hvg.hu: Összezavarodott a pártok ideológiája, a Fidesz az állami szférát igyekszik megerősíteni, az MSZP pedig kormányon a piac mindenhatóságát hirdette.  Értékválság van?

Ormos Mária: A korábbi viszonylag szilárd értékekkel és áramlatokkal szembesítve mára valóban értékválságról lehet beszélni. Ma Magyarországon olyasmit kezd a baloldal számon kérni a jobb oldalon, amit saját idejében nem tudott, vagy nem akart megvalósítani. Tulajdonképpen visszatértünk egy olyan értékrendszerhez, amit az MSZP nem tudott keresztülvinni akkor, amikor hatalmon volt.

Ormos Mária

Müller Judit

Az értékek „összecsúszása” egész Közép-Európára jellemző, de vannak jelei Olaszországban, Franciaországban, de még Hollandiában is. Viszont északon, a skandináv országokban még mindig működnek az alapértékek, és miután működnek, a válság lényegesen enyhébb és az emberek lényegesen racionálisabbak, jobban át tudják tekinteni, hogy mi a valódi érdekük és jobban tudnak ehhez igazodni. Tehát ha a társadalmi kiegyenlítődés példáit keressük, akkor ezekben az országokban kellene tanulmányozni, hogy mi az, ami normális gondolkodásra készteti az embereket.

hvg.hu: Hogyan tudnának a magyar pártok ebből az értékválságból kikeveredni? Tegyük fel, csak a példa kedvéért, mit kellene egy ma induló liberális pártnak végiggondolnia?

O.M.: Ha új liberális pártban gondolkodna valaki, akkor van néhány olyan klasszikus liberális alapelv, ami nem sérülhet. Ezen felül viszont a gazdaságpolitikájukat kellene alaposan megfontolni. Mert ők kezdték azt hirdetni, hogy a gazdaságba nem szabad beavatkozni, és azóta annyiszor és annyiféleképpen avatkoztak be a legliberálisabb időszakokban is, hogy azt összeszámolni sem lehet.

Ezt nemcsak a most alig látható liberálisoknak, hanem a szocialistáknak is végig kell gondolniuk, mert az utóbbiak tulajdonképpen a neoliberális elveket kezdték el alkalmazni és gazdaságpolitikai elképzeléseik mind a mai napig nincsenek. A pragmatikus napi politikával aligha tudnak boldogulni és a hatalomba visszatérni. Az LMP liberális pártnak nevezi magát, az MSZP szociáldemokratának, vagy szocialistának, és a Fidesz-KDNP konzervatív pártnak tartja magát. Mindhármuknak számot kellene vetni, mik azok az értékek, amiket meg kell tartani a tegnapból és a tegnapelőttből és melyek azok, amelyeket újra kell gondolni a mai gondok szempontjából. Ismétlem: mindehhez nem lenne hátrányos a skandináv tapasztalatokat megnézni.

hvg.hu: Milyen kapaszkodókat tud nyújtani a történelem? Honnan, milyen érték bázisból jött a baloldal, a jobboldal, a konzervatív, a liberális?

O.M.: Eredetileg a londoni, párizsi törvényhozás baloldalán csoportosultak azok, akik a változtatás valamilyen igényével lépett fel, valamilyen társadalmi javító szándékkal. A jobboldalon pedig főleg olyanok voltak, akik óvtak attól, hogy össze-vissza csapkodjanak egy társadalom életében, akik szerint a társadalom gyökereit nem szabad bántani. Európában a XVIII. század végétől, nálunk a reform országgyűlések (1830-as évek) idején a baloldalon liberális, a jobboldalon egy  inkább konzervatív programmal lépnek fel a képviselők. De hogy melyik mit jelent, az koronként változott. A mozgások első szakasza mindkét oldalon a múlt század elején zárult le.

hvg.hu: Milyen mozgások voltak addig a jobboldalon?

O.M.: A hagyományos jobboldalnak kezdetben volt egy olyan szárnya, amelyik semmit nem akart változtatni, és ha más változtatott, akkor ők vissza akarták forgatni az idő kerekét. Ám megszületett egy mérsékelt konzervatív irányzat, amely már sokat elfogadott a változásokból, még azt az akkori követelést is, hogy legyenek általános választások – mármint amit akkor annak neveztek.

A XIX század végén számos országban –így Franciaországban és Németországban, de Magyarországon is – leváltak türelmetlen, radikális jobboldali álláspontot képviselő csoportok a konzervatívokról. Nevezték őket újkonzervatívoknak és radikálisoknak is. Már nem az értékek megtartására törekedtek, hanem a működő liberális kormányzatok megbuktatására és a hatalom megszerzésére. Hozzájuk kapcsolódott a nacionalizmusnak egy túlhajtott változata, amely rasszizmusba ment át és elsősorban a zsidókat célozta meg. Magyarországon is megszerveződtek a tiszaeszlári per nyomán, és a zsidók elleni hadjáratot tűzték zászlójukra.  

hvg.hu: Közben végbement a mérsékeltek és radikálisok szétválása a baloldalon is.

O.M.: A baloldaliak között is különböző irányzatok alakultak ki, alaposan megerősödött a liberális áramlat. Két alapelvet hirdettek: végre kell hajtani a hatalmi ágak szigorú szétválasztását, törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató szférára, továbbá: tiszteletben kell tartani a személyiség védelmét. Azt, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő. Persze ez nem volt teljes egyenlőség, demokraták nem voltak. A demokráciát a szociáldemokrácia jelenítette meg igazából.

Ez a két áramlat jó ideig egymás ellen harcolt. A közös nevezőket a XIX. század legvégén kezdik megtalálni, amikor is a szociáldemokrácia köreiben egyre nagyobb teret kap az a felfogás, hogy a munkásosztály felemelése – szemben azzal, amit Marx hirdetett – nem követel meg forradalmat. Ez különösen Németországban vert fel nagy port, de végül is valamennyi szociáldemokrata párt erre az álláspontra helyezkedett, többek között a Magyar Szociáldemokrata Párt is. Tehát ők reformokat akartak. És a két baloldali áramlat itt találkozott.  A liberálisok elfogadják az általános választójog elvét, a szociáldemokraták pedig elfogadnak liberális értékeket, ettől kezdve képesek együtt fellépni. Ez egészen „tegnapig” volt így – ezt láthatjuk Európa különböző országaiban.

Elfajulása a baloldalnak is volt: fellép egy új jelenség, amit személy szerint úgy hívnak, hogy Vlagyimir Iljics Lenin, aki azt mondja, hogy igenis forradalmat és proletárdiktatúrát kell kialakítani. Az már egy másik kérdés, hogy az Oroszországban így létrejövő diktatúrának mi köze akár a proletárokhoz, akár a demokráciához?  Ez az áramlat elég sok szociáldemokratát magához tudott vonzani. Megkezdődött a szociáldemokrata pártok bomlása, Európa szerte kilépnek a radikálisok és kommunista pártokat alapítanak.

hvg.hu: Mennyire írta át a politikai térképet a két világháború és közöttük a gazdasági világválság?

O.M.: A két világháború között győz a radikális konzervativizmus. Nehéz konzervatívnak nevezni, mert a két fogalom eleve hadilábon áll egymással, de mégis vannak a konzervativizmusból merített elemek mind az olasz fasiszta gondolatvilágban, mind a német nemzeti szocializmusban. A szervesség például konzervatív érték, csakhogy ők ezt a családról, a nemzetről tovább viszik, Olaszországban a birodalom felé, Németországban a faji fogalom felé. Ugyanakkor egyáltalán nem konzervatívok abból a szempontból, hogy a szerves fejlődésnek már egyáltalán nem adják meg az esélyt, ők forradalomról beszélnek. A nagy populista szcenáriókat tulajdonképpen az ebben az időben megerősödő radikális pártok találják ki.  

hvg.hu: Mikor kezdődött Európában a politikai oldalak összezavarodása?

O.M.: Nyugat-Európában az ötvenes évek derekától a hatvanas évek végéig óriási fellendülés volt: a munka végeztével megteltek a bevásárló központok, hónapról hónapra többet lehetett a szatyorba tenni: minden virágzott és mindenütt béke honolt. Létrejöttek a nagy gyűjtőpártok, amelyek többféle irányzatot egyesítettek, természetszerűen programjaik közeledtek egymáshoz. E pártok a választási kampányokban ígéreteikkel árasztották el a választókat, egymásra licitáltak, egyik párt sem akart lemaradni. A nemzetgazdaságok gyors növekedése az 1960-as évek végéig lehetővé tette az ígéretek beváltását. A problémák azonban az 1970-es években sokasodtak (olaj-válság, pénzügyi és tőzsde-válságok). S mivel egyre kevésbé volt az állam abban a helyzetben, hogy a „jóléti társadalom” fogalmát kitöltse, elkezdődött a takarékoskodás és a „megszorítás”. Először konzervatív körökben lépett fel ez a neoliberálisnak nevezett politika, ám előbb- utóbb a szociáldemokrata és a szocialista kormányok is rákényszerültek a megszorító politikára.