Ha a sci-fi irodalomban nagy népszerűségnek örvendő multiverzum-elmélet igaz, biztosan létezik egy olyan párhuzamos világegyetem is, ahol Kumin Ferencnek igaza van, és a jelenlegi magyar választási törvény a létező rendszerek legjobbika. Ebben az univerzumban viszont ő csak egy túlfizetett politikai blogger, aki ordas nagy csúsztatásokkal próbálja elvenni a kritikák élét, csak közben elfeledkezik arról, hogy rajta kívül vannak még néhányan, akik figyelemmel kísérték az elmúlt négy év eseményeit, és emlékeznek is erre-arra.

A nemzetközi sajtókapcsolatokért felelős helyettes államtitkár amúgy komolyan veszi a munkáját, régóta nagy mennyiségű, angol nyelvű szöveget állít elő, amelyekben kormánypárti szemüvegen keresztül számol be a legfontosabb hazai eseményekről (például a múlt szombati békemenetről és Orbán Viktor beszédéről), és felveszi a harcot a szerinte alaptalan állításokkal. Valószínűleg a magyarországi antiszemitizmusról terjedő hírek miatt külön „zsidó élet” rovata is van, de legújabban a választási rendszer került a fókuszba.

„Top5 tévedés a ’szabad, de nem fair’ parlamenti választások történetében” – címmel Kumin még egy összefoglalót is készített, amelyekben azt írja: a „szabad, de nem fair” kifejezést a Magyarországot gyalázó, közelebbről meg nem határozott „elsősorban külföldi körök” előszeretettel használják arra, hogy megkérdőjelezzék a vasárnapi választás legitimitását. Az államtitkár ezért billentyűzetet ragadott, hogy „tényekkel” szálljon szembe a téveszmékkel, de az eredmény egyszerűen szánalmas, a hazai és a nemzetközi újságíró szakmát semmibe vevő szöveg lett.

„Az ellenzéket felkérték konzultációra a törvény előkészítése alatt, de ők bojkottálták azt” – állítja például Kumin, ami jól hangzik ugyan, de nem igaz. Az államtitkár úr ugyanis elfelejti, hogy volt egy intézményes fóruma a konzultációnak, úgy hívták, hogy „az országgyűlési képviselők számának csökkentéséhez szükséges választójogi reformot előkészítő albizottság”, és 2011. október 17-ig tartó működése során összesen kilenc ülést tartott (akit érdekel, jogtörténeti érdekességként még az ülések jegyzőkönyveit is megtalálja ezen az oldalon).

Az albizottságban mindhárom ellenzéki párt felvázolta elképzeléseit, de a három kormánypárti és három ellenzéki képviselőből álló testület végül eredménytelenül oszlott szét, mivel egyik koncepció sem kapott többséget. A pártok csak egyetlen lényegi kérdésben értettek egyet: mindegyik biztosította volna a nemzetiségek parlamenti képviseletét. Az eredménytelen konzultáció ugyanakkor még véget sem ért, mikor Lázár János, a Fidesz akkori frakcióvezetője már fel is vázolta, hogy a kormánypártok milyen rendszert szeretnének, vagyis az egész albizottság csak színjáték volt.

Bár az Alkotmánybíróság 2005-ben valóban kimondta, hogy az Országgyűlés mulasztásos alkotmánysértést követ el, ha nem rendezi az 1989-ben megállapított, teljesen aránytalanná vált választókerületek kérdését, ebből még nem következik az a választási rendszer, amit végül a Fidesz megvalósított. Kumin a választókerületek rajzolgatásával kapcsolatban nem kevesebbet állít, mint hogy a teljesen új rendszer és a 2010-ben bekerült pártok miatt nem lehetséges a klasszikus gerrymandering, hiszen nincsenek történelmi adatok, amik alapján a Fidesz magára szabhatta volna a körzeteket.

Pedig az elmúlt 25 év hat országgyűlési, hat önkormányzati és két EP-választása szolgált annyi adattal a politikához értők számára, hogy meg tudják mondani, egy-egy település vagy annak egy része merre szavaz. És ezeket az adatokat használták is, kár tagadni: a stabilan jobboldali körzetek tendenciózus módon kisebbek, mint a bizonytalanok vagy balra húzók. Az nem menti fel a kormánypárti térképészeket, hogy az Egyesült Államokban, az Illinois 4. kerület még hülyébben néz ki, mint a két pécsi vagy szegedi körzet.

Kumin kifejezetten játssza a hülyét, mikor a választási kampány eszközeiről ír, amelyek szerinte az esélyegyenlőséget biztosítják. Úgy tesz ugyanis, mintha a kormány nem költene milliárdokat arra, hogy megtolja a Fidesz kampányát, és mintha tényleg nem lenne jelentősége annak, hogy a közterületi plakáthelyek többségét a kormánypárthoz közel álló cégek birtokolják. Az már csak hab a tortán, hogy a villanyoszlopra plakátolás Kúria által is jogtalannak tartott tilalmát szerinte „évekkel ezelőtt, biztonsági okokból” rendelték el, és nem azért, hogy kicsinálják a baráti cégek konkurenciáját.

Az államtitkári magyarázkodás legviccesebb része mégis az általa „Patyomkin pártoknak” nevezett szervezetekre vonatkozik, amelyek jórészt csak azért indultak el a választáson, mert állami támogatást kapnak a kampányra. Kumin kifejezetten pozitív fejleményként ír arról, hogy visszatérhetett a politikába a Kisgazdapárt vagy a Szociáldemokraták (azt elfelejti, hogy utóbbi név alatt a Schmuck Andor-féle csapat indul, vadonatúj párttal), vagy hogy Szili Katalin pártja is a szavazólapon van. Ja, hogy ha csaltak az ajánlásokkal, az adatvédelmi hatóság ezzel kényelmi megfontolásból nem akar vele foglalkozni? A csalások felderítése a rendőrség dolga – legyint egyet az államtitkár.