szerző:
Varga Áron

Eldördül a startpisztoly és a baloldali-liberális oldal versenyzője már az indulásnál holtan esik össze.

2010-ben az úgynevezett balliberális oldal történelmi vereséget szenvedett. Az MSZP-ből középpárt lett, az SZDSZ pedig megszűnt. A vereségnek voltak külgazdasági – a 2008-ban kitört válság – és belső, politikai okai. Előbbi miatt „csak” azért okolható a korábbi kormányoldal, mert Magyarországot a válság rendkívül sérülékeny állapotban érte, utóbbi miatt viszont teljes egészben. Ennek lényegét úgy foglalhatnánk össze, hogy a nemcsak képtelen volt, de meg sem próbált válaszokat adni azokra a problémákra, amelyek a választók többségét legjobban foglalkoztatták, amelyeket napi problémaként éltek meg, amelynek megoldását legalábbis részben a politikától várták. Csak néhány kulcsterületet említve: ilyen volt a munkahelyek hiánya, a rezsiköltségek problémája, a hitelek törlesztőrészleteinek emelkedése és a cigányság helyzete Magyarországon.

Az MSZP-SZDSZ nemcsak kommunikációja, hanem politikájának egésze miatt tűnhetett érzéketlennek. A helyzetet persze súlyosbította a végtelenül populista ellenzék: a Fidesz minden költségvetési kiadást lélegeztetőgépek árára átszámoló, vagy a Jobbik egészen nyíltan rasszista politikája. A bajokat tovább tetézték a 2009-2010 során kirobbant korrupciós ügyek, amelyek máig hatóan azt a vélekedést erősítették meg, hogy az egykori kormány, a jelenlegi ellenzék vezetőit kizárólag a privát pozíció- és haszonszerzés motiválja. Amennyiben ezt sikerül tetézni a Gyurcsány-korszak kisemberek kádárizmusát (valójában: biztonságra törekvését) hibáztató, „a békákat sem kérdezik meg, mielőtt lecsapolják a mocsarat”-jellegű kommunikációjával, kész a kudarc receptje.

2010 után a helyzet alapvetően változott meg. Az óriási elvárások közepette fellépő Orbán-kormány szisztematikusan bontotta le a parlamentáris demokrácia rendszerét. Az emberek többségének ez két okból sem jelentett problémát: egyrészt azért, mert a média fideszesítése miatt egyszerűen nem tudtak, és talán most sem tudnak róla, másrészt pedig azért, mert az 1990 és 2010 között halványan létező szabadságot nem tudták megélni. Joggal érezhették úgy, hogy ez a szabadság kizárólag a tehetőseké, ők elsősorban megélhetési bizonytalanságot kaptak a rendszerváltástól. És bár sokan élvezték annak előnyeit, amit az uniós csatlakozás kapcsán hazánkba áramló pénzek, az Erasmus-program vagy a hiánygazdaság megszűnése jelentett, milliók éltek a teljes bizonytalanságban.

Az ellenzéknek – beleértve az LMP-t, PM-et és az Együtt 2014-et is – eközben nem sikerült elmagyaráznia, mi a probléma a jogállam lebontásával. Holott vannak ennek nagyon is megragadható következményei: például az, hogy megteremtették a politikai alapon való elbocsátás lehetőségeit, vagy hogy bárkinek elorozható  a kisvállalkozása (trafikmutyi); hogy a szegényebbek számára a közmunkát a polgármesterek úri kegyként osztogatják, az érte járó alamizsnával együtt; hogy a munkalapú társadalom megteremtése, amelyről Orbán Viktor egyre gyakrabban beszél, valójában a jóléti állam – ami persze definíció szerint és a világon mindenhol szintén „munkalapú” – lebontását jelenti; hogy az orbáni erős, de illiberális állam nem nagyobb, hanem kisebb biztonságot jelent. És nem csak az ellenzékieknek, vagy azoknak, akik nem tagozódnak be a Fidesz rendszerébe, hanem mindenkinek, az egyetlen miniszterelnökön kívül. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében nemcsak a civil szervezetek, az ital- vagy dohányboltosok nincsenek biztonságban, de még Simicska Lajos sem, akinél közelebb azért nehéz állni Orbán Viktorhoz.

A Fidesz előnye volt ezzel szemben, hogy pontosan azokra a problémákra reagált, amelyeket a szavazók többsége elvárt tőle. Legkorábban 2009 óta tudjuk – közvélemény-kutatásokból –, hogy a rezsiköltségek megfizetése jelenti az emberek szerint az elsődleges problémát Magyarországon. Ezernyi módon lehet vitatni a „rezsicsökkentés” igazságtalanságát, az infrastruktúra fejlesztésére gyakorolt hatását vagy korrupciós vetületeit, azt azonban nem, hogy az első számú problémára reagált. Hasonló a helyzet a devizahitelekkel: lehet, hogy a Fidesz tervezett intézkedését jogállamban képtelen módon viszi keresztül, és az is igen valószínű, hogy a bankoknak okozott veszteség befagyaszthatja a magyarországi hitelezést, ezzel gátolva a gazdasági növekedést. Azt azonban senki nem tagadhatja, hogy csökkenni fognak a törlesztőrészletek – és az embereket elsősorban ez érdekli, még akkor is, ha közben aggódnak a következmények miatt.

A romák helyzetét illetően a Fidesz más stratégiát választott. Lényegében átvette a Jobbik retorikáját, anélkül, hogy a problémához hozzányúlt volna. Az egyetlen valós megoldásként felmerülő integráció (bölcsődei szolgáltatás fejlesztése, tanodarendszer, ösztöndíjak, oktatásfejlesztés) helyett növelte a kiszabható büntetési tételeket, csökkentette a segélyeket, médiájába pedig beengedte a rasszista retorikát, részben levéve ezzel a terhet a Fidesz politikusairól. A munkahelyek hiányára a Fidesz továbbfejlesztette a Gyurcsány-kormány alatt is katasztrofális eredményeket hozó, drága, és a versenyszférába való átjárást kifejezetten megnehezítő közmunkaprogramot, ami persze sokaknak még mindig jobb, mint a lényegesen csökkentett segélyen tengődni. Így aztán úgy tűnik, mindenki elégedett.

A rendszer persze fenntarthatatlan, de a szocializmus is az volt, mégis évtizedekig működött. Ráadásul a NER számára rendelkezésre állnak az különböző európai források, amelyek, dacára az unióellenes retorikának mozgásteret biztosít Orbán és klientúrája számára. Egy társadalmi-politikai berendezkedés fenntarthatatlansága egyébként sem azt jelenti, hogy perceken belül, összeomlik, különösen ütőképes ellenzék hiányában.

Az ellenzékiség meggyengülését Magyarországon ugyancsak külső és belső, politikai okokra vezethetjük vissza. Külső ok a Fidesz által felszámolt pluralizmus, a médiavilág jobboldali elfoglalása, a választási rendszer örökös alakítgatása – ezzel utólag is nehéz mit kezdeni. A politikai okokkal viszont nem lehetetlen. Ehhez azonban az ellenzéknek fel kell ismernie néhány alapvető tényt, amelyek a rendszer természetéből következik. Amíg ez elmarad, a balliberális oldal mantraként ismételgetett megújulása sem fog bekövetkezni.

  1. A Fidesz az ellenzék által joggal kritizált tevékenysége nem politikai túlkapások sorozata. Ez maga a rendszer. Amikor az Orbán-kormány nekiront a civileknek, sajátjaira írja ki a közbeszerzést, reklámadót vet ki, vagy saját előnyére módosítja a választási rendszert, az nem egy eseti, elfogadhatatlan döntés, hanem logikus lépés az illiberális demokráciát kiépítő párt részéről. Ezek a lépések nem is támadhatók úgy, mintha kormányzati hibák sorozatáról lenne szó, amelyek visszavonása esetén a normális élet keretei közé térhetnénk vissza. A rendszer nem konszolidálható.
  2. Éppen ezért a rendszerrel való politikai vagy gazdasági együttműködés az ellenzékiség feladását jelenti. Ha a fővárosban évekig nem támadjuk Tarlós Istvánt, mert van néhány közös ügyünk és érdekünk, abból evidensen következik, hogy Tarlós István marad a főpolgármester. És egy idő után majd nem szorul rá az ellenzék hallgatására, így megszűnnek a közös érdekek is.
  3. A Fidesz orosz mintára használ bizonyos pszeudopártokat, néha pedig a pszedopolitikusokat is. Nem véletlenül tette lehetővé Orbán Viktor, hogy érdemi támogatottság nélküli kispártok induljanak el az országgyűlési és önkormányzati választáson, előbbi kampányára ráadásul komoly állami támogatást nyújtva. Ezek mindig is meg fogják nehezíteni a valódi ellenzék életet. Egyszerre kell tehát gyanakvónak és (a pártépítéshez) nyitottnak lenni, ami nem könnyű feladat.
  4. A Fidesz az ellenzékkel is sakkozik. Ha érdekei azt kívánják, Gyurcsány Ferencet, ha pedig azt, az LMP-t engedi be saját médiájába (ha nem is személyesen, akkor téma szintjén). Ha kell, aláírásokat is képes gyűjteni más pártok számára, hogy megossza az ellenzéket. Ez olyan stratégia, ami miatt a baloldal elmúlt pár éves pozícióharcai soha nem vezethetnek érdemi eredményre.
  5. Rövid távon számolni kell azzal, hogy a Fidesz egyre nyíltabban használja a hatóságokat és a titkosszolgálatot saját politikai céljaira. Ezt bizonyítja a civilek elleni kormányzati támadás vagy az adóhatóság ráküldése ellenzékinek vélt, esetleg fideszes gazdasági érdekeket sértő cégekre is.

Mindezek megértésén túl a második lépés az önkritika lenne. 2010 és 2014 közötti politizálás szüntelen pozícióharcról szólt, arról, ki és hányadik helyre kerül a listán, ki és hol állíthat olyan jelölteket, akiknek nincsen érdemi esélyük. A 2014-es önkormányzati választáson néhány budapesti kerületen kívül jó, ha 3-4 nagyobb városban van az ellenzéknek érdemi esélye.

Ezt sikerült négy év alatt elérni, úgy, hogy a Fidesz nem talált olajmezőt Magyarországon. A második kétharmad elkerülhető lett volna, ha a baloldal akár a Fidesz rendszerével, akár saját politizálásával kapcsolatban levon néhány tanulságot. Ezt 2014 és 2018 között sem késő megtenni, de négy év elvesztegetése nehezen megbocsátható.

Ahhoz tehát, hogy az ellenzéki térfélen valami megváltozzon, a következők belátására van szükség:

  1. Az ellenzéknek már nemcsak a 2010 előtti kormányzással kell elszámolnia, de nem úszhatja meg saját 2010 és 2014 között mutatott teljesítményének értékelését. A balliberális választók nem könnyen bocsájtják meg az ellenzéknek, hogy semmiféle alternatívát nem mutatott a Fidesszel szemben. Egyrészt-másrészt politikával szintén nem lehet komoly ellenzéket létrehozni. Az LMP-nek akkor volt esélye a kitörésre, amikor meghirdette az „új ellenállást”, ám néhány hónapig tartó rendszerellenzéki létből nagyon is rendszerkonform párt képe bontakozott ki a PM-mel való szakítást követően.
  2. A 2014 áprilisában lezajlott országgyűlési választásokat a baloldali pártok összefogva, a 2014 májusában megtartott EP-választásokat pedig külön-külön bukták el a Fidesszel szemben. Nem az összefogás mikéntjén múlik tehát a siker, hanem az általuk képviselt politikán. Az önkormányzati választási kampány mindennél erősebben mutatott arra, hogy nem személyekhez kell programot és politikát, hanem a politikához kell megfelelő személyeket találni.
  3. A 2010 előtti világhoz nem lehet visszatérni, a jobboldalt pedig nem lehet jobbról előzni. Értve utóbbi alatt a rendpártiság, a cigányellenesség és az EU-ellenesség szólamait, itt sem a baloldal, sem a liberálisok nem nyerhetnek a „mindig nagyobbat ígérő” Fidesszel, de még a Jobbikkal szemben sem.
  4. A választóktól való eltávolodás (lásd: Gyurcsány-féle reformok vagy az SZDSZ kommunikációja) ellentéte nem a mindenki számára felfogható, de minden alapot nélkülöző ígéretek sulykolása, hanem a választói bázis újraépítése. Az ingyenes BKV, a teljes foglalkoztatottság vagy feltétel nélküli alapjövedelem ígérete hitelesség és szisztematikus építkezés híján nem a választókat mozgósító üzenetként, hanem ostoba lózungként hat.
  5. A programalkotás és az ideológiáról szóló viták lehetnek fárasztók, és tűnhetnek fölöslegesnek, de a baloldali választók kizárólag azért nem fognak egyetlen párt vagy pártszövetség mögé állni, mert őket nem Orbán Viktornak hívják. Nem spórolható meg, hogy érthető, de koherens rendszerben magyarázza el a baloldali és liberális politika, miért (ideológia) és hogyan (program) lehetne másképpen kormányozni az országot, mint Orbán Viktor teszi.

Amennyiben ezekre nincsen energiája, ereje vagy szellemi kapacitása az ellenzéknek, esélye sem lesz leváltani a Fidesz rendszerét. Az összefogás-mantra, a tartalom nélküli Orbán-ellenesség az a látszatot kelti, hogy a baloldalt a pozícióharcon kívül semmi nem érdekli, és kizárólag abban képezi a Fidesz alternatíváját, hogy (örökké változó) vezetőit máshogyan hívják. A különböző baloldali, liberális és zöld pártoknak újabb három és fél évük van az építkezésre, ha már az előző négy és fél évben ez nem sikerült. Persze a Fidesz mindent megtesz majd abban, hogy hátráltassa az építkezést, de ez nem lehet kifogás. 2017-re ugyanis készen kell állni.

Lehet, hogy ebben a kvázi-autoriter rendszerben a Fidesz már legyőzhetetlen, mert addig facsarja a médiára, kampányra vagy választási rendszerre vonatkozó szabályokat és törvényeket, amíg azok Orbán Viktort hozzák ki győztesen. Ezt azonban előre nem tudhatjuk, mint ahogyan az sem, hogyan reagálnak az elkövetkező években az uniós vezetők a Fidesz – október után vélhetően tovább durvuló – európai normákat folyamatosan áthágó lépéseire. De ha az ellenzék a Fidesz erőfölényének tudatában meg sem próbál építkezni, akkor nemcsak 2018-ban, de soha nem lesz esély az autoriter politika, az illiberális állam leváltására.

Eldördül a startpisztoly, és a baloldali-liberális oldal versenyzője már az indulásnál holtan esik össze.

(A szerző politológus)

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények! Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Kengurubébi a debreceni állatkert új lakója

Kengurubébi a debreceni állatkert új lakója

Végre: Íme az első hivatalos információk a közelgő PlayStation 5-ről

Végre: Íme az első hivatalos információk a közelgő PlayStation 5-ről

Reagált a rendőrség az M7-esen döngető "horrorfurgon" hírére

Reagált a rendőrség az M7-esen döngető "horrorfurgon" hírére

A román miniszter szerint az idén elkezdik a Kolozsvár-magyar határ közti szupervasutat

A román miniszter szerint az idén elkezdik a Kolozsvár-magyar határ közti szupervasutat

Emmi: A miskolci gyermekváros nem megszűnik, hanem megújul

Emmi: A miskolci gyermekváros nem megszűnik, hanem megújul

Nem engedte a bíróság a miskolci MSZP-s körzet megszüntetését

Nem engedte a bíróság a miskolci MSZP-s körzet megszüntetését