szerző:
Rauschenberger Péter

Az orwelli doublethink szabályainak megfelelően „a nemzeti együttműködés rendszerének” keresztelt társadalom- és szabadságellenes wannabe-egypártrendszer erkölcsi minőségét és jelentőségét relativizálni vakság és érzéketlenség. Nincs ma erősebb erkölcsi imperatívusz a hazai politikában ennek a rezsimnek az eltávolításánál. Rauschenberger Péter írása.

A hagyományos baloldali-liberális politikai közösség a 2006 őszén bekövetkezett erkölcsi összeomlás után, Orbán Viktor rémképe felé erősen gesztikulálva úgy döntött, megtartja kormányfőjét, az összeomlást előidéző, de bizonyított orbánverőnek számító Gyurcsány Ferencet, amivel 2010-ben a választáson részt vett polgárok 53%-át sikeresen a mumus karjaiba kergette. Nevezett mumus, akinek mintha az volna a legfőbb politikai ambíciója, hogy a róla alkotott rémképeket vastagon túlteljesítse, kapott az alkalmon, hogy azt csinálhat a közjogi rendszerrel, amit csak akar, hiszen a választási rendszer aránytalansága miatt a parlamenti székek kétharmadán alázatos szolgái ülnek, és azonmód nekilátott, hogy megsemmisítse a mindenkori többség hatalmát korlátozó és civilizáló alkotmányosságot.

A független közjogi intézményeket meggyengítette és megszállta, kidobta a különböző világnézetű és politikai értékrendű demokraták számára közös alapot jelentő köztársasági alkotmányt, helyére egypárti alaptörvényt állított, amit azóta is rendszeresen megaláz azzal, hogy hatalmi taktikai eszköz gyanánt használja. Az új országgyűlési törvénnyel lefokozta a parlamentarizmust, korlátozta a népszuverenitást azzal, hogy kétharmados akadályokat gördített egy későbbi, esetleg más közpolitikai célokat kitűző, feles többséget élvező kormány kormányzásának útjába, majd hozzáfogott, hogy amennyire csak lehet, korlátozza a politikai versengést, hogy erkölcsi-politikai bukása esetén se tudjon vereséget szenvedni a következő választáson.

©

Mindenekelőtt sietett megoldani, hogy már harminc százalék körüli listás eredménnyel biztos befutó legyen, hacsak a jó okkal megosztott nem szélsőjobboldali ellenzék pártjai nem egyeznek meg valamilyen együttműködésben már a választás előtt. Ehhez mindössze egyfordulóssá kellett tenni a választást, a listás elemet háttérbe szorítva az egyéni választókerületekhez képest, gyenge kompenzációval. Eztán már csak jó sokszor fel kell tenni a retorikai kérdést, hogy vajon Szekeressel, Veres Jánossal és a többiekkel lehet-e más a politika, és kész.

Ez azonban nem volt elég. Az egyéni választókerületek határait is addig reszelték, hogy a hagyományosan jobboldali körzetek polgárainak szavazatai érezhetően többet nyomjanak a latban, mint a baloldaliaké. Két héttel ezelőtt, az utolsókat rúgó Alkotmánybíróságot kikerülendő, az alaptörvényben is elismert alkotmányos elvekkel nyilvánvalóan ellentétes részletszabályok alaptörvénybe foglalásával megfosztották a választójogtól azokat a választópolgárokat, akik személyesen vagy az ügyfélkapun keresztül nem regisztrálnak a választói névjegyzékbe, amelyben egyébként eddig szerepeltek – vagyis határozott lépést tettek afelé, hogy kirekesszék a politikai közösségből a Fidesz kormányzásának legfőbb veszteseit, a szegényeket.

Ezekben a napokban pedig az agymosodává silányított közszolgálati műsorszolgáltatókra, a szinte kizárólag fideszesek tulajdonában álló köztéri plakáthelyekre, és – időbeli korlátozással – a nyomtatott sajtóra korlátozták a pártok kampánylehetőségeit. És minden, a Fidesz elnökségi üléseiről kiszivárgott hír szerint már a csőben van a pártok állami támogatásának radikális csökkentése vagy teljes elvétele is, miközben a Fidesz-kampány finanszírozásának bőséges forrásait illetően egy szemernyi aggodalmunk sem lehet, miután a kormányváltás óta lefolytatott összes közbeszerzés fele fideszes nagyvállalkozók által vezetett konzorciumoknál landolt.

Aki gyenge, annyit is ér

Ha egyébként nem tudtuk volna, hogy mi vezeti ezt a politikát, a miniszterelnök nyári nyilatkozataiból megtudhattuk: a demokrácia iránti szívből jövő megvetés.

A rezsim politikájának másik fő hajtóereje az a meggyőződés, hogy a globalizáció végérvényesen leszámolt a második világháború utáni európai demokráciák – egyébként is nyafka liberálisoknak és baloldaliaknak való – politikai ideáljaival, amelyek között a társadalmi integráció előkelő helyen szerepelt. Ez egy kemény világ. Aki gyenge, annyit is ér, pusztuljon, így lesznek a szépek és erősek versenyképesek – kábé ez a „munkaalapú társadalom” jelszavának hiteles fordítása.

©

Láthatóan az a terv, hogy Magyarország az adóverseny megnyerése és a munkavállalói jogok leépítése révén fog helytállni a globális versenyben. A munkakínálatot a kormány a szociális védelem kíméletlen visszafejlesztése és a szegénység megbélyegzése révén élénkíti, miközben a munkaerőpiac keresleti oldalán eddig csak a képzetlenek munkaereje iránti keresletet szűkítő lépéseket tett. Jövedelmet csoportosított át a kiskeresetűektől a magas jövedelműek felé, a jövedelmi spektrum alján növelte a foglalkoztatás terheit, elzárva a képzetlenek előtt a munka révén történő integráció útját, és csavarva még egyet a versenyszférabeli foglalkoztatás közel háromnegyedéért felelős hazai kkv-szektort szorongató présen.

A humán tőkébe való égetően szükséges beruházás helyett nagy mennyiségű forrást von ki az alapvető közszolgáltatásokból, tovább gyengítve az otthonról hozott hátrányok kompenzálására az egész OECD-ben a legbotrányosabban alkalmatlan közoktatási rendszerünket, szemrebbenés nélkül elkölti futballstadionokra a tanárok régóta megígért fizetésemelésének fedezetét, miközben az új, „nemzeti” felsőoktatásba szegény gyereknek nehezebb lesz bejutnia, mint gazdag embernek a mennyek országába. (Aki esetleg a kormányt támogató keresztény felsőközéposztályból nem emlékezne rá, ezt hasonlítja az Evangélium a teve esetéhez a tű fokával.)

Közel négymillió ember a létminimum alatt él, miközben a legfelső jövedelmi decilishez tartozók egy főre jutó szociális jövedelme két és félszer annyi, mint a legalsó decilishez tartozóké. Ez az abszurditás nem teljes egészében a második Orbán-kormány alatt alakult ki, de a korábbinál sokkal extrémebbé vált. A rendszer szimbólumává lett a hajléktalanság alkotmányellenes büntetése, a hajléktalanok kunyhóinak eldózerolása, legújabban a közterületi ételosztás betiltása, a példátlanul spártai munkanélküli-ellátás, a helyi kiskirályok földjein dolgoztatott közmunkások, a munkaerőpiacra visszalökött nagybeteg volt rokkantnyugdíjasok halálhírei, és a negyvenezres segélyplafon, amivel kormány kevesebb, mint feleannyit hajt be, mint amit például a Kossuth tér felújítására elkölt.

Nem, a társadalmi katasztrófa nem most kezdődött, de korábban az egyes szavazói csoportok kilós felvásárlására a választási évben tett kísérletek, majd a ciklusok elején ezt kompenzáló hanyatt-homlok megszorítások közt ide-oda verődő közpolitikai inkompetencia szomorú mellékterméke volt csupán, most viszont kormányzati stratégiai vízió a legszegényebb egyharmad lerugdosása a Taigetoszról.

Vaknak és süketnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne lássa, nincs ma erősebb erkölcsi imperatívusz a hazai politikában ennek a rezsimnek az eltávolításánál. Nem történhet meg, hogy ez a rezsim 2014-ben igazolást kap az alkotmányosság felszámolásához és az új egypártrendszer megteremtésére tett kísérletéhez, és megerősítést ahhoz a társadalmi vízióhoz, ami felé passzírozza az országot.

De nem mindegy, hogy lesz vége

Messze nem mindegy azonban, hogy az Orbán-rendszer veresége hogy történik meg 2014-ben.

Az számít, hogy lesznek-e olyan, az alkotmányos demokrácia iránt elkötelezett jobboldali, konzervatív polgárok, akik az Orbán-rendszer vereségét a saját győzelmükként tudják megélni, vagy egyszerűen a jobb híján „baloldalnak” nevezett ellenfél győzelmeként fogják elkönyvelni.

A két lehetséges forgatókönyv között óriási a különbség a demokrácia jövője szempontjából. Mint a legtöbb válsághelyzet, minden nyomorúsága mellett ez a mostani is esélyt ad fontos változásokra. A változás, amiben reménykedni lehet, hogy a mostani bajból megszületik a különböző nézeten levő demokraták között a demokrácia alapértékeit illetően valamiféle szolidaritás.

A rendszerváltástól a jelenlegi kormányzat hatalomra kerüléséig eltelt húsz év alatt polgártársaink jelentős része számára a demokrácia az erkölcsi rendeltetését illetően, egyfelől az önrendelkezés és politikai egyenlőség, másfelől a közjó megvalósításának ígéretét tekintve, súlyos csalódást okozott. Végképp védtelenné pedig a politikai közösség végletes kettészakítása tette, ami az egyre silányabb teljesítményt nyújtó politikai elit legfőbb mentsvára lett a kudarcaival való szembesítés elkerülésére. A táborok nem csak a jó kormányzást mulasztották el számon kérni a saját politikusaikon, hanem egyenesen lefelé tartó verseny indult a bal- és jobboldal között abban, hogy a két fél mennyire nem támaszt egészen minimális erkölcsi követelményeket sem a saját politikai képviselőivel szemben. Ha nem így lett volna, a mostani kormányzatnak eszébe sem jutott volna, hogy keresztülgázolhat a köztársaság alkotmányos rendjén. Nagyon sokat dobna az országon, ha ezért az alkotmányos jobb- és baloldal együtt zavarná el a hatalomból.

Az eddigi történetünk teremtette adottságok ehhez, enyhén szólva, nem a legkedvezőbbek. Legutóbb az előző ciklus elején volt olyan helyzet, amikor az alapértékeket érintő szolidaritásnak felül kellett volna írnia a táborok közti szembenállást. Az akkori szocialista-liberális koalíciót támogató politikai közösség azonban nem vizsgázott jól a legnyilvánvalóbb erkölcsi evidenciák felismeréséből és a más nézeten levő polgártársak iránti szolidaritásból.

Nagyjából hagyjuk is az őszödi beszédet. Elég az hozzá, hogy az, hogy a demokrácia egy empirikusan maradéktalanul soha nem teljesülő, de élő ideál-e, amihez a valóságot releváns állandóan hozzámérni, vagy csupán hazug díszlet, azon dől el, hogy az ilyen helyzetekre a normát erősítő vagy romboló reakció születik. Ennél nagyságrenddel súlyosabb volt a 2006. október 23-án történt rendőri törvénysértésekre adott politikai reakció, pontosabban a megfelelő reakció elmaradása. Mint mindannyian tudjuk, a rendőrség aznap feloszlatott több, jogellenes és veszélyes demonstrációt, ami teljesen rendben is volt. Egy pillanatig sem volt rendben azonban, hogy azonosítót nem viselő rendőrök az oszlatáson túl egyenként levadászták a demonstrációk számos résztvevőjét, és amikor már sem ellenszegülni, sem elmeneküli nem tudtak, viperával ütötték, bakanccsal rugdosták, és minden lehető módon megalázták őket. Volt olyan magányosan hazafelé tartó ember, akinek öt méterről lőtték ki gumilövedékkel a szemét, majd menekülés közben még ötször hátba lőtték. Súlyosan bántalmaztak sokakat az akkori parlamenti ellenzék hívei közül, akik semmi mást nem csináltak, csupán alkotmányban garantált és kiemelten védendő politikai jogaikkal törvényesen élve részt vettek a Fidesz nagygyűlésén.

©

Elutasítom azt a feltételezést, hogy mindez politikai megrendelésre történt volna. Az viszont tagadhatatlanul az akkori kormány és kormányzó pártok súlyos politikai felelőssége, hogy elmaradt a részükről annak az egyértelmű kimondása, hogy tűrhetetlen alapjogsértések történtek, és elmaradt a felelősségre vonás. Ehelyett a NER szellemét előrevetítő dolgok történtek. A kormánypárti politikusok a felelősséget a Fideszre próbálták tolni. A házbizottság megakadályozta, hogy másnap rendkívüli vitanap legyen a parlamentben a történtekről. A fővárosi közgyűlés kormánypárti többsége szintén leszavazta, hogy ott napirendre kerülhessen a téma, helyette a liberális főpolgármester vezetésével a közgyűlés önkormányzati rendeletben korlátozta a gyülekezési jogot, amit az Alkotmánybíróság természetesen úgy vágott vissza, hogy csak úgy nyekkent. A liberális pártelnök szóviccet csinált egy súlyosan bántalmazott fideszes országgyűlési képviselő nevéből, a rendőrfőnököt pedig kitüntették. Három nappal később írtam az Élet és Irodalomba, hogy ha már a kormánypártok erre képtelenek, legalább a tágabb liberális politikai közösség hangadóinak, véleményformálóinak muszáj lenne kimondania, sőt „nem kimondani, sikítva kiabálni, hogy tűrhetetlen botrány, ami történt, és hogy nem vállalunk ezzel semmiféle közösséget….Ha nem tesszük meg,…biztos, hogy többé nem formálhatunk igényt arra, hogy konzervatív polgártársaink becsületes embereknek tartsanak bennünket. Márpedig akkor – minimális értékkonszenzus és a legelemibb összetartozás igenlése nélkül – kész, vége, puszi, földbeállt a köztársaság, egyszer s mindenkorra.”

Nem maradtam éppen teljesen egyedül a véleményemmel, de nem is fénylett fel 2006 őszén a különböző pártállású demokraták szolidaritása, hogy elejét vegye a küszöbön álló sötét időszaknak. Nem árt emlékeznünk erre, amikor ma megdöbbenünk azon, hogy korábban írni-olvasni tudónak vélt, magukat konzervatívként meghatározó politológusok és társadalomkutatók magyarázzák a magyarázhatatlant.

Most még sokkal nagyobb a baj, mint az előző ciklusban volt. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a demokrácia normáinak megsértése és a demokratikus viszonyok felszámolása közé – bár vakság nem látni, hogy az előbbi nyitja meg az utóbbi számára az utat. Az erkölcsi tét azonban hasonló. Az a kérdés, hogy a bajban meg tud-e születni a különböző nézeteket valló demokraták szolidaritása, és képes-e cselekvő erőként megjelenni.

A tiszta, desztillált önzés által diktált új választási rendszer nagyon is világossá teszi, hogy ez a cselekvés mit jelentene. Ha az a helyzet, hogy csak egy masszív kooperáció győzheti le a Fideszt a választáson, akkor az a feladat, hogy létre kell hozni egy olyan koalíciót, amelyben jó szívvel részt tudnak venni az alkotmányos demokrácia jobboldali hívei is.

Ha nem sikerül, az Orbán-rezsimnek akkor is mennie kell. De sokkal jobb lenne, ha így menne. Adni kellene ennek egy esélyt.

Az Együtt 2014 három útja és az LMP

Az Együtt 2014 nevű mozgalmat megalapító szervezetek október 23-án valami ilyesmit mondtak. Nem ez az egyetlen lehetséges kimenetele azonban a mozgalom megjelenésének.

©

A legpesszimistább forgatókönyv szerint a mozgalom valódi funkciója – függetlenül az alapítók szándékától – mindössze annyi lesz, hogy Bajnai Gordont erős alkupozícióba hozza Mesterházy Attilával szemben, így Bajnaiból ismét lényegében szocialista miniszterelnök, vagy legalábbis miniszterelnök-jelölt legyen, anélkül, hogy a meccset Mesterházy hazai pályáján kellene lejátszani.

A Medián minapi közvélemény-kutatása arra enged következtetni, hogy nyitva van az a lehetőség is, hogy döntően a hagyományos ballib szavazói bázison az Együtt 2014 önálló párttá szerveződik és nagyobbra nő, mint az MSZP, a szocialistákkal mint junior partnerrel működik együtt a 2014-es kormányváltásban, aztán tartósan átveszi a balközép gyűjtőpárt szerepét.

És nyitva van a hivatalosan meghirdetett út is, az alkotmányos jobboldaltól az alkotmányos baloldalig tartó, a választást középről megnyerni készülő koalíció építésének útja, de kétségkívül ez a legnehezebb.

A mozgalom vezetőinek eddigi megnyilvánulásai nem teszik maradéktalanul egyértelművé, hogy melyik irányban indulnak el. Az október 23-án elhangzott beszédek világosan a harmadik út mellett köteleződtek el – Bajnai beszédének egyes részletei úgy hangzottak, mintha az LMP szűk öt évvel ezelőtt készült Alapító nyilatkozatából olvasott volna fel. Erre utalt a Gyurcsány Ferenc és Kuncze Gábor által kifejezett csatlakozási szándékkal szembeni elutasító magatartás, és hasonló irányba mutat a mozgalom néhány napja nyilvánosságra hozott elvi nyilatkozata is. A megalakulás utáni hetekben adott nyilatkozataiban azonban Bajnai Gordon több alkalommal is elsősorban a szocialistákkal való összefogás szükségességét hangsúlyozta, és nyitva hagyta annak a lehetőségét, hogy az MSZP meghívót fog kapni az Együtt 2014-hez való csatlakozásra, ami inkább az újonnan alakult, szervezeti infrastruktúra és erős szervezeti identitás nélküli mozgalomnak az MSZP-ben való feloldódását jelentené, mintsem fordítva. Persze, értem én, hogy a középről győzelemre aspiráló koalíció sikeréhez kell az eddigi szoci szavazók zöme is, és őket nem az eddigi pártjuk serény szapulásával lehet megnyerni, ami, lássuk be, Bajnainak nem is állna jól. De az is nyilvánvaló, hogy jobboldali szavazói csak akkor lesznek ennek a szövetségnek, ha egyértelmű az MSZP felé való zártsága.

Szintén mindhárom úthoz alkalmas kiindulópontot jelent annak a választói csoportnak az összetétele, amelynél az új mozgalomnak helyből sikere van, legalábbis a Medián eredményei szerint. Ennek a választói csoportnak egy jelentős részét, de a kisebbségét, közelebbről 43%-át adják eddigi MSZP-szavazók. Ez, ha a szavazói csoport nagyságára adott becslés helyes, az eddigi MSZP-tábor egyharmada. A második legnagyobb rész, 36%-os aránnyal, az eddig pártot választani nem tudó szavazók közül került ki. Ha figyelembe vesszük, hogy hányan vannak, akik soha semmilyen választáson nem vesznek részt, és ezt a tömeget levonjuk a „bizonytalanok” október előtti táborából, azt látjuk, hogy az új mozgalom az egyáltalán mobilizálható bizonytalanok legalább harmadának azonnal felkeltette az érdeklődését. A csoport további 6%-át eddigi LMP szavazók, 5%-át a DK, 3,5%-át a Kommunista Munkáspárt, 3%-át a 4K, majdnem 2%-át a Fidesz, és bő 1%-át a Jobbik eddigi szavazói alkotják. Erről az alapról sokfelé el lehet indulni.

Természetesen Bajnai Gordon személye is erős befolyással van a mozgalom lehetséges kibontakozási irányainak valószínűségére. Egyrészt az alkotmányos demokrácia híveinek szekértáborokat átívelő koalícióját megteremteni sokkal könnyebb volna, ha egyik vezéralakja – aki, bármennyire hárítják is ezt a résztvevők, a mozgalom sikere esetén a miniszterelnök-jelöltség várományosa –, nem olyan személy lenne, akihez kapcsolódni a reménybeli választói koalíció egy részének kifejezetten nehéz. Nemcsak a jobboldaliaknak nehéz egyébként, hanem az újbaloldaliaknak is, akik úgy látják, a harmadik köztársaság kudarcának legmélyebb rétege a társadalompolitikai kudarc, amiért masszívan felelőssé teszik a korábbi ballib kormányokhoz kötődő, általuk technokrataként és neoliberálisként leírt elitet, amelynek Bajnai a szemükben az archetípusa. Másfelől az LMP által elért eredmények korlátozottsága is mutatja, hogy a fideszes egypártrendszer elhajtásában érdekelt, de az MSZP-hez hanyatt-homlok visszatérni jó okkal nem akaró szavazók számára nem egyszerűen olyan kínálat kell, amelyik új és tiszta, azt is elvárják, különösen ebben a válságos időszakban, hogy megbízhatóan kormányképes legyen. Az elvárás legalábbis paradox. Senki nincs, aki egyszerre tudna egyfelől új és tiszta, másfelől kormányzati szerepben kipróbált lenni. Erre az elvárásra nincs tökéletes válasz. Talán a legjobb közelítés, ha új és tiszta szervezetek együttműködnek egymással és kisszámú tapasztalt emberrel, aki hajlandó szembenézni a korábbi tevékenységéért viselendő erkölcsi és politikai felelősséggel, és bocsánatot kérni, amiért kell. Nem hinném, hogy ez után a huszonkét év után lehetne még egyszer köztársaságot építeni megbocsájtás nélkül.

Ezekben a percekben, amikor ezeket írom, jelent meg a Haza és Haladás Alapítvány blogján a 2006 ősze és a politikai felelősség című poszt. Korrektül foglalja össze a 2006 őszén történteket, és helyesen állapítja meg az akkori kormányzat erkölcsi és politikai felelősségét. Sem a posztban, sem felette szerzőként Bajnai Gordon neve nem szerepel. A szerző helyén az áll, „Haza és haladás”. Nincs reflexió arról, hogy személyesen Bajnainak, aki akkor, ha még nem is kormánytag, de nem egész négy hónapja fejlesztéspolitikai kormánybiztos volt, mai megítélése szerint akkor mit kellett volna tennie (például esetleg lemondani). Ennek ellenére értékes és fontos fejlemény a poszt megjelenése, közelebb visz ahhoz, hogy Bajnai személye ne legyen akadálya a hat évvel későbbi ünnepen meghirdetett úton való elindulásnak.

Ahhoz, hogy az Együtt 2014 a vázolt három lehetséges út közül valóban elinduljon a harmadik, az alkotmányos jobb- és baloldal koalíciójának megteremtése irányába, mindenekelőtt a mozgalmat alapító szereplők egyértelmű akarata kell. Ez az egyértelmű akarat kell ahhoz is, hogy a mozgalommal az LMP kezdeni tudjon valamit.

Az első úttal, azzal tehát, hogy az Együtt 2014 kitágítja az MSZP választói bázisát, cserébe Bajnai lesz Mesterházy helyett a „baloldal” vezére, ami így legyőzi a Fideszt, az LMP-nek nincs dolga. Az országnak, mindenkinél jobban a szegényeknek, ezen a módon is hatalmas megkönnyebbülés lenne Orbanisztán vége, éppen ezért az LMP-nek erkölcsi kötelessége, hogy ha csak abból lehet választani, hogy Orbán marad vagy a „tág értelemben vett” MSZP nyer, ne akadályozza a kormányváltást. Látni kell azonban, hogy ezzel a kormányváltással, amit a politikai közösség ismét az egyik oldalnak a másik felett aratott győzelmeként él meg, nem sokkal vagyunk beljebb, ha a demokrácia erkölcsi felőrlődésének folyamatát, és nem csak a folyamatnak az Orbán-rendszer kiépülésében testet öltő végkifejletét tartjuk a szemünk előtt. Az LMP-nek, amely, egy kitűnő filozófiatörténész barátomtól kölcsönvett megfogalmazásával élve, arra vállalkozott, hogy azon próbáljon iparkodni, hogy a magyarok ne pont ugyanabban a struktúrában gyűlöljék egymást, amíg világ a világ, ebben, azon túl, hogy nem akadályozza, nem kell, és nem is szabad részt vennie.

A második lehetőség megvalósulása, azaz, ha az Együtt 2014-ből az MSZP-t a kispárti létbe szorító új balközép nagypárt lesz, lényeges és tartós nyereség lenne a magyar demokráciának. Ha a domináns balközép párt szerepében nem a diktatúra utódpártja feszítene, már eggyel közelebb lennénk ahhoz, hogy a politika ne egy végeláthatatlan háború legyen, ahol a győzelemért semmi nem drága. Az LMP-nek ezzel külső partnerként van dolga, szövetségesként az Orbán-kormány leváltásában, ha lehet, a közjogi helyreállításban, és akár, de nem kötelezően, a kormányzásban is. A „baloldal megújítása” az LMP-nek nem a saját feladata. Mi annakidején azzal csaptunk egymás kezébe, hogy az LMP egymással szóba állni hajlandó, különböző politikai múltú és szocializációjú emberek közös politikai otthona lesz, megpróbálva átlépni a kulturális bal és jobb között nemzedékek hosszú sora óta szorgalmasan magasított kerítésen, úgyhogy ehhez kell tartanunk magunkat.

©

Egyedül a harmadik lehetőség, az alkotmányos jobbtól balig tartó koalíció megteremtése az a vállalkozás, amit az LMP identitásából adódóan a sajátjának tekinthet, és ami akár meg is engedné, hogy az LMP az Együtt 2014 részévé váljon. Nem biztos azonban, hogy ez legcélszerűbb. Itt van egy átváltás szerintem. Nyilván az LMP magatartása is befolyásolja, hogy hogyan alakul az Együtt 2014 sorsa. Ha az LMP belül van, valószínűleg hatékonyabban tudja a szövetséget az általa preferált irányba húzni. Ha viszont kívül marad, jobban megőrzi azokat a vegyértékeit, amelyekkel a kulturális jobbhoz tartozó szavazókat vagy szervezett jobbközép partnert tud megkötni, és a középről győzni szándékozó koalíció részévé tenni.

2014 tavaszán, ha ugyan akkor lesz a választás, nem az lesz az érdekes, hogy pontosan milyen programot megvalósító kormány alakul – azon túl, hogy természetesen meg kell menteni a legnagyobb bajban levőket. Az lesz a kérdés, hogy lesz-e újra fair és nyitott politikai versengés, amiben egyáltalán értelmes az ország számára különböző perspektívákat ajánló pártoknak rajthoz állniuk, vagy megköt körülöttünk a fideszes pártállam betonja. Ha arra hajtunk, hogy hasonló helyzetbe, mint most, egyhamar ne kerüljünk újra, és mielőbb megnyíljon az út alkotmányosság teljes helyreállítása felé, ami csak az alkotmányosság iránt elkötelezett jobb- és baloldali demokraták közös műve lehet, az lenne jó, ha közösen győznénk le ezt a lidércnyomást, amiben most élünk. Olyanok együttműködésére van szükség, akik alkalmasint sok mindenben nem értenek egyet. Mindebből számomra az következik, hogy jóhiszeműen és nyitottan szóba kéne állni egymással, de szigorúan ügyelve arra, hogy olyan kooperációt hozzunk létre, ami valóban megközelíthető mindkétfelől.

A szerző az LMP egyik alapítója

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Videó: Megnézték, mennyire strapabíró a Galaxy Fold kijelzője, lehangoló lett a végeredmény

Videó: Megnézték, mennyire strapabíró a Galaxy Fold kijelzője, lehangoló lett a végeredmény

Az emigráns mintapatrióta, akiből „a valaha élt legnagyobb dalszerző” lett

Az emigráns mintapatrióta, akiből „a valaha élt legnagyobb dalszerző” lett

Radar 360: A nap, amikor kitúrnák az állami bérlőket

Radar 360: A nap, amikor kitúrnák az állami bérlőket

Csak egy övcsonk volt becsatolva a biztonsági öv helyett, ki is repült az utas Kislángnál

Csak egy övcsonk volt becsatolva a biztonsági öv helyett, ki is repült az utas Kislángnál

Zsóri szerint közte és Messi között dől el a Puskás-díj sorsa

Zsóri szerint közte és Messi között dől el a Puskás-díj sorsa

A Tesco új, Lidl ellen indított diszkontja nem tudott megkapaszkodni az Egyesült Királyságban

A Tesco új, Lidl ellen indított diszkontja nem tudott megkapaszkodni az Egyesült Királyságban