Ha isten akarja, a kapanyél is elsül, de Bukarestben nem sült el. Valószínűleg azért, mert a csapat egészének ereje, és játékosaink átlagértéke erősen a románoké alatt marad – ezek konkrét adatok, a játékosok szerződéskötési összegén alapulnak –, de valószínűleg sokkal inkább azért nem jött össze a siker, mert a sportban nem elsősorban a nemzeti igazságérzet duzzadtságán dőlnek el a dolgok. A profi felfogás alapja nem a nemzeti igazságérzet, hanem, akár tetszik, akár nem tetszik, annál sokkal fontosabb elem: a hideg fej. Amikor egy csapat játékosait úgy küldik pályára, hogy rajtuk az egész keserves nemzeti múlt terhe, akkor azok a játékosok döntő pillanatban nagy valószínűséggel hibázni fognak, de a hiba lehetősége legalábbis sokkal nagyobb, mint az ilyen tehertől épphogy mentes játékosoknál. A sportsiker alapja nem lehet az, hogy kinek vannak a múlt századból átcipelt nagyobb sérelmei, hanem az, hogy megtanulta a felé szálló labdát magabiztosan lekezelni, vagy sem. Nincs dilettánsabb dolog, mint heteken át tüzelni a csapatot gyúrótól a balszélsőig, hogy meg kell nekik mutatni, milyen a magyar virtus. Nem jó ez, mert ebből csak az lesz, hogy a néző azt látja, nem elég, hogy nemzeti múltjuk tele kínnal, keservvel, de még a labdát se tudja lekezelni. Feltehetően más oka van annak, hogy – futballban legalábbis –, mi minden igazán nagy meccset elveszítünk, kezdve az 1938-as világbajnoki döntőtől az 1954-es berni döntőig, az irapuatói oroszok elleni 0-6-os meccsen át, a szerbek ellen két meccs alatt kapott tizenkét gólig, de legyen elég, hogy sorsoláskor szinte mindenki örül, ha a magyar csapattal kell mérkőzniük, mert ott fix esélyesnek gondolhatják magukat. Okuk van rá bőven.

Ehhez képest talán meglepő, de ezt a csapatot a románok elleni meccs 2. percétől rendesen magára hagyták Egervárival együtt. Meccs előtt a nagy nemzeti érzések fölhorgadtak megint, de annyira, hogy igazságtevőink nagy buzgalmukban erdélyieket vertek Erdélyben, majd taxival távoztak, végigrandalírozták a vasutazást (mértéktartó tudósítások szerint: nem ez volt a jellemző, bár visszafelé tizennégy kocsit üzemképtelenné tettek a kevesek), majd a stadionban összeverekedtek rendőrrel, románnal, aki szembe jött. A csapat némelyik tagja úgy nyilatkozott, hogy ilyen nézőtéri hangulatban még sosem játszott, nyomasztotta őket a feszültség. Mindenki láthatta, megúsztuk három góllal.

Az utána következő napok az összeomlás jegyében teltek. Akik addig mást sem tettek, mint hangoztatták a magyar futball, nemkülönben a magyar virtus mindenhatóságát, kicsit összementek, ami nem baj, de mindezt valamiféle elegáns távoltartással. Az addig lendületes miniszterelnök úgy nyilatkozott, „az én dolgom egyszerű: megfogadtam, hogy egy hétig nem nyilatkozom erről a meccsről, mert nem tudnék olyat mondani, ami kiállná az illendőség próbáját. Inkább várnék jó néhány napot”. Ez milyen válasz? Nagyjából olyan, mint amit a budapesti magyar-román zárta kapussá minősítésének idején mondott: „nem mondok semmit, mert az csak rontana a helyzeten”.

Csányi Sándor elnök bővebb volt, nyilatkozatából mintha kiérződött volna a szövetségi kapitánnyal kapcsolatos megrendült bizalom. „Csütörtökön tartottam egy beszédet a csapatnak, amivel azt gondoltam, hogy segítek, de úgy tűnik, nem... Azt mondtam, hogy egy meccset el lehet veszíteni – mert hát a futball az futball –, de a becsületet ne veszítsük el. Két módja van, hogy a becsületet elveszítsük: az egyik, hogy ha önbizalom híján lépünk pályára, és ez messziről látszik, a másik, ha nem teszünk meg minden erőfeszítést, hogy nyerjünk. Egervári Sándor munkájának az értékelését, mint minden egyes mérkőzés után, az MLSZ szakmai bizottságai el fogják végezni. Kíváncsian várom a véleményüket, addig erről én nem szeretnék nyilatkozni, mert nem érzem magam avatottnak.”

Ami pedig a magyar futball kirakat-ügyeit illeti, az a román meccs után zavartalanul folytatódott. Megjelent Michel Platini, Orbán Viktor az ő társaságában jelentette be, hogy egy valamikor megrendezésre kerülő Európa-bajnokság valamelyik meccsét a valamikor megépülő, Puskás-stadionban játsszák, egyébként pedig a stadionépítési program folytatódik. Aztán fölbukkant a VIP-páholyban Paolo Sousa, a Videoton egykori edzője, akiről olyan, a szövetség által később cáfolt információk jelentek meg, hogy ő lesz Egervári utódja. De fölvetődött, hogy Mészöly Géza lesz az, tehát három meccsel a vége előtt egy valamikori Európa-bajnoki meccsrendezés, Egervári utóda volt a téma, valamint a stadionépítés ütemének energikusabb folytatása.

Hogy Egervári ebben a zűrzavaros miliőben valahogy képes volt összerántani a csapatot, meg saját magát is, az valamiképp szakmai bravúr. Mert ne feledjük, közben a játékosok is összementek, és azok, akik addig masszív profiknak képzelték magukat, hirtelen szétestek. Általában sem hiszem, hogy Szalai, Vanczák és Dzsudzsák akkora játékosok lennének, mint arról nekik tudomásuk van, ezen a bukaresti meccsen mintha pályán se lettek volna. Két ember teljesített elfogadhatóan: a kapus, Bogdán, és a csereként pályára lépő Lovrencsics. Egervárin nyilván sok minden számon kérhető, de mégiscsak abból az anyagból dolgozik, ami van. Meccs előtt az volt az általános vélemény, hogy a magyar futball ugyan talán gyengébb, mint a román, de a válogatott tizenegy embere biztosan nem. Dehogynem. Ugyan a románok később elbukták a törökök elleni meccset, és azon látszott, hogy az ő válogatottjuk is szenved, de megmaradt néhány név Maricától, a csere Popán keresztül Goianig, Terjéig, csak azért, mert kihozták magukból a legtöbbet. Nálunk ilyen nem volt, többeknek a legkevesebbet sikerült magukból kipréselni, és ebben nem biztos, hogy Egervári a hibás. Szegény, néhány hónapja még „szerethető válogatottról” beszélt, most két meccs között megtapasztalhatta, hogy a szerinte már szerethető kategóriába sorolt együttest hogyan hagyja ott szövetségi elnök, a futballszerető miniszterelnök, meg úgy általában a szurkolói tömeg.

Hatalmas csalódás volt a két meccs három pontja, mert mindenki legalább négyet várt, de csak azért, mert a magyar futball semmilyen értelemben nincs a helyén. Sokkal többet lát bele a magyar sport környezete, mint amennyit ér, sokkal több pénz folyik bele, mint amilyen eredményeket valaha is hozni fog, mindent egybevetve része annak a súlyos közéleti-politikai porhintésnek (nem szeretem a szót, de idevaló: parasztvakításnak), ami folyik. Nincs helyén a futball, mert nem piaci alapon működik, és ez a legnagyobb baj. Semmi sem értékarányos, legfőképpen nem a befolyó pénzek és az eredményesség. Nem lehet merev tekintettel a jövőbe nézni, és rábökni egy valamikori dátumra, mondván: ekkor és ekkor kijutunk a vébére. Eb-re, mindegy. A magyar bajnokság azért komolytalan, mert a mutatott játék, a gyenge technikai képzettség, a gyenge akarati mutatók semmilyen viszonyban nincsenek az eredményességgel. Ha egy csapat kiesik a nemzetközi kupából, attól egyetlen játékosnak, edzőnek nem lesz kevesebb a pénze, nem kap kevesebb juttatást. A Győri ETO tulajdonosa arra kérdésre, hogy milyen veszteséget okozott a korai kupabúcsú, úgy nyilatkozott, hogy semmilyet. Egy jó kupaszereplés hozhat, de a rossz kupaszereplés nem visz. Vagyis, szinte mindegy, mert a kalkuláció a gyenge szereplésre készül.

Egervári Sándort megbízható edzőnek tartom, nagy előnye, hogy sokat látott, ott volt már Mexikóban Mezey György másodedzőjeként. Ért el klubsikereket, korosztályos válogatottjával szintén. Nyilván lett volna más, talán jobb választás is, de vigyázzunk, volt itt már Matthaustól, Koemanig külföldi tréner, gyengébben teljesítettek, mint most Egervári. Szinte mindegy, mert nem hiszem, hogy ez lenne az alapvető baj. Más a baj: nem a mostaninál is több, hanem akár kevesebb pénz kellene a magyar futballba, de annak megszerzése szigorú feltételekhez volna kötve. Csak példaként mondok egy nevet, mondhatnék ötven ilyen az NB1-ből: Thorgelle Sándor, a Videoton játékosa havi nyolc és fél millió forintot keresett a kupakiesés előtt, és ugyanannyit a kiesés után. Ugyan mi a bánatnak hajtana? Viszont miért ne kaphatná ennek a dupláját, ha csapata valameddig eljutna, és nem feneklene meg már az július végi kánikulában ismeretlen montenegrói vagy más balkáni csapat ellen? Hozzátéve, és nem feledve, hogy a profi játékos akkor is hajt, ha többet keres, mint a Videoton FC egész évi költségvetése. Ibrahimovics, Totti, vagy Messi nem azért hajt, mert még többet akar keresni – azért is -, hanem azért, mert az a játék, amit játszik, a futball, az az élete. Nem vagyok oda Egerváriért, de ne benne keressük a hibát, mert megint tévútra keveredünk.

(A szerző az Élet és Irodalom főszerkesztője)