Elek István: Erre nem adtunk felhatalmazást

Ötvennégy évvel ezelőtt alakult meg a második, immár koalíciós Nagy Imre-kormány, tagjai között azzal a Bibó István államminiszterrel, aki a XX. század második felének egyik leglelkiismeretesebb, legbölcsebb politikusa, politikai gondolkodója volt. 

Tábla a november 3-i LMP demonstráción

Végel Dániel

Ma is éppen azokra az eszményekre, erényekre, arra a politikai kultúrára lenne égetően szükségünk, amelynek ő oly kiváló képviselője volt.  A szociális érzék és modern demokrácia szabadságintézményeinek teljessége iránti elkötelezettség együttesére és az értékeink, meggyőződésünk melletti bátor kiállásra. Ám ugyanakkor – már csak pedagógiai célból is – jóhiszeműségre a másképp gondolkodókkal szemben - akkor is, ha történetesen a kormányhatalom birtokosai. 

Azok nevében beszélek, akik a tavaszi választáson vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkét szavazatukkal a Fidesz-KDNP szövetséget támogatták. Mert feltétlenül kormányváltást akartak, és bennük látták ennek a garanciáját. Vagy azért támogatták őket, mert azonosultak is azzal, amit képviseltek. Vagy esetleg csak jobb híján szavaztak rájuk, mert egyébként nagyon is elégedetlenek voltak az akkori ellenzék elmúlt négy-nyolc évben felmutatott teljesítményével. 

Azok nevében beszélek, akik meg akartak szabadulni a morálisan fenntarthatatlan közviszonyokat éltető kormányzástól. A mélyszegénység elmélyülését hozó, a közjavakhoz, az egészséges környezet javaihoz való hozzáférés igazságtalanságait is növelő, a területi és társadalmi rétegek közötti szélsőséges egyenlőtlenségek megmerevedését, a korrupció kiterjedését, jelentős területeken a közbiztonság megrendülését eredményező kormányzástól. 

Azok nevében beszélek, akik meg akartak szabadulni a népességfogyás gyorsulását, a társadalom elöregedését, a foglalkoztatás tartós válságát és következésképp a nyugdíjrendszer ellehetetlenülését, vagyis összefoglalva, a fenntarthatatlan társadalom betegségtüneteit tehetetlenül néző, vagy éppen gazdaság- és társadalompolitikai lépéseivel e beteg társadalom állapotát tovább rontó kormányzástól. 

Azok nevében beszélek, akik meg akartak szabadulni a jogállam problémamegoldó képességébe vetett hit megrendülését, a liberális demokrácia politikai intézményeinek széles körű bizalomvesztését hozó évek örökségétől. A politikai ellenfelek közötti küzdelem kultúrájának elvadulását, a két Magyarország közötti szakadék elmélyülését hozó évekétől. Amikért a kormányzó politikai erők felelősségét látták nagyobbnak.

Ezért tehát nem lehetett számukra kétséges, hogy szükség van a kormányváltásra.

Azok nevében beszélek, akik kormányváltást akartak -, és a szabadelvű demokrácia, a jogállam elmúlt húsz évben létrejött, akadozva működő, sok meddő politikai küzdelmet hozó, a közjó szolgálatában meglehetősen gyenge teljesítményt felmutató, és épp ezért mára széles körű elégedetlenséggel övezett, sok tekintetben leromlott rendszerének helyreállítását, illetve megújítását remélték. 

Ismétlem, a jogállam, a szabadelvű demokrácia leromlott, gyengén teljesítő magyar változatának helyreállítását, és a húsz esztendő tapasztalatai alapján szükséges kiigazítását – de nem forradalmat, nem rendszerváltást. 

A közterhek és a közjavak igazságosabb, méltányosabb elosztását reméltük, az egyéni és közösségi adottságaival, szellemi és természeti örökségével gazdaságosabban bánó, ezáltal a fenntartható fejlődésre való képességét megerősítő rendszert kívántunk. Vagyis szociális és ökológiai érzékenységgel beoltott, feljavított szabadelvű demokráciát. Amely nem mellesleg átláthatóbbá, ellenőrizhetőbbé teszi a a mindenkori kormányzati hatalom működését és a közügyekben való felelős részvételre ösztönzi az állampolgárokat. 

Tehát jogszabályi, intézményi változtatásokat akartunk, amelyek nem visszavesznek abból a szabadságfokból, amelyet eddig elértünk, amelyek nem sértik a hatalmak elválasztásának elvét, a kisebbségi jogok tiszteletét és nem csökkentik az állampolgári részvétel lehetőségét. Nem korlátozzák, nem gyengítik le a mindenkori törvényhozó hatalommal szembeni fék és ellensúly szerepét betöltő független nemzeti intézmények és a közvetlen demokrácia intézményeinek szerepét. Az Alkotmánybíróságét és a népszavazásét pedig különösképpen nem. Hiszen éppen az ellenzékben tapasztalhattuk meg, milyen fontos fegyverek lehetnek ezek a társadalom kezében egy olyan kormányzattal szemben, amely a morális legitimitását elvesztve sem hagyott fel azzal, hogy az életviszonyokat mélyrehatóan átalakító elképzeléseket erőszakoljon át a társadalmon. 

Ha jobb híján adtuk is rájuk a szavazatunkat, ha lehettek is kétségeink, nem alaptalanul reméltük, hogy a Fidesz-KDNP erre fog vállalkozni. Azt reméltük, hogy a gazdasági, politikai, morális, társadalmi válság egymásra torlódott bajai eltakarításának, felszámolásának lát neki, és amint Orbán Viktor még a múlt év novemberében is nyilatkozta, „a tervek között nem szerepel a magyar közjogi rendszer felforgatása”.

Ma sokan azért vagyunk elégedetlenek szerte az országban, mert ennek az ígéretnek a megszegését tapasztaljuk. A magyar közjogi rendszer felforgatásáról ötletelnek kormányzati vezetők és az erről szóló tervezeteket tárgyalja a parlament. A kormányzati többség korlátozni akarja szabadságunkat, és növelni kiszolgáltatottságunkat.