szerző:
Csillag István - Magyar Bálint
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Gazdaságélénkítés vagy fiskális szigor, keresletösztönzés vagy költségvetési megszorítás, Soros György vagy Angela Merkel, amerikai vagy európai válasz, európai szocialisták vagy konzervatívok? A válságra adandó válasz nem egyszerűen különböző nézetek, intellektuális viták kérdése. Az amerikai és európai válságkezelési mód eltérő volta nem véletlen, hanem történelmi-szerkezeti különbségeknek a gazdaságpolitikában is megjelenő következménye.

Az Egyesült Államokat és az Európai Uniót a 2008-ban kibontakozott pénzügyi, majd világgazdasági válság kezdetben azonos reakciókra kényszerítette. A két gazdasági övezetben a pénzügyi rendszer, a bankok fizetőképességének a megőrzése érdekében hihetetlen áldozatokat hoztak, beleértve az adófizetők pénzének a felhasználását is. Ám az utak a válság  drámai szakaszának a lezárultával azonban szétváltak.

Az Egyesült Államokban a gazdasági növekedés fenntartása érdekében ugyan beszélnek a kiáramlott pénz fokozatos visszaszívásáról, de szolidabb mértékben tovább folytatják a válság csúcspontján követett keresletélénkítő, pénznyomásos gyakorlatot. Európában – elsősorban Németország kezdeményezésére – szigorú rezsim kezdődött, amelyhez új intézményi kereteket (ld. Fiskális Paktum) is teremtettek, ennek jegyében  megszorításokkal igyekeznek feltartóztatni a válság további eszkalálódását, az euroövezet szétesését.

A gazdasági feltételek és az eszközrendszer látszólagos azonossága

A szűken vett gazdasági-intézményi környezet azonos. Az Egyesült Államok és az Európai Unió is piacgazdaság, piacuk egységes piac. Az áruk, a munkaerő, a pénz szabadon áramlik. A választott válságkezelési mód különbsége nem abból fakad, hogy egyik övezetben az egységes piac hiányában más eszközök állnak rendelkezésre, mint a másikban. Az euróövezet és az Egyesült Államok összehasonlításában még az egységes, közös valuta is kézenfekvő és hasonló alternatívákat kínál. Az 1929-33-as világgazdasági válságból levont tanulságok is azonosak: az elveszett tőke és piaci bizalom miatt visszaesett piaci keresletet állami kereslettel és garanciákkal célszerű helyettesíteni, a múlt században eredményesnek bizonyult nemzeti válságkezelést (New Deal) globális együttműködéssel érdemes kiegészíteni. A nemzetközi méretű együttműködés és a nemzeti gazdaságpolitikák egyeztetésének mechanizmusa látszólag pótolja az európai egységes költségvetési politika hiányát.

A szűken vett gazdasági eszközrendszer  hasonlóságával - az egységes piacokhoz, az egységes piacon alkalmazott közös valutával, az egységes és közös monetáris politikával – szemben a legfontosabb eltérés a közös európai költségvetési politikahiánya.

A közös és egységes fiskális politikát Európában egyeztetésekkel és intézményrendszerekkel (Stabilitási és Növekedési Paktum; Fiskális Paktum; Európai Gazdaságpolitikai Szemeszter) igyekeznek pótolni.

 A politikai autoritás eltérő szerkezete

A válságkezelési módok eltérésének egyik lehetséges magyarázata, hogy amíg a föderális berendezkedésű Egyesült Államok kormánya képes egységes,  döntéseiben, intézményeiben, a következmények érzékelésében világos és átlátható fiskális politikát folytatni, mert birtokában van a szükséges politikai autoritásnak, addig ez az Európai Uniótól nem várható. Itt ugyanis az államháztartás vezetésének nincs egységesen elfogadott, alkalmazott és számon kért módszere sem a bevételi, sem a kiadási oldalon. Nincs egységes adórendszer, de nincs áttekintés az egyes kiadásokról, az egyes támogatások, az állami beruházások, és állami vásárlások, az állami transzferek következményeiről és szükséges pénzügyi fedezetéről. Így az egyes nemzetállamok gazdaságpolitikájában egyszerre lehet jelen a potyautas és a járadékvadász magatartás, aminek következménye a tartós deficit, az államadósság növekedése.

Az önálló nemzeti érdekek elkülönült nemzeti politikai akaratképzést és utasítási jogot alapoznak meg, csak hosszadalmas egyeztetések után születik – meglehetősen gyenge -  közös politikai akarat és döntés.. Azért nincs és nem is lehet közös fiskális politika, mert hiányoznak az alapjai: az egységes európai politikai autoritás.

Nemzeti érdek és szolidaritás

Ha a föderális Egyesült Államokban az egyik tagállam bajba jut, a központi kormány segítsége magától értetődő természetességgel társul a baj eszkalálódását és tovaterjedését meggátolni hivatott szigorú fellépéssel, szankciókkal. Ennek az alapja, hogy Amerikában a „föderatív nemzeti” identitás felülírja az egyes államokhoz tartozás „lokális nemzeti” érzését, s így az össznemzeti tudat és szolidaritás határai egybeesnek, még véletlenül sem merülhet fel a kérdés, hogy egy texasi elnök miért fegyelmezi Kaliforniát.

Amerikában ennek megvan a maga történeti alapja, hiszen az USA - az európai feudalizmust szerencsésen nélkülöző - „zöldmezős” polgári beruházásként jött létre, nagy versenyelőnye, hogy nem volt született, berendezkedett nemessége. aA vándoroltak ki a tengerentúlra, akik  szabadulni kívántak a feudális Európa korlátaitól. Elfogadták, és vallották a „self-made man” ethoszát, ezértaz állami beavatkozást (még a segítséget is) eleve gyanakvással fogadják, s nem állítják szembe valamennyiük föderális államát az egyes tagállamok érdekeivel.

Ezzel szemben a látszólag azonos gazdasági intézményrendszert alkalmazó, egységes piacú, egységes valutájú Európában hiába jött létre egységes a piac, hiába összeurópai érdek a közös valuta vásárlóerejének és az iránta való bizalomnak a fennmaradása, a nemzettudat elkülöníti a tagállamokat.

Az európai nyelvek és kultúrák csodás sokszínűsége az átélhető, közös európai nemzeti érzés korlátja is egyben. Nem lehet csodálni ezért, hogy a görögök, a spanyolok, a portugálok vagy az olaszok nyomorúságára, vagy éppen ellenkezőleg – a többiek jólétét veszélyeztető – könnyelműségére nincs közösen elfogadott, a nemzeti önfegyelmet, a szolidaritást és a közös fellépést alátámasztó, azt legitim módon kikényszerítő közös európai nemzettudat. Valójában nem egymás javát, hanem egymás javait akarják.

A közös európai tudat hiányából fakadó szolidaritásdeficitet figyelembe véve az európai keresletélénkítés - likviditásnövelés - egyik lehetséges formája éppen az ECB átformálása FED-típusú jegybankká, mert az eseti politikai döntésekben testet öltő fiskális megoldások  - akár az alapok növelése, akár a bankunió költségvetési támogatása -, mind-mind korlátozottabb mozgásteret jelentenek, mert a „donor országok” választói így közvetlenül láthatják adófizetői euróik elszivárgását. Az euróövezet nemzetállamainak gondját azonban csak előzetes politikai egyeztetés után tudná enyhíteni az ECB, hiszen arra nincs teljes körű felhatalmazása az egyes nemzeti jegybankok elnökeiből álló Igazgatóságnak (Board) és még az oly nagyhatalmú elnöknek (Draghi) sem, hogy saját szuverén döntése alapján – korlát nélkül – kezdjen bele válságkezelő, görög mentőakcióba. Az ECB pénzteremtő kapacitása ugyanis – éppen a közös pénz értékőrzése, az infláció elszabadulásának európai veszélye miatt – korlátozott.

Személytelen piaci következmények vagy antropomorfizált politikai büntetés

Addig, amíg az egyes országok önálló valutával rendelkeztek a kormányok által folytatott gazdaságpolitika minősítését elvégezte a piac a maga személytelen, automatizmusszerű és folyamatos ítéletével. Ha egy ország nem a jó irányba tart, akkor valutájától elfordulnak, s leértékelődése vagy kikényszerítette a gazdaságpolitika korrekcióját, vagy tartósan lejtmenetre kárhoztatta az adott gazdaságot.

Ha egy ország lakossága valutájának értékvesztése miatt elveszíti megtakarításait, ha egyre többet kell fizetnie az importált árukért, miközben idegen valutában kifejezve egyre kevesebbet ér az általa gyártott és exportált áru, gyorsan eljön az igazság órája. A piac ítélete ellen nincs hova fellebbezni, nem lehet ellene tüntetni, hiszen az nem olyan döntés, amellyel megszemélyesített küzdelmet vagy zsarolásos alkukat lehetne folytatni.

Amikor azonban az európai közös valuta értékének, vásárlóerejének megőrzéséhez fűződő közös európai érdekek paravánja mögött az euróövezetbe tartozó egyes országok kormányainak rossz gazdaságpolitikája tartósan rejtve marad, s a szükséges korrekciót nem a piac személytelen és automatizmusszerű értékítélete kényszeríti ki, hanem az legfeljebb az uniós országok politikai döntése lehet, akkor látszólag van olyan fórum, ahová fordulni lehet, és lehet vele szemben sérelmi politikát folytatni.

Míg a különböző valuták mögötti gazdaságpolitikákat összemérő piaci ítéletnek nincs koreográfiája, narratívája, hanem az csak megtörténik, addig a közös valuta takarta rossz gazdaságpolitikák korrekcióját kínos politikai döntések eljárásrendjébe kell illeszteni. S minél kevésbé rutinszerű a következmények érvényesítése, annál inkább válik az átideologizált, nemzeti frusztrációval, sértettséggel terhelt politikai küzdelemmé.

Éppen az európai közösség ítéletének a piaci értékeléshez képest mutatkozó fogyatékosságai miatt szerveződhet meg a populista gazdaságpolitikát folytató kormányok rendies jellegű nemzeti ellenállása: az egykori kis fejedelemségek árumegállítási jogát felváltja a közösséghez tartozó, ám sikertelen nemzetállamok „segély- és hitelmegállító joga”, mint a mások által termelt és központilag felhalmozott források folyamatos megcsapolásának eszköze.

A növekedés feltételei

A válságból - amelyik előbb a bizalom, majd a hitel hiányaként jelenik meg - akkor van kiút, ha megindul a gazdasági növekedés. A növekedés a kínálati oldalon legalább három tényezőtől függ: a munkaerő kínálattól, a beruházásoktól, és a termelékenység növekedésétől. A növekedés első forrása a munkaerőpiacra áramló, jó minőségű képzett munkaerő-kínálat és az iránta a termékegységre jutó bérköltség és a termelékenység józan aránya (unit labour cost = ULC) alapján meghatározott bővülő munkaerő-kereslet. Ehhez rugalmas munkaerőpiac kell (ld. Schröder-Merkel reformok). Ennek kialakulását viszont a „szerzett jogok”, a minimálbér, az indokolatlan védelem és a képességfejlesztést akadályozó merev, állami iskolarendszer akadályozza.

A növekedés másik forrása az aktív beruházási tevékenység, amelyhez belső és viszonylag olcsón megszerezhető megtakarítás, azaz igénybe vehető hitelforrások kellenek. Európában legfeljebb az északi, protestáns országokra jellemző a megtakarítás/fogyasztás józan mértékletességét tükröző arányossága, ezekben az államok kisebb a beruházási aktivitás hullámzása. A többi országban az állami rendszerek és garanciák „helyettesítik” a szükséges megtakarításokat. Nyilván az előző két tényező - a képzett munkaerő alkalmazása és a beruházások által belépő egyre fejlettebb technológia - adja együttes hatásként a termelékenység javulását, a kreativitástól várható többlet megjelenését és jutalmazását, mely a növekedés harmadik legfontosabb forrása. A felsorolt kínálati tényezők sem vezetnek automatikus gazdasági növekedéshez, mert a megújulás állandó kényszerét és képességét a verseny kényszeríti ki. Az európai országok többségében lanyha a megújulás kényszere, a védett állami pozíciók és kiegyenlített, nivellált, életpálya-modellek mérsékelten teljesítményérzékeny mechanizmusai által meghatározott jövedelmek nem is ösztönzik az éles versenyt.

Járadékoltató közszolgák köztársasága

A válság által leginkább érintett európai országokban kialakult jóléti államra azonban az a jellemző, hogy összeér és egymásba fonódik a társadalmi szolidaritást kifejező szociális gondoskodás, a szakszervezeti logika és az állam túlterjeszkedése által felhizlalt közszolgák rendies érdeke. Az így duzzadó járadékosok tömege azonban nemcsak költségvetési teherként nehezedik a gazdaságra, hanem az általuk képviselt piac- és versenyidegen kultúra és kiterjedt korrupció tovább rontja a helyzetet. Tehát nem pusztán arról van szó, hogy a tömegdemokráciákat kísérő politikai küzdelem óhatatlanul fedezetlen, fenntarthatatlan jóléti túlköltekezésre csábítja-kényszeríti a politikai verseny szereplőit, de arról is, hogy az állam túlterjeszkedik a közfunkciók ellátásához szükséges mértéken, s az egykori adómentes köznemesség helyébe a járadékoltató közszolgák rendje lép.

Amíg az USA-ban történeti és filozófia okok miatt sohasem jött létre európai stílusú „jóléti” állam, addig Európában a megállapodott jóléti államok saját nemzeti érdekeik szerint szerveződnek, s bennük az állami újraelosztás által fenntartott és eltartott kiváltságosok, járadékosok csoportja egyre erőteljesebb. Ha az államháztartások második világháború utáni kiadásai közül a transzfer kiadások növekedési irányzatát vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy ezek a fejlett országokban mindenütt legalább a duplájára nőttek, és ma már Európában az összes állami kiadás közel 2/3-át teszik ki.

Az állami nyugdíjat, az állami segélyt, az állami járadékot, az állami állást és áruik állami árkiegészítését, dotációját élvezők tábora hihetetlenül nagyra duzzadt. Ők az állami járadékosok és járadékoltatók heterogén, ám népes osztálya.

Esetükben összekeveredik a nyugdíjban, a szociális ellátásban megjelenő szükségszerű  társadalmi szolidaritás az állami közfunkciók ellátása ürügyén biztosított kiváltságokkal. Ahogy a rendiség idején az adómentesség jellemezte a kiváltságos osztályt, most az adófizetés terén ők a nettó „adóbérlők”, azaz az általuk fizetett adó mértékét messze meghaladja a fogyasztásuk fedezetére másoktól átcsoportosított adó, mint nekik „járó” jövedelem. Ráadásul, mint egységes tömbbé szerveződő korporatív, szakszervezeti jellegű tömörülés képesek is védelmezni  szerzett jogaikat: az állami újraelosztást megterhelő járadékaikat. A Mancur Olson által alkotott fogalmat, az „elosztási koalíciókat” vesszük most erre a jelenségre kölcsön: a válság sújtotta Európát a járadékoltatók költségvetési köztársaságai uralják.

Európában végképp összekeveredett az állam által szervezett közfunkciók (közigazgatás és jogszolgáltatás, oktatás, védelem, rend- és jogbiztonság, egészségügy, infrastruktúra stb.) ellátása, illetve az ehhez szükséges jövedelemcentralizáció és újraelosztás a járadékos és járadékoltató réteg fenntartásával. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Assar Lindbecknek, a híres svéd kutatónak a jövedelem forrása alapján kidolgozott arányossági mutatója.

E szerint a felnőtt lakosság egy részének a jövedelme a politikusok döntésétől függ: ők a köztisztviselők, közalkalmazottak, segélyezettek, munkanélküli segélyből élők, állami nyugdíjprogram alapján nyugdíjasok, táppénzesek és gyermekgondozási segélyen élők. A felnőttek másik csoportja a piacról szerzi a jövedelemét. A járadékoltatók költségvetési köztársaságaiban a politikai döntéstől függő jövedelműek vannak többségben a piaci jövedelműekkel szemben: pl. Magyarországon 1,3 : 1; Görögországban 1,4 : 1; Portugáliában 1,2 : 1 arányban.

Európában: keresletélénkítés = ̸= gazdaságélénkítés

A növekedésorientált, keresletet élénkítő állami programok eltérő következményei a társadalmak eltérő sajátosságaiból fakadnak. A nagy, egységes piacú, ám a gazdasági nyitottság szempontjából  inkább zártnak mondható gazdaság esetében (mint amilyen – különösen a New Deal idején - az USA volt) az állami keresletélénkítés eredményeképpen az elfogyasztott javak többségét belföldön állítják elő. Ezért az állami keresletélénkítés révén a többletkereslet belföldi munkahelyeket teremt, vagy kiaknázatlan kapacitásokat állít munkába, s így a gazdasági növekedés révén valóban fenntartható és finanszírozható keresletnövekedést eredményez.

Ennek éppen az ellenkezője igaz a kis és közepes, válság sújtotta európai nyitott gazdaságokra: az állami keresletélénkítés által beindított fogyasztói többletkereslet nagyrészt az import javak iránti keresletet gerjeszti, s emiatt elenyésző mértékben eredményez a hazai termelés iránti keresletet. Következésképp értelemszerűen nem is nagyon növeli a hazai munkaerő iránti keresletet, a beruházásokat, új munkahelyeket, viszont megterheli a külkereskedelmi-, illetve a fizetési mérleget. Ha a gazdasági nyitottság/zártság problémához még hozzávesszük a járadékoltatók masszív rétegét is, akkor meg különösen azt tapasztaljuk, hogy a keresletélénkítés fogyasztókat ugyan termel, de nem a magángazdaság munkavállalói, hanem a közszolgák rendjének körében. Ezzel pedig nem a nettó adóbefizetők számát növeli. (Ez még akkor is így van, ha a fogyasztási adóbevétel növekedését figyelembe vesszük.)

Nem generál a keresletélénkítés hazai beruházásokat sem, hiszen a fogyasztási többlet jórészt importból származik, s még az infrastrukturális beruházások is nagymértékben más országok munkavállalóinak számát növelik (ld. informatika és telekommunikáció), illetve külföldiek beruházásait indukálják. Ráadásul az infrastrukturális beruházások napjainkra rendkívül alacsony munkaerőigénye miatt (szemben a háború előtti „kubikos-intenzív” út- és gátépítésekkel) az abban foglalkoztatottak pótlólagos kereslete gyakorlatilag nincs hatással a hazai termelés bővülésére.

Az európai országok döntő többségében a növekedésorientált keresletélénkítés először tovább növeli az államháztartás hiányát, majd rontja a külkereskedelmi mérleget, végül pedig a két mérlegromlás finanszírozási szükséglete miatt a fizetési mérleg további romlásához vezet. Ez pedig nem más, mint az ikerdeficit jelensége.

Az európai belsőpiac új egyensúlyát úgy lehet helyreállítani, ha a fejlettek nem, vagy kevésbé szorítanak meg, s nem törekednek teljes adósságuk, és költségvetési hiányuk leépítésre, azaz többet fogyasztanak, a dél-keletiek pedig államilag megszorítanak, de piaci lélegzethez jutnak a fejlettek fogyasztása révén. A „feneketlen” szolidaritás helyett ez az érdekközösség és egymásra utaltság működhet: Észak-Nyugat-Európának ugyanis szüksége van a termékeit felvevő Dél-Kelet-Európára.

Az amerikai út különlegessége

Az amerikai New Deal azért hozhatott virágzást, mert ott nem volt történetileg örökölt kiváltságos osztály, nem volt nemesség, amelyik képes lett volna kibújni a közteherviselés alól, vagy állami járadékos osztállyá válni. Sőt, ekkor vezették be a progresszív adót, amivel megteremtették az olyan közfunkciók forrását, mint az állami nyugdíj- és szegénybiztosítás, valamint a középosztály megerősödését szolgáló középiskolai és felsőoktatási képzési programok finanszírozása.

Amerikában a nemzeti tudat és a szolidaritás diktálta felelősség határai egybeestek; a gazdaságba pumpált pénzek a hazai gazdaságot élénkítették; az akkor még munkaerő-igényes infrastrukturális beruházások szintúgy; s az ennek nyomán hosszabb távon megszülető jóléti – és csak részben szociális – állam által kivetett terhek a gazdaság fejlődésével arányosan növekedtek.

E történelmi hagyományból fakad, hogy az állami megoldásokkal szembeni erős idegenkedés, az anti-etatizmus segíti a versenyt, az innovációt és szűkíti a járadékosok államra települését, ezért az állami keresletélénkítés kevésbé tud széles járadékos réteget életre hívni, vagy életben tartani. Ezek a sajátosságok nem csak a múlt század harmincas éveinek, a New Deal-nek a jellegzetességei, hanem a mai amerikai válságkezelésnek is kijelölik a történelmi tapasztalatokon alapuló kereteit (ld. Romney, Obama és Tea Party alternatívák).

Európa: hangyák és tücskök

Az európai válságkezelés ma azzal a kihívással került szembe, hogy egyes válság sújtotta államok pénzügyi összeomlásának az elkerüléséhez szükséges közös európai finanszírozási csatornák megnyitásának az ára:

  • a nemzeti gazdaságpolitika európai keretek közé szorítása,
  • a demokratikusan választott nemzeti kormányok döntési kompetenciáinak a korlátozása,
  • a kialakult nemzeti járadékosok körének visszaszorítása.

Ugyanis Európában a keresletélénkítéssel történő válságkezelés kudarcához az vezet, hogy egyrészt a nagyobb jövedelemhez jutó fogyasztók el nem hanyagolható hányada maga nem adófizető, ráadásul nem a gazdasági szféra munkavállalója, másrészt, hogy az általa fogyasztott javak és szolgáltatások globális termékek, s így fogyasztásuk nem jár szükségképpen a belföldi termelés és szolgáltatás bővülésével.

A kereslet- és gazdaságélénkítésre szánt források az EU gazdagabb nemzeteitől ugyanakkor csak nemzetek közötti, politikauralt közvetítő mechanizmusokon juthatnak el a válság sújtotta országokba, egységes gazdasági szabályozók és politikai autoritás híján nincs garancia arra, hogy a csomagban érkező hitel és segély a versenygazdaság szereplőihez, s ne a járadékosokhoz jusson el.

S bár különféle feltételek és kilátásba helyezett szankciók megpróbálják ennek útját állni, ezek az eszközök e célok elérésére elégtelenek. A támogató pénzintézetek és a gazdaság szereplői közé beékelődik a támogatásra szoruló gazdaság állama, mely mintegy túszul ejti az „adományokat”, és nemzeti harcot vív a források – politikai, hatalmi célokat követő - eltérítésének jogáért. A támogató nemzetek kormányai meg saját otthoni közönségük előtt kerülnek lehetetlen helyzetbe, s szinte képtelenség megindokolniuk, hogy a protestáns etikát és munkamorált követő északi hangyáknak miért is kellene a déli tücskök „dolce vita”-ját finanszírozni.

Európa dilemmája valójában a merkeli Németország dilemmája. Ahhoz, hogy megmaradjon Európa mozdonyának, finanszírozójának, legtoleránsabb, legdemokratikusabb államának, bele kell kényszerítse a többi európai országot nemcsak a közösen vállalható európai léptékű szolidaritás, hanem az eddigiekhez képest más minőségű közös kormányzás és gazdaságpolitika Prokrusztész-ágyába.

Ugyanis egyre kevésbé valószínű, hogy Németország továbbra is fizet, , anélkül hogy garancia lenne a támogatások piaci-gazdasági és nem hatalmi-politikai logika mentén történő felhasználására. Egyelőre fizet azért, mert úgy érzi, hogy a hitleri Németország bűneiért vezekelnie kell. Fizet azért, mert az Európai Unió, de különösen az euróövezet Németország számára bizonyult leghasznosabbnak, a, hiszen gazdasági befolyását, piacát, magas termelékenységét ebben a térben volt képes az agresszivitást és a militarizmust mellőzve elfogadtatni és berendezni. Az EU jelenlegi intézményi keretei között azonban ez a fizetési készség nem tartható fenn, akármilyen hangos, követelődző is a nemzeti szuverenitásra hivatkozó, tetszőlegesen bal- vagy jobboldali populizmusok nemzetállami keretek között szerveződő rendies ellenállása.

Európai forgatókönyvek: útban a többsebességes Európa felé

Az USA és Európa válságkezelési módjainak összevetése alapján három egymással vetélkedő forgatókönyv vázolható: az európai egység új fejezete (az egész kontinensre kiterjesztve az egykori Osztrák-Magyar Monarchia mintájára: közös hadügy, külügy és pénzügy), a többsebességes Európa és az Európai Unió teljes szétesése.

Ezek közül a legvalószínűbbnek a nyíltan vagy rejtve, de a többsebességes Európa tűnik, ahol a Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című munkájában leírtakhoz képest némileg módosult határok közt él tovább a 21. században új formákban a három régió:

  • előrehaladott, versenyképes integrációként a nyugati-északi, jobbára protestáns országok;
  • az Unióba tartozó követő-leszakadó nemzetállamok, a déli-keleti, jobbára katolikus országok; s végül
  • az Unión kívüli, ortodox, puffer államok köre.

De ez sem igaz teljesen: az egyedi sikeres nemzeti stratégiák és gazdaságpolitikák függvényében van esély arra, hogy az első régióba fog besorolni Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, illetve a balti államok. Ám kiesik Magyarország, és jobb esetben Dél-Európa, rosszabb esetben Ukrajna és a Balkán felé indul el. (A magyar értékstruktúrát tekintve már ez utóbbi tendenciára figyelmeztet a TÁRKI „Európai társadalmi jelentése, 2009”.) Franciaország pedig ott lebeg észak-nyugat és dél-kelet között. Ennek nyomán a katolikus/protestáns/ortodox határvonalak is némileg átrajzolódhatnak, mert ma Európa ipari motorja a katolikus Bajorország, és a katolikus osztrákok, lengyelek, litvánok, csehek, szlovákok, szlovének vagonjai kapcsolódhatnak ehhez az export- és versenyképes motorvonathoz. Bár gazdaságpolitikainak tűnik a kérdés, valójában kulturális paradigmaváltásról van szó: úgy tűnik a weberi protestáns etika szelleme túllép az egykori protestáns államok körén.

Európa ugyanis a zsarolás és sérelmi politizálás kultúrájában szocializálódott, frusztrált nemzetállami potyautasok helyett a nemcsak a javakban, hanem a felelősségben is osztozó társakat keres. A válság amúgy is könyörtelenül lezárja a könyörgés és rábeszélés, s megnyitja a felelős választás korszakát. Európa első régiója már azt üzeni a többinek, hogy aki bújt, aki nem (mi) megyünk.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.
Fegyvercsempészek megállítására indít katonai misszót az EU a Földközi-tengeren

Fegyvercsempészek megállítására indít katonai misszót az EU a Földközi-tengeren

Négy újabb halálos áldozata van a járványnak Magyarországon

Négy újabb halálos áldozata van a járványnak Magyarországon

Index: Lélegeztetőgépre került egy háziorvos, aki elkapta a koronavírust

Index: Lélegeztetőgépre került egy háziorvos, aki elkapta a koronavírust