Lengyel László: Mi történik a prés alatt?

2010 tavaszára összegyűlt az elmúlt évek, évtizedek minden keserve, sérelme, politikai, társadalmi és gazdasági ellentéte. Az egymásra halmozódó értelmi és érzelmi, felvilágosító és hitbeli ellentmondások átjárták az egész nemzetet: mindenki megtalálta magát valamely kibékíthetetlen ellentét egyik oldalán. És ebből származott a nagy-nagy várakozás: el fog jönni a rendezés ideje, minden kitisztul, más, új útra térünk.

Orbán Viktor

Túry Gergely

Az ezredforduló után, amikor Magyarország letért a fenntartható gazdasági növekedés pályájáról, amikor a magyar politikai elit egyszerre kezdett hinni a vezérelvű politizálás és a valóságos, illetve szimbolikus tőkével megvásárolható választói magatartásban, nulla összegű harci játék következett a politikai, gazdasági, szellemi és médiaeliteken belül. Kinek a vezérlete alatt egyesül a többségi Magyarország, ki birtokolja a politikai, gazdasági, szellemi és médiateret a másik ellenében? Megjelentek a felek intézményei és harci ideológiái, amelyek egyre kevésbé jobb- és baloldaliak, hanem sokkal inkább populisták és új-nacionalisták.

Jellemző, hogy 2004 októberében Gyurcsány Ferenc  a vidéki Magyarország globalizációellenes, Amerika-szkeptikus, „októberi forradalmáraként” választatott ki, aki szemben áll a multikkal, Budapesttel, a hagyományos MSZP-elittel. Akkor és ott a baloldalon feszült meg a függetlenségi, bankokat és kereskedőláncokat gyűlölő, protekcionista húr, amelyet a Kádár-korból örökölt életforma-nacionalisták pengettek: fizessenek a gazdagok, tárgyaljuk újra Magyarország külső kapcsolatait. Alakítsd korszerűre, amit Kádár elkezdett, Medgyessy folytatott! Merjünk baloldaliak lenni – pápai fiúk.

Kisvállalkozók százezrei látták Gyurcsányt sikeres magyar vállalkozónak, aki képes volt föltörni. Mondjam-e, hogy ugyanez a Gyurcsány a külső körülmények hatására először visszahátrált, időt húzott, majd 2006 nyarától az ellenkezőjét tette mindannak, amiért szavazói rá szavaztak? Liberális jozefinistaként próbálkozott a nép boldogításával – belebukott.

Orbán Viktor sikeresen kiböjtölte ellenfelét. De ennél is többre érzett rá: föltette a végső kérdéseket a társadalomnak. Ezzel lelki otthont teremtett az őt követőknek. Magyarország léte vagy nem léte a kérdés. Választhatunk igazság és hazugság, hűség és árulás, hit és hitetlenség, büszkeség és alázat, önzetlenség és kapzsiság között. A világban még nem történt semmi végleges, a világ nyitott és szabad, még minden előttünk van. Ne nyugodjunk bele a fennállóba! A hatalmasok csak azért látszanak annak, mert térdelünk előttük: álljunk fel! Egy középszerűségbe süllyedt, mégis önmagára büszke társadalmat szólított meg. Olyan társadalmat, amely mindenbe belekezdett, de semmit nem vitt végig, kiábrándult a hitből, de nem hinni sem mer, föllázad a tekintélyek ellen, de ugyanakkor retteg is tőlük. Ennek a következetesen lezáratlan, szervetlen, mindig túl korán, vagy túl későn érkező társadalomnak beszélt és beszél Orbán.

Valamennyi ellentmondást sikerült fehérbe és feketébe öltöztetnie. De hangsúlyozom, hogy az összecsapások eredményeként a magyar társadalom is így látta a világot – Orbán csak kifejezi, formába önti a nemzeti érzelmeket. Az egyik oldalon a nemzeti függetlenségiek, a másikon az alkalmazkodó, szabadságunkat eladó, idegen érdekek hordozói. Itt a magyarok, ott a külső és belső idegenek.

Első ízben sikerült összeterelni egyetlen dühös táborba a korábban már megszólított etnikai nacionalistákat, rasszistákat, a Kádár-kori életforma-nacionalistákkal. Az előbbiek etnikai alapon magyarkodnak, s utasítanak el mindenki mást. Sérelmeik történeti sérelmek, vágyaik területi vágyak. Az életforma-nacionalisták pedig azt tartják magyarnak, aki úgy él, mint ők, ez a hatvanas évek közepe óta jól-rosszul emelkedő kisemberes közép. Ezért nem volt magyar az alatta élők cigány és nem-cigány tömege, vagy a határon túli magyarok.

Az etnikai nacionalisták és az életforma-nacionalisták összeütközéséből még az utóbbiak kerültek ki győztesen a 2004 decemberi népszavazáson. Csakhogy az életforma-nacionalisták büszkesége a gazdasági romlással, a magyar életforma kelet-közép-európai alászállásával megroppant. A forintnacionalizmus nevetség és megaláztatás tárgya. Orbán egy zászló alá vitte a két ellentétes kultúrát és választói tömeget.

Csakhogy a forintnacionalistáknak a nyugati életforma az álma, és legalább tíz év töretlen anyagi fejlődése, az utolérés mindennapi látványa, a régió legyőzése kell az elégedettségük fönntartásához. Szimbolikus politikával nem érik be.  Jóváhagyják a gazdasági nacionalizmust, ha használ. De azonnal elutasítják, ha nem a vágyott osztrák, észak-olasz, bajor életformához visz közel. A forintnacionalizmus plebejus kultúra, amely szívesen kizárja az elit felsőket, és a szegény alsókat. Ám az orbáni politika csak ígért, de nem adott e hatalmas választói tömegnek.

Amit elvett a multinacionális cégektől – mindenki boldogan tapsol –, azt most nem a középnek, hanem a felsőknek és a felső-középnek adja. Ugyanakkor beavatkozik közvetlenül is a közép belvilágába. A hárommillió középosztályos magán-nyugdíjpénztári tag magánvilágának megsértése, illetve a személyes tulajdon védettségének hiánya lehetetlenné teszi, hogy a világgal szemben egyben tartott nagy tömb továbbra is egyben maradjon. Előbb vagy utóbb lesz pártképviselője az elvevőknek és azoknak, akiktől elvesznek.

A köz és a magán összekapcsolása volt Orbán másik bravúrja. A felszabadulás nem magánügy, hanem kollektív vállalkozás. A magán a közért van, és a köz a magánért. Vége a magánérdek uralmának. Foglalj pártállást mellettünk, és mi, a fej, meg fogjuk keresni és találni a mozgalom szívét – a népet. De rögtön a kormányzás elején kiderült, hogy a köz rátelepszik a magánra, és félretolja, ha neki úgy tetszik. Így tolta félre a szlovákiai magyarok „magánérdekét” a kettős állampolgárság ügyében, az euró- és svájci frank hitelesekét az árfolyam ügyében, a nyugdíjpénztári tagokét a magánpénztár fölszámolásának ügyében. Majd bebizonyította, hogy kivételes szabályozásokkal keresi a kormányzat „magánügyét”. Nem kell sokáig várni: lesz képviselője a kisajátító hunniai hunoknak, és velük szemben a magántulajdont, személyes integritást védő pannóniai polgároknak.

Ez az a pillanat, amikor a nemzetközi és a hazai nagy szereplők meghatározzák a magyarországi és egyben a magyar kormány státusát. Ilyenkor választják szét finom vagy durva kézzel, hogy mennyire következik mindez a magyar választói magatartásból, és mennyire a kormány viselkedéséből. Nem szabad óvatlanul a magyar ügyekbe avatkozni, ha a kétharmad tartósan a gazdasági nacionalizmus és a politikai populizmus mellett áll, ha a kormányra nehezedő nyomás csak még rosszabb reakciókat hív elő a magyarokból. Ilyenkor kérdezik aggódva, hogy vajon a magyar választó tartósan Európa-, globalizáció-, modernizációellenes, vajon keletre, vagy önerőre támaszkodásra vágyik. Ha igen, akkor hiába gyakorol a világ nyomást Magyarországra, hogy forduljon az ellenkező irányba, hiába buktatja meg az Orbán-kormányt, csak azt érheti el, hogy a magyarok a Jobbikot, egy még szélsőségesebb Fideszt választanak. Ha igaz Orbán rideg tőmondata, hogy „vagy én, vagy a káosz”, akkor inkább legyen Orbán, még ha maga is káoszt csinál.

Ám a magyar szavazó, leküzdve betegségét, új vezetőt, programot, kiutat keres, ahogy tette ezt a 2001-es Orbán, a 2003-as Medgyessy, a 2006-os Gyurcsány után. Ilyenkor indul a keresés először a saját pártban, jelen esetben a Fideszben, majd az ellenzékben. Így gondolkodtak 2001-2-ben Stumpfban, Pokorniban, Áderben, majd Medgyessy helyett Kovácsban, Kissben, Hillerben, végül Gyurcsányban, 2006 őszétől Kissben, Surányiban, végül Bajnaiban. A nyugati világ Hornt menthetetlennek tartotta 1994-95-ös nyolc hónapjáért, Orbánt a 2001. szeptember 11. utáni viselkedéséért, Medgyessyt a D-209-ért és gazdaságpolitikájáért, Gyurcsányt Őszödért, majd hiteltelen és megbízhatatlan magatartásáért. Valamennyien megbuktak. Most hiteltelennek és megbízhatatlannak tartják Orbán Viktort az elmúlt hat hónapért. Láthatólag semmilyen figyelmeztetésből, intésből nem tanul.

Kérjük a következőt!