Konrád György: Európa és a nemzetállamok

Szükség van a nemzetállamok ellenőrzésére

Kellemetlen tapasztalatokban engem többnyire a saját államom részesített nemzetiszocialista és kommunista extrémizmusaival. Tény, hogy ilyesmit várt el tőle előbb a német, majd a szovjet vezetés, mindazonáltal a honi adminisztráció nagy önállósággal kellemetlenkedett. Nem olyan nagy a választék, hogy minek a nevében lehet bennünket elnyomni: a nemzet, a nemzetközi munkásosztály vagy valamilyen vallás nevében. Az Európán átvonuló eszmeáramlatok egy-egy országot esetleg meg tudnak bolondítani, huszonhetet azonban nem. Antipolitikai kiindulópontom ironikus éberséget tanácsol. Ezért nekem tetszik a nemzetállamok szuverenitásának európai, alkotmányos korlátozása, és az is tetszik, ha a nemzetállam alatt a városi és falusi társadalom eligazgatja önmagát. A hatalmakat kívülről is, belülről is ellenőrizni kell. Nekem az EU nagyobb biztonságot és szabadságot, messzebb nyúló látóhatárt és szélesebb körű tapasztalatot jelent. Valamivel kevésbé vagyunk benne kiszolgáltatottak a helyi elfogultságoknak, valamivel könnyebben mozgunk a nemzetközi munkaerőpiacon, és sem az információ, sem a tőke nem kényszerül politikai-bürokratikus akadályok miatt az országunk határain megállni.

Nemzeti politikusok sokan vannak, európai politikusok kevesen. Az unióban hangadó kormány- és államfők az európai kerekasztal mellett többnyire hazabeszélnek, a saját választóikhoz, és otthonról remélnek helyeslést. A hazai populisták által igényelt nemzeti céljaik képviseletében kitartónak kell lenniük a viták eszkalációjában, bőven merítve az összeurópai frazeológiából, ami erkölcsileg csak részlegesen kárhoztatható, nem egészen azt cselekszik, amit ígértek, a legtöbben ezt teszik, belpolitikai motivációkat fogalmaznak át külpolitikai és összeurópai érdekké. De vannak már gondolkodó, európai polgárok, akik a tágabb és szűkebb érdekek egyeztetésén dolgoznak, és kialakul valamilyen, a méltányoshoz közeledő kompromisszum.

Elkötelezetlen meghívottak

Ha viszont arra a kérdésre keresünk választ, hogy mi tartja össze Európát, habozás nélkül mondom, hogy a szimbolikus kultúrája, a művészetek, az írás, és ezen belül az európai vallásos és világi irodalom, amely századokkal, ezredekkel korábban keletkezett, mint Európa gazdasági-politikai szövetsége. A politika ünnepei, ha a kormányzóknak sikerül tartalmas párbeszédbe kerülni a gondolkodó nyilvánossággal. Fontos, hogy az értelmiségnek adekvát szerepe legyen az Európai Unióban. Olyan ellensúlyra, olyan autoritással rendelkező pozíciókra is szükség van, amelyekből – törvény szerint – nem vezet út a kormányhatalomba. Szükség van olyan kimagasló gondolkodókra, tudósokra, művészekre, akik kerekasztal mellett egyeztetve a közvéleményt érdeklő állásfoglalásokat bocsátanak ki. Ilyen szakértő és etikai bizottságok összehívása már ma is mind gyakoribb része a politikai életnek. Kell hogy legyenek álláspontok, amelyeknek jelentőséget nem a hozzájuk csatlakozók száma, hanem a szöveg maga és a megfogalmazók szellemi-erkölcsi tekintélye ad. A tanácsadó nem főhivatású politikus, és nem is akar az lenni, de érdeklik a közügyek, és van véleménye róluk. Nem választás vagy kinevezés, hanem meghívás útján jut a pozíciójához. A politikus pártfegyelem alatt áll, és szükségképpen elkötelezett, ezzel szemben a meghívottak személye és kerekasztala elkötelezetlen. Az európai döntések színpadán a választottak és kinevezettek mellett kapjanak lényeges szerepet a meghívottak, hogy a közvélemény nagyobb figyelemmel követhesse a politikusok és a tőlük független értelmiségiek párbeszédét.

Ki miben erős?

A jogállamok szolidaritással tartoznak egymásnak, erkölcsi kötelességük és stratégiai érdekük ellenezni mindenütt a világon a zsarnokságot, azaz fenntartani és erősíteni a demokratikus civilizációt, amelyben az egyes polgár gondolkodása, vallása magánügy, jogtisztelete közügy. Ha majd ez az újszerű összetartozás megszokott tény lesz, akkor a többiek szeme tükrében látni fogjuk magunkat kívülről is. Hogy a tíz új tag egyikében magam is az Európai Unió polgára lettem, ez az államközi aktus igen örvendetes, elhárít egy hosszan tartó, huszadik századi félelmet a bennünket is magával rántó európai háborútól, ami sikernek nem kevés. A politizáló közbeszédet azonban valószínűleg mindinkább elfoglalja Európának mint egésznek vagy legalábbis mint uniónak a viszonya a világ többi részéhez, más hatalmakhoz. Tisztázódik, hogy mit mennyire tartsunk fontosnak. És hogy egyáltalán kell-e tisztázni a világhatalmak között az erőrangsort? Kell-e eldönteni, hogy ki az erősebb, a még erősebb és a legerősebb? Történelmi életkor és népességnagyság, vagyis emberi erőforrások tekintetében Kína és délkelet-ázsiai szomszédai a legerősebbek. Akaratérvényesítő fegyveres erő, meghatározó gazdasági és tudományos hatalom tekintetében az Egyesült Államok az első. Pluralitás, urbanitás, életszínvonal és életminőség tekintetében alighanem Európa az első, és a gazdasága sem csekélyebb, mint Amerikáé. Ezzel szemben az elmúlt évszázadban Európa kétszer is bűnbe esett a két világháborúval, és belefeküdt a legvisszataszítóbb zsarnokságok ágyába. Európának minden oka megvan rá, hogy féken tartsa önelégültségét, és bár szívesen mondanám, hogy az európai humanizmus lehetne a mi varázsvesszőnk, de elég, ha végigtekintek a saját életrajzi tapasztalataimon, és a szűkebb-tágabb környezetemen, hogy ne dőljek be semmilyen dicsekvő, kollektív önarcképnek, hogy lássam az öndicséret hátoldalát, az elvetemült gonoszságokat, a kisszerű ridegségeket és a jótett helyett a mulasztást.

Európa józanít

Aki elhatározta, hogy gazember lesz, akárcsak Shakespeare III. Richárdja, és tartja is magát ehhez, de közben megtanulja a képmutatás minden csalárd trükkjét, aki könnyedén tud már szenteskedve ártani, vagy netán öletni, az alighanem híres történelmi személyiség lesz. Még az is lehet, hogy elhiszi önmagának, amit mond. Aki tudja, hogy hazudik, az nem jól hazudik. Annak megy a hazugság mint elsőrendű színészi teljesítmény, aki elhiteti magával is, amit mond, aki a rögeszméibe úgy bele tudja lovalni magát, hogy a szent beavatottság képzetére is igényt tarthat. Ez a szenvedély: a hatalmi izgatottság úgy kísérti az államférfiakat, mint a részegség a jó mulatást. Az egyesülő Európában a hatalmi láz már nem tud nagyszabású őrjöngéseket fakasztani, mondom szilárd meggyőződéssel, elismerve, hogy az optimizmus gyengeségében szenvedek. (Kisszerűbbeket azonban igen.) Tételezzük fel a legvalószínűtlenebbet, hogy mondjuk egy skandináv közéleti személy mámorító bolondságokat mond, méghozzá olyanokat, amelyekben kiélhetjük a hajlamunkat és képességünket a felebaráti gyűlöletre. Ötleteitől én itt, Budapesten aligha leszek részeg. Sőt már a szűkebb szomszédságában is viccesnek tartanák, hogy ez az ember miket hord össze. Ha ez a ravasz férfiú hozzám is szólni akar, az unió északnyugati pereméről átröppenve gondolatban a délkeleti peremre, akkor a mi közös európai identitásunkból kellene valami harci jelszót faragnia. Nem könnyű, bár az ördög megadja a hozzá imádkozóknak az ő mindennapi gyűlölnivalójukat. Hogy Európának volt alkalma önmagától eliszonyodni, mámorokból kigyógyulni, szenvedélyeket kiélve kiismerni, árulásokat gyakorolni és szégyellni, ez a tanulás valószínűtlenné teszi, hogy a politikai Európát közös háborús elvadulás rántsa magával. Más szóval az Európai Unió nem kedvező játéktér politikai eszelősöknek.

A szép kontinens?

Az államok felveszik azt a magatartást, amely illik a méretükhöz. Nagy államok polgárain ugyanúgy meglátszik, hogy nagy állam van mögöttük, mint a kis államok polgárain az, hogy kicsi a hazájuk. Kis állam polgárának lenni annyit jelent, hogy sokat beszélünk a kicsiségünkről, és félünk attól, hogy ez vidékiességet, kisvárosi viszonyokat is jelent. Hogy a kicsit ne véljék provinciálisnak, a benső mélységünkkel, rejtelmes intimitásainkkal vigasztalódunk, vagy akár hivalkodunk. A nagyban az a szép, hogy nagy, a kicsiben az a szép, hogy kicsi, és ez majdnem így is van, de az, hogy nagyok vagyunk, ritkábban megy az agyunkra, mint az, hogy kicsik. Logikus, hogy az európai szövetségesek mindig is fanyar megjegyzéseket fognak tenni Amerikára a háta mögött, és a dolgok természetéből ered az is, hogy az amerikai partner megbántódik az európaiak gyámkodó és ironikusan leereszkedő modorától. A viszony soha nem lesz felhőtlen, mert a térkultúrának az időkultúra mindig szűkös, az időkultúrának pedig a térkultúra mindig formátlan, de hogy az összehasonlító kultúrakutatás nyomós különbségeket észlel, az nem ok arra, hogy hátat fordítsunk egymásnak. Lehetne mondani Európa különösségeként, hogy szép? A többi is az. Mindenesetre Európában jut a legtöbb emberi mű és történelmi emlék egy négyzetkilométerre, és a megalkotott szépség igénye végigkíséri az európaiak történelmét. Verbális kontinens, megfogalmazzuk magunkat, naplót írunk, igazoljuk és bíráljuk magunkat, a megtörténtnek írásos nyoma marad. Itt valamivel több szó, idézet, elemzés veszi körül a szerelmet és az evést, a politikát és az irodalmat, mint másutt. Az európai szöveg- és képörökséget használva gondolkodunk magunkról. Abban a mitológiában élünk, amit a szerzők, a művészek hagytak ránk. Európa az erejét nem kis részben a kultúrájának köszönheti, annak, hogy a lakói még mindig aránylag sokat olvasnak. Európa lényege a kíváncsiság, ami talán a leginkább bocsánatos bűn és a legkedvesebb erény.

Mit tesz a többségi nemzet?

Csak egy kis példa: egy kárpátaljai magyarnak alkalmazkodnia kellett ahhoz, hogy csehszlovák, majd hogy szovjet állampolgárrá tették őt, anélkül hogy megkérdezték volna, mit szól hozzá, és most, hogy már jól tud oroszul, a Szovjetunió egykori közös nyelvén, most ezt a tudását már nem használhatja, mert ezentúl elsősorban ukránul kell tanítania, írnia. Az ukrán nacionalizmust nehezebb a magáévá tenni, mint az egykor közösnek nyilvánított, habár az orosz hegemóniát igazoló szocialista internacionalizmust. Ha már a nemzeti lett az első szempont, akkor ő miért nem lehet magyar? És ugyanez a kérdés más szomszéd nemzetek viszonylatában is fölmerül. Ha nincs szocialista tábor, akkor nemzetállam van, ha nincs szocialista állam, akkor nemzetiség van, amíg a liberális demokrácia jogállameszméje el nem terjed, és uralkodóvá nem válik. Az európai nagy nemzetek a tizenkilencedik században még asszimilálni tudták nemzetállamukba a kisebbségeket, számottevő előnyöket nyújtva a beépülőknek. Ehhez képest a kontinens keleti felén a huszadik századi asszimiláció örömtelenebb és kényszeredettebb, a hasonuló kevésbé csábosnak érezte a többség színvonalát. Felfelé asszimilálódni kellemes, lefelé kellemetlen. És mit tesz az új többségi nemzet? Elkezdi a nacionalista történelmet, antropológiát, nyelvtudományt, archeológiát és ikonográfiát művelni, a volt többségi nemzet szobrait, kőbe vésett feliratait eltünteti, vagy eltakarja, megnehezíti a könyvek szabad forgalmát, nemzeti elfogultságtól vezérelt tankönyveket erőltet a kisebbségi tanulókra, nem helyez el többnyelvű helységnévtáblákat, előnyben részesíti a többségi nyelvre áttérőket, és csak ímmel-ámmal tűri a kisebbségi kultúra művelőit, legszívesebben a népzenében és táncokban. Aki meg nem beszéli a többség nyelvét a többiek szintjét akár felülmúlóan, az lesüllyed, és hátrányokkal küszködik.

Kettesben lenni erőt ad

Tizenkét éves voltam, amikor a nemzetiszocializmust túléltem. Tizenöt éves voltam a kommunizmus erőteljes bevezetésének évében, együtt korosodtam vele, ötvenhat éves voltam, amikor a rezsim kimúlt. Elmondhatom tehát, hogy a legjobb éveimet ostobaságok árnyékában töltöttem, s legjobb óráimat a hülyeség és a hazugság megfigyelésére pazaroltam. Maga miért él Budapesten, és miért nem itt, Tel-Avivban? – kérdeztek velem egykorú vagy nálam idősebb izraeli magyar zsidók, akik közül 1944 végén ketten is ugyanabban az utcában laktak, mint én, a Pozsonyi úton, svéd vagy svájci védett házban, amelyekből a lakók felét, hiába minden menlevél, a magyar nemzetiszocialisták a közeli rakpartról a Dunába lőtték. Maga miért ragaszkodik azokhoz, akik a halálát akarták? Miért élek itt, ahol élek? Mert itt születtem, mert ennek a népnek a nyelvét beszélem, mert itt vannak eltemetve a felmenőim, akik mindkét ágon többnyire Bihar megyei zsidók, mert ennek az országnak lettem az állampolgára, mert megszoktam és megszerettem, mert jogom van rá. Egy zsidónak mindenütt helye van a földön, ahol csillagos ég van fölötte. Mert mit is vállal az ember a zsidóságával? Önmaga elfogadását bárhol a világon. A mogorva körülményekkel szemben a zsidókat megerősíti az ő hordozható vallásuk, és az a személyes viszony, amelyet a próféták isten hangjával létesítettek. Ez a barátság – imádkozási technikává válva – duálissá fejlesztette a közzsidók énjét. Az egyik a gyarló ember, a másik az úr hangja, a törvény, a kötelesség és a lelkiismeret szava. Az igazi gazdát a zsidó önmagában hordozza, ezt az ernyedetlen suttogást. Ha körül is veszik, kettesben lenni erőt ad. Mikor egy konferencián arról beszéltem, hogy a szabad ember művészete abban áll, hogy különböző énjeit, identitásait, hovatartozásait egymással összehangolja, egy izgatott német professzor egy cédulát nyomott a kezembe: „Az identitások pluralitása nem más, mint skizofrénia.” – Jól van, professzor úr, mondtam neki.

Populizmus + naconalizmus = parancsuralom

Új klisé: a nemzeti önvédelem szemben az európai transzcendenciával. Megjelenik a parlamentáris diktatúra, arra hivatkozik, hogy megválasztották. Az értelmiségnek fokozott szerepe adódhat a demokratúrákban, mivel a politikai osztály időnként béna. Komolyan vállalták-e az unióba belépni kívánó nemzeti kormányok az előnyökkel együtt járó értékeket és normákat? Vagy csak a pénz kell, az eszme nem? Az autonóm értelmiségieknek szellemi felügyelet alatt kell tartaniuk a nemzetállami kormányokat. Van-e szuverén felsőbbértékűsége a demokratikusan választott kormányoknak az értelmiségiek és az autonóm szakmák fölött? Az értelmiségi testületek nem rendelhetők alá nem csupán a diktatórikus kisebbségnek, de a demokratikus többségnek sem, viszonyuk tárgyalásos szerződésekkel rendezhető, nem pedig felülről jövő rendszabályokkal. A jobboldali populizmusból, ha egyesül a nacionalizmussal, autoriter parancsuralom lesz, és a következő választási győzelmet biztosítani igyekvő cenzúra. Megjelenik egy magát nemzeti érzelműnek nevező kollektív sértődöttség és igény a belső alkalmazkodásra. Hogy mi a végső érték? A nemzet? Az új nemzetállamok vezetői különösképpen igénylik a nemzeti klisék szajkózását, a felelősség alól való kibújást, és a kollektív öndicséretet. Minden közösség tudna lenni még inkább sértett, és még inkább önhitt. A nemzetek önmagukat kiválóaknak szeretnék látni. Ha az egyéni hiúság nevetséges, miért ne lenne a nemzeti hiúság is az? Indokolt ugyanazokat a mércéket alkalmazni a közösségre, mint az egyénre. Az Európai Unióhoz tartozás kihívást jelent az értékek tisztázására és a közös alapelvek megfogalmazására. Jön a nemzeti önzés felmagasztalása azzal a fantazmagóriával, hogy egy állam azonos egy nemzettel, bár a valóságos államok többnemzetiségűek.

A szelek mozognak, nem a fa

Mindenütt tudtam azonban boldog lenni, a kommunizmus idején is, és ha netán majd jön valami rossz, akkor én azt is kibírom. Az majd akkor lesz. Mellesleg, a boldogság nem sokszorozható semmilyen érték halmozásának a függvényében. Lehet, hogy bamba vagyok, megszidott egy kritikus, mert a kommunizmusban is örültem a jó időnek. Becsülhetek akárhány politikust, de védenem kell mindegyikkel szemben a művészet és a reflexió autonómiájának a különös álláspontját. Próbáljuk meg összehangolni a tanult értelmiségiek méltóságát és sajátos méltatott-mellőzött helyét a számontartottak körében, nem minden szórakozás, színház és karizmatikus illetékesség nélkül, ami jól összefér az otthonossággal a falusi szomszédok körében. Megszerkesztjük és továbbadjuk az alázatos autoritás humorisztikus stílusát. Tekinthetem magamat esettanulmánynak: figyelem egy lassan és későn érő személy próbálkozásait, mint ahogy a kutató a kísérleti állat, ezúttal: a tisztázó, emlékező, elképzelő, befelé hallgató én fölé hajol. Egy idős ember kaparászása a saját tudatában. Szívósan lépdel át az új hullámokon, marad az álláspontján. A szelek mozognak, nem a fa. Mit susog a szél? Azt, hogy siker, siker, siker? Hogy legyen tele diadallal a koporsód? Körülötted nem is olyan csendesen munkálkodik az őrület. A városban pedig körbe-körbe jár, egy nyugdíjas járókelő ott megy, ahol mennie adatik, körüljárja a házát, ahogy a macska is az alvóhelyét. Szomorú derű tölt el, ha visszanézek egykori dilemmáimra a régi rend korából: az idő által szinte külföldiek lettünk korábbi világunkban. Lehet, hogy a papírkorszaknak vége van, de a szavak korának nincsen vége. Íróknak nincs más hatalmuk, csak az, hogy az olvasóik esetleg nem tudják elfelejteni valamelyik mondatukat. Nem harcolok, hanem nyilvánosan gondolkodom. Mi várható el a politikusoktól? Nyelvhelyesség, a demagógia, a fölényesség és a szószátyárság kerülése, értelmes kérdésekre értelmes válaszokat adjanak.

Minden ügyben fejet hajtanak

Az 1989-es fordulatban jelentős szerepe volt az értelmiségnek, a disszidenseknek, azoknak, akikről a spiclijelentések szóltak. Az író vagy a tudós jobb híján volt ellenzéki disszidens, és mihelyt a judíciuma, erkölcsi belátása engedte, visszatért a szakmájához. Én történetesen nem szeretem sem a jobboldalt, sem a baloldalt, de szeretem a demokráciát, hogy mindenki megnyilatkozhasson, hogy lássuk, miféle emberek igyekeznek vezetni bennünket. A demokrácia legfőképpen azért jó, hogy a polgár emberi méltóságát nehezebben alázhassák meg a kormányzók, és hogy törvények alapján meg tudja védeni magát a felsőbbséggel szemben. A gyengébbek védelmét és önvédelmét jelenti a túlerővel szemben. Hogy minek alapján, minek a nevében van egy bizonyos társaságnak, illetőleg a főnökének teljhatalma fölöttünk? Itt most azért, mert a parlamenti képviselők kétharmada minden döntési helyzetben fejet hajt a pártelnökük előtt, és megszavazza azt, amit ő akar? Ez történhet meg újabban Magyarországon, ahol a képviselők kétharmadának az automatikus fejbólintása létrehozta a parlamentáris diktatúrát, ezt az ötlábú borjút, Európa-ellenes európai uniós tagot, amely saját önkényes, nemzetinek nevezett szuverenitását az unióhoz tartozás elé helyezi. Könnyű visszaesni a nemzetállami romantikába, és ez az újpopulista értelmiség abba kapaszkodik mint legfontosabb szellemi állványzatába. A nemzeti pátosz arra is jó, hogy a hazai kritikát el lehessen vele hallgattatni. Nemzeti parancsuralom akkor is lehetséges, ha nincsenek kéznél zsidók, az állam azonban legyen minden felett. És annak is a legfelső csúcsán a magyar királyok ezeréves, szentnek mondott koronája, amely az állam szimbóluma, csak éppen hiányzik alóla a fej. Elképzelhető azonban a korona alá egy bizonyos fej, vagy ama fej fölé a korona. A mesében néha előfordul, hogy a legkisebb fiút, miután a sárkányokkal megküzdött, megkoronázzák.

Az újak még nem szégyellik magukat

Felül egy rosszkedvű, tárgyalni nem kívánó vagy célzatosan mellébeszélő csapat, amely egyszer és mindenkorra el akarja dönteni, hogy a két fél-Magyarország közül melyik a helyes és melyik a helytelen, hogy melyik legyen a győztes és melyik maradjon alul. Ne imbolyogjon az állam a jobb és a bal között, legyen vége az imbolygásnak, az alternancia zavaró rendetlenség. A politikai osztály nem tudja elképzelni a nagykoalíciót, a megállapodást, az együttműködést. Ahogy Európa kettéosztása is rossz volt, úgy egy társadalom kettéosztása is rossz: oldódás nélküli, folyamatos, szóbeli polgárháború. Az ország politikailag tudathasadásos, a politikai osztály nem tud a másik oldalon álló kollégáival konszenzust kereső párbeszédbe bocsátkozni, mert az ember többnyire nem ismeri azt, akit a priori gyűlöl. A szocialisták már szégyellik magukat a kommunista múltért, és szívesen elhatárolják magukat tőle. A nacionalisták nem szégyellik magukat sem a múltért, sem a jelenért, sőt egyre büszkébbek rá. Azok mennek, mennének Nyugat felé, ezek, Orbánék kelet felé néznek. Az összes posztszovjet köztársaságban kialakul a paternalista diktatúra a kommunista párt volt helyi vezetőivel az élen, ők az atyák, a basik. Mindenütt kerül egy vezér, aki azon mesterkedik, hogyan lehet megszerezni és megtartani a hatalmat diktatórikus mentalitással és demokratikus frazeológiával. A legfőbb szenvedély az ellenségesség a vetélytárssal szemben, az ellenfél minden megmozdulását, szavát, intézményét, kinevezettjét, támogatóját eleve elutasítani, sőt megvetésben részesíteni. Még csak nem is szívni vele egy levegőt, hideglelősen irtózni illik a másikkal való érintkezéstől, akit nem helyes sportszerű ellenfélnek tekinteni, inkább olyan aljas lénynek, akivel magára adó ember még csak nem is kávézik együtt. Nem helyes kitenni a terveket az asztalra, a rendszabályok sorozata legyen mind megannyi váratlan csapás, ha tetszik: gyomorszájütés.

KONRÁD GYÖRGY