2010 tavaszára összegyűlt az elmúlt évek, évtizedek minden keserve, sérelme, politikai, társadalmi és gazdasági ellentéte. Az egymásra halmozódó értelmi és érzelmi, felvilágosító és hitbeli ellentmondások átjárták az egész nemzetet: mindenki megtalálta magát valamely kibékíthetetlen ellentét egyik oldalán. És ebből származott a nagy-nagy várakozás: el fog jönni a rendezés ideje, minden kitisztul, más, új útra térünk.

Orbán Viktor

Túry Gergely

Az ezredforduló után, amikor Magyarország letért a fenntartható gazdasági növekedés pályájáról, amikor a magyar politikai elit egyszerre kezdett hinni a vezérelvű politizálás és a valóságos, illetve szimbolikus tőkével megvásárolható választói magatartásban, nulla összegű harci játék következett a politikai, gazdasági, szellemi és médiaeliteken belül. Kinek a vezérlete alatt egyesül a többségi Magyarország, ki birtokolja a politikai, gazdasági, szellemi és médiateret a másik ellenében? Megjelentek a felek intézményei és harci ideológiái, amelyek egyre kevésbé jobb- és baloldaliak, hanem sokkal inkább populisták és új-nacionalisták.

Jellemző, hogy 2004 októberében Gyurcsány Ferenc  a vidéki Magyarország globalizációellenes, Amerika-szkeptikus, „októberi forradalmáraként” választatott ki, aki szemben áll a multikkal, Budapesttel, a hagyományos MSZP-elittel. Akkor és ott a baloldalon feszült meg a függetlenségi, bankokat és kereskedőláncokat gyűlölő, protekcionista húr, amelyet a Kádár-korból örökölt életforma-nacionalisták pengettek: fizessenek a gazdagok, tárgyaljuk újra Magyarország külső kapcsolatait. Alakítsd korszerűre, amit Kádár elkezdett, Medgyessy folytatott! Merjünk baloldaliak lenni – pápai fiúk.

Kisvállalkozók százezrei látták Gyurcsányt sikeres magyar vállalkozónak, aki képes volt föltörni. Mondjam-e, hogy ugyanez a Gyurcsány a külső körülmények hatására először visszahátrált, időt húzott, majd 2006 nyarától az ellenkezőjét tette mindannak, amiért szavazói rá szavaztak? Liberális jozefinistaként próbálkozott a nép boldogításával – belebukott.

Orbán Viktor sikeresen kiböjtölte ellenfelét. De ennél is többre érzett rá: föltette a végső kérdéseket a társadalomnak. Ezzel lelki otthont teremtett az őt követőknek. Magyarország léte vagy nem léte a kérdés. Választhatunk igazság és hazugság, hűség és árulás, hit és hitetlenség, büszkeség és alázat, önzetlenség és kapzsiság között. A világban még nem történt semmi végleges, a világ nyitott és szabad, még minden előttünk van. Ne nyugodjunk bele a fennállóba! A hatalmasok csak azért látszanak annak, mert térdelünk előttük: álljunk fel! Egy középszerűségbe süllyedt, mégis önmagára büszke társadalmat szólított meg. Olyan társadalmat, amely mindenbe belekezdett, de semmit nem vitt végig, kiábrándult a hitből, de nem hinni sem mer, föllázad a tekintélyek ellen, de ugyanakkor retteg is tőlük. Ennek a következetesen lezáratlan, szervetlen, mindig túl korán, vagy túl későn érkező társadalomnak beszélt és beszél Orbán.

Valamennyi ellentmondást sikerült fehérbe és feketébe öltöztetnie. De hangsúlyozom, hogy az összecsapások eredményeként a magyar társadalom is így látta a világot – Orbán csak kifejezi, formába önti a nemzeti érzelmeket. Az egyik oldalon a nemzeti függetlenségiek, a másikon az alkalmazkodó, szabadságunkat eladó, idegen érdekek hordozói. Itt a magyarok, ott a külső és belső idegenek.

Első ízben sikerült összeterelni egyetlen dühös táborba a korábban már megszólított etnikai nacionalistákat, rasszistákat, a Kádár-kori életforma-nacionalistákkal. Az előbbiek etnikai alapon magyarkodnak, s utasítanak el mindenki mást. Sérelmeik történeti sérelmek, vágyaik területi vágyak. Az életforma-nacionalisták pedig azt tartják magyarnak, aki úgy él, mint ők, ez a hatvanas évek közepe óta jól-rosszul emelkedő kisemberes közép. Ezért nem volt magyar az alatta élők cigány és nem-cigány tömege, vagy a határon túli magyarok.

Az etnikai nacionalisták és az életforma-nacionalisták összeütközéséből még az utóbbiak kerültek ki győztesen a 2004 decemberi népszavazáson. Csakhogy az életforma-nacionalisták büszkesége a gazdasági romlással, a magyar életforma kelet-közép-európai alászállásával megroppant. A forintnacionalizmus nevetség és megaláztatás tárgya. Orbán egy zászló alá vitte a két ellentétes kultúrát és választói tömeget.

Csakhogy a forintnacionalistáknak a nyugati életforma az álma, és legalább tíz év töretlen anyagi fejlődése, az utolérés mindennapi látványa, a régió legyőzése kell az elégedettségük fönntartásához. Szimbolikus politikával nem érik be.  Jóváhagyják a gazdasági nacionalizmust, ha használ. De azonnal elutasítják, ha nem a vágyott osztrák, észak-olasz, bajor életformához visz közel. A forintnacionalizmus plebejus kultúra, amely szívesen kizárja az elit felsőket, és a szegény alsókat. Ám az orbáni politika csak ígért, de nem adott e hatalmas választói tömegnek.

Amit elvett a multinacionális cégektől – mindenki boldogan tapsol –, azt most nem a középnek, hanem a felsőknek és a felső-középnek adja. Ugyanakkor beavatkozik közvetlenül is a közép belvilágába. A hárommillió középosztályos magán-nyugdíjpénztári tag magánvilágának megsértése, illetve a személyes tulajdon védettségének hiánya lehetetlenné teszi, hogy a világgal szemben egyben tartott nagy tömb továbbra is egyben maradjon. Előbb vagy utóbb lesz pártképviselője az elvevőknek és azoknak, akiktől elvesznek.

A köz és a magán összekapcsolása volt Orbán másik bravúrja. A felszabadulás nem magánügy, hanem kollektív vállalkozás. A magán a közért van, és a köz a magánért. Vége a magánérdek uralmának. Foglalj pártállást mellettünk, és mi, a fej, meg fogjuk keresni és találni a mozgalom szívét – a népet. De rögtön a kormányzás elején kiderült, hogy a köz rátelepszik a magánra, és félretolja, ha neki úgy tetszik. Így tolta félre a szlovákiai magyarok „magánérdekét” a kettős állampolgárság ügyében, az euró- és svájci frank hitelesekét az árfolyam ügyében, a nyugdíjpénztári tagokét a magánpénztár fölszámolásának ügyében. Majd bebizonyította, hogy kivételes szabályozásokkal keresi a kormányzat „magánügyét”. Nem kell sokáig várni: lesz képviselője a kisajátító hunniai hunoknak, és velük szemben a magántulajdont, személyes integritást védő pannóniai polgároknak.

Ez az a pillanat, amikor a nemzetközi és a hazai nagy szereplők meghatározzák a magyarországi és egyben a magyar kormány státusát. Ilyenkor választják szét finom vagy durva kézzel, hogy mennyire következik mindez a magyar választói magatartásból, és mennyire a kormány viselkedéséből. Nem szabad óvatlanul a magyar ügyekbe avatkozni, ha a kétharmad tartósan a gazdasági nacionalizmus és a politikai populizmus mellett áll, ha a kormányra nehezedő nyomás csak még rosszabb reakciókat hív elő a magyarokból. Ilyenkor kérdezik aggódva, hogy vajon a magyar választó tartósan Európa-, globalizáció-, modernizációellenes, vajon keletre, vagy önerőre támaszkodásra vágyik. Ha igen, akkor hiába gyakorol a világ nyomást Magyarországra, hogy forduljon az ellenkező irányba, hiába buktatja meg az Orbán-kormányt, csak azt érheti el, hogy a magyarok a Jobbikot, egy még szélsőségesebb Fideszt választanak. Ha igaz Orbán rideg tőmondata, hogy „vagy én, vagy a káosz”, akkor inkább legyen Orbán, még ha maga is káoszt csinál.

Ám a magyar szavazó, leküzdve betegségét, új vezetőt, programot, kiutat keres, ahogy tette ezt a 2001-es Orbán, a 2003-as Medgyessy, a 2006-os Gyurcsány után. Ilyenkor indul a keresés először a saját pártban, jelen esetben a Fideszben, majd az ellenzékben. Így gondolkodtak 2001-2-ben Stumpfban, Pokorniban, Áderben, majd Medgyessy helyett Kovácsban, Kissben, Hillerben, végül Gyurcsányban, 2006 őszétől Kissben, Surányiban, végül Bajnaiban. A nyugati világ Hornt menthetetlennek tartotta 1994-95-ös nyolc hónapjáért, Orbánt a 2001. szeptember 11. utáni viselkedéséért, Medgyessyt a D-209-ért és gazdaságpolitikájáért, Gyurcsányt Őszödért, majd hiteltelen és megbízhatatlan magatartásáért. Valamennyien megbuktak. Most hiteltelennek és megbízhatatlannak tartják Orbán Viktort az elmúlt hat hónapért. Láthatólag semmilyen figyelmeztetésből, intésből nem tanul.

Kérjük a következőt!