A kormányzás kockázatos tevékenység, és maga a kormány is jelentős kockázati tényező lehet. A kutatóintézetek, hitelminősítők és elemzőcégek különböző szempontok szerint értékelik és indexelik egy-egy ország kormányzati tevékenységét és teljesítményét. Ezek a gazdasági és politikai kockázati indexek egyrészt azt a célt szolgálják, hogy a különböző országok összehasonlíthatóak legyenek, másrészt pedig azt is, hogy a nagyon is egyedi vonások kiütközzenek (pl. a befektetési lehetőségek felmérése miatt).

Kisebb kutakodás után jól látható, hogy a kormányzati tevékenység kockázatának és teljesítményének mérésére számos mutató és index kínálkozik. Megemlíthetjük többek között a Méltányosság Politikaelemző Központ által is használt Economist IntelligenceUnit-ot, a Transparency International korrupciós barométerét, a Freedoom House Szabadság a világon 2011-ben című anyagát, a nemzetközi hitelminősítők értékeléseit, esetleg, a gothenburgiQoG Institute-nak a kormányzat minőségével foglalkozó kutatásait. Ezek az indexek korántsem mindig kedvezőek az érintett államokra, adott esetben Magyarországra nézve.

A jelenlegi kormányt érő nemzetközi bírálatáradatból úgy tűnhet, mintha a 2010 óta hivatalban lévő Orbán-kormány eddig sosem látott gazdasági és politikai kockázatokat hordozna. Ugyanakkor nem nehéz belátni, hogy az ilyen típusú kockázati tényezőknek is megvannak az előképei és előzményei. Az 1990 és 2010 között hivatalban lévő hét miniszterelnök és nyolc kormány kockázati szempontból durván három időszakra osztható: a rendszerváltásból eredő kockázatok időszaka (Antall-, Boross-kormány); a relatív konszolidáció időszaka (Horn-, és az első Orbán-kormány); a gazdasági és bizalmi kockázatok időszaka (a Medgyessy-, a két Gyurcsány-, s részben a Bajnai-kormány). Ebben a három időszakban más-más „kockázati profil” volt jellemző.

Kockázati profilok

A rendszerváltás kormányai (Antall- és Boross-kormány) önmagukban is kockázati tényezőt képviseltek: a politikai átrendezés paktumjellege, a gazdasági rendszerváltás félresiklása, a rendszerváltás okozta társadalmi feszültségek és persze a sok szempontból hamis elvárások feltüzelése. A belpolitikai kockázatok sorát az Antall-kormány is bőven gyarapította, hiszen a közjogi szereplők konfliktusa (az Antall-Göncz pengeváltások, a médiaháború) nem tett jót az éppen formálódó demokráciának.

A relatív konszolidáció nyolc éve alatt Horn Gyula és Orbán Viktor elmozdította az országot a rendszerváltásból adódó politikai kockázatoktól, azonban új kockázati tényezők is feltűntek. A Bokros-csomag kedvezőtlen fogadtatása vetette fel azt a máig aktuális kérdést, hogy milyen határokig mehet el egy kormány gazdaságpolitikájának kialakítása során? Az első Orbán-kormány pedig szembesült azzal, hogy a politikai kockázatok nem csupán belföldön hatnak.

A gazdasági és politikai kockázatok felfutása 2002 után következett be. A Medgyessy-féle gazdaságpolitika olyan időzített bombát helyezett el, amelyet a szocialisták óriási véráldozat árán tudtak csak kezelni. Itt mutatkozott meg először, hogy a gazdaság (illetve gazdaságpolitikai kockázat) olykor bizony összeér a politikaival: az elhibázott gazdaságpolitika egyenes következménye volt a bizalmi kockázat felerősödése, mely a második Gyurcsány-kormány időszakában tetőzött. Ezzel egy új típusú kockázati tényező jelent meg, a hitelességi-bizalmi faktor, amelyre rátelepedett a világgazdasági válság külső és belső kockázata.

Láthatjuk, hogy a dióhéjban ismertetett három időszakot egyedi kockázati tényezők jellemezték. A második Orbán-kormány részben új gazdasági-politikai kockázatokat hozott, részben pedig régieket élesztett fel. A teljesség igénye nélkül vizsgáljunk most meg két kockázati tényezőt.

Túl sok keretezés

A keretezés (framing) a politikai kommunikáció egyik kedvelt technikája, amelyet a Fidesz tökélyre fejlesztett. Lényege az, hogy a politikus a maga teremtette nyelvi struktúrákat helyezi kommunikációja középpontjába, s ezzel az értelmezési kerettel megpróbálja dominálni a közbeszédet. A Fidesznek ez többnyire sikerült is: a párt által felvett és teremtett nyelvi atombombák (kommunista-retorika, polgári-ethosz, hazaáruló, bankárkormány, Nemzeti Együttműködés Rendszere, fülkeforradalom stb.) bőven teljesítették küldetésüket. A keretezés tehát igen jól bevált és alkalmazott technika, mind ellenzékben, mind kormányon – nincs is ezzel semmi baj. Azzal már annál inkább, hogy ha ez a kormányzást túlságosan is meghatározó, már-már a politikai hitelességet is veszélyeztető faktorrá válik. A 2011-es adóváltozásokat a kormány úgy kommunikálta, hogy azokkal valójában mindenki csak nyerhet; a magán-nyugdíjpénztári tagdíjak eltérítésétől eljutott a kormány a magánvagyon államosításáig; s a külföldi lapoknak meglebegetett kiadáscsökkentés, és a vele együtt járó gazdaságpolitikai korrekció sem megszorításként, vagy a kritikákkal való szembenézésként vonul majd be a politikai kódexekbe.

Percpolitizálás

Végül elérkeztünk a magyar politika mindenkori rákfenéjéhez, a perc-politizáláshoz. A kormány hajlamos komoly – hosszú távon érvényesülő – kockázatokat vállalni rövid távú előnyökért. Jó példa erre a magán-nyugdíjpénztári manőver, amely három jövőbeni problémát is felvet: egyrészt azt, hogy a pénztárak rövid időn belül érdemi terhet vehettek volna le az állami kassza válláról, másrészt (talán épp ebből kifolyólag) még távolabb kerültünk a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságának megnyugtató megoldásától, végül pedig az Alkotmánybíróság is közbeszólhat, amely komoly kényszerhelyzetet eredményezhet. Ugyanez érvényes a válságadókra is, ahol az Európai Bíróság húzhatja be a kéziféket – persze nem holnapután. A kormány tehát a pillanatnyi győzelmek érdekében az igazi nehézségeket a jövőbe tolja át, csökkentve az ország és a saját mozgásterét (például a jövő zenéje, hogy bármelyik vitatott extra bevétel megtorpedózása esetén a kormány honnan, kitől és mennyit fog majd átcsoportosítani).

Láthattuk tehát, hogy a második Orbán-kormány tevékenysége számos kockázati tényezőt hordoz magában. Ezen tényezők ismerősek lehetnek számunkra a korábbi kurzusok időszakából, de az új kabinet esetében a kockázati tényezők mértéke és természete úgy alakult, hogy a Fidesz és személyesen Orbán Viktor politikai sorsát ezer szállal odakötik az országéhoz.