynak, mint a főnökkel sakkozó taktikus beosztott. Tetejébe ő, ha akarna, sem tudna nyerni, ugyanis ellenkezhet egy darabig, ám aztán – gyenge elnökhöz méltón - alá kell írnia a kifogásolt törvényeket. Orbán pedig alakíthatná az okos, emberséges főnököt, aki a saját feje után megy, de azért lehet neki ellentmondani. (És a véleménykülönbségnek nincs egzisztenciális kockázata.) Ám – úgy tűnik – a Fidesz offenzív-konfrontatív erőpolitikára szánta el magát. Az MSZP előtt ott pattog a labda, hogy kínos szituációba hozza a kormányon lévőket. Úgy teheti ezt, ha visszalépteti jelöltjét, Balogh Andrást, és az LMP nyomdokain kiáll a Sólyom-újrázás mellett. Nagyjából afféle kísérőszöveggel, hogy „Ugyan nekünk fájt, amikor Sólyom László bennünket támadott, de az utóbbi hetek rádöbbentettek arra, hogy – minden fenntartásunk dacára – be kell látnunk: elnökük valódi, pártatlan alkotmányvédő. Mégis őt javasolnánk hát.” Még ütősebb volna, ha ezt maga az önként visszalépő Balogh harangozná be. Olyan „legkisebb közös többszörös” szöveg kéne, amihez akár a Jobbik is tud csatlakozni. Utána felszólítható a Fidesz, hogy a világról amúgy nagyon mást gondoló ellenzéki pártok ad hoc egységét szélesítse nemzeti egységgé. Minél több civil tényező bevonásával nyomás alá helyezhető volna Schmitt, hogy a fenti egység jegyében ő maga lépjen vissza. Lehetetlen? Bizonyára. De azt kell csinálni, mint a főnökkel sakkozó beosztott. Nem szabad könnyen veszíteni.
