A vasárnapi törökországi választásokon 13 éves korszak ért véget: a mérsékelt muzulmánként és piac- és Nyugat-pártiként induló Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elvesztette parlamenti többségét az ankarai Nagy Nemzetgyűlésben. A választáson európai szemmel hihetetlen, 82%-os részvétel mellett Recep Tayyip Erdogan elnök pártja csupán 41%-ot ért el, és kormányt sem tud egyedül alakítani. Míg a legnagyobb ellenzéki párt a Kemal Kilicdaroglu vezette Köztársasági Néppárt (CHP) nem javított lényegesen támogatottságán, egy teljesen új, a kurd kisebbségi büszkeséget az újbaloldal legújabb trendjeivel sikeresen mixelő párt, a Népi Demokrata Párt (HDP), eredményesen mozgósította a kurdokat, és még jó pár török szavazatott is megszerzett. Mi lesz ebből? Káosz vagy valódi “Új Törökország”?

Erdogan tavaly augusztusi elnökké választása óta folyamatosan azon igyekezett, hogy az általa felépített, a korábbinál kétségtelenül gazdagabb, ugyanakkor vallásosabb és egyáltalán nem szabadabb “Új Törökországában” (az AKP jelmondata volt a Yeni Türkiye) végleg bebetonozza a hatalmát. A “szultán” ehhez minél előbb át akarta verni a török alkotmány módosítását, és a “francia modellre” hivatkozva, szinte kizárólagos hatalmat adott volna saját magának.

Erdogan leadja szavazatát

MTI / EPA / Tolga Bozoglu

Az évtizedes varázs azonban vasárnap este megtört. 53 millió török állampolgár járult az urnákhoz, és csupán 18 millióan adtak volna még négy évet az AKP miniszterelnök-jelöltjének, Ahmet Davutoglunak. Annak ellenére, hogy a török törvények totális figyelmen kívül hagyásával, a kormánypárt végig a jogilag semlegességre kötelezett Erdogannal kampányolt.

Az elnök azonban úgy tűnik, hogy mostanra túltolta a török iszlamizmus szekerét: nem elég hogy az utóbbi években jó kapcsolatokat épített ki az arab Muszlim Testvériséggel, a szíriai háborúban Bassár al-Asszad megbuktatása érdekében erőteljesen támogatott mindenféle dzsihádista harci csoportokat, és még az Iszlám Állam török területen való emberkedései fölött is szemet hunyt. Másrészt azonban – és ez elemzők szerint persze fontosabb – a dübörgő török gazdasági csoda is sokat fakult az utóbbi években, miközben az elit élén Erdogannal lassan belefullad a korrupcióból szerzett javakba. Az ezerszobás, giccsköltemény elnöki palota, amelyet a sajtó humorizálva csak AKP Szerájnak nevezett, nemcsak országos, hanem nemzetközi nevetség tárgyává is vált. Mindezt egy olyan párt egykori vezetője építtette magának, amely párt éppen a korrupció felszámolásával emelkedett hatalomra, és hívei is AK Parti-nak, ”A Tiszta Párt”-nak nevezték.

Az életszínvonal csökkenésekor mindez fokozottan visszatetsző volt, és e szerint büntettek.

Szavazás Isztambulban

AFP / Yasin Akgul

Most a valódi királycsináló erő, a HDP – amely a török történelem első parlamentbe jutott kurd pártja – 13%-nyi támogatottságuk jelentős része érkezett a nyugati kurd diaszpórától (a külföldön élő törökök végig szavazhattak az elmúlt héten), és természetesen az ország keleti, kurdok lakta vidékeiről. A különféle kurd és szélsőbaloldali szervezetekből összegyúrt, a volt jogvédő, Selahattin Demirtas nevével fémjelzett párt megszenvedett a sikerért. A választás során – saját becsléseik szerint – 160 támadás érte központjaikat országszerte, múlt héten pedig egy aktivista sofőrjüket meggyilkolták. A kilencgyerekes családapát az autóból kirángatva egyszerűen szitává lőtték Bingöl városában. Pénteken pedig a Diyarbakiri nagygyűlésükön bomba robbant, ami 4 életet követelt, és több száz embert sebesített meg. Demirtas békére intett, bár a kormányt vádoló kurd tömeg egy része azonnal a rendőrökre rohant volna. Majd vasárnap megfizetnek – mondta a társelnök, a kedélyek erre rövid idő alatt lenyugodtak. Diyarbakirban pedig tegnap 79%-al nyert a HDP, az AKP csupán 13%-ot kapott.

Akárkik is felelősek ezekért a támadásokért, nem véletlenül célozták dühödten a kurd pártot: 1984 és 2013 között a török hadsereg és a kurd Munkáspárt, a PKK öldöklő harcában negyvenezer civil halt meg, mindkét fél a másikat vádolja az összes áldozatért, a sebek csak nehezen gyógyulnak, és a harcok elszórva tovább folytatódnak. Ám Demirtasék nem ennek a harcnak a folytatói. Politikai mozgalmukat az 1999-ben CIA segítséggel a törökök által elfogott és bebörtönzött Abdullah “Apo” Ödzsalan 2011-ben meghirdetett új eszméje, a kurd demokratikus konföderalizmus köré építették. A marxizmust leselejtezve a gerillavezér ugyanis európai és amerikai történészek, filozófusok könyvein látszólag berkeley-i tudóssá képezte magát, és felírt egyfajta receptet arra, miként juthatnak az önrendelkezéshez a Törökországban, Irakban, Szíriában és Iránban szétszórt kurdok. Két dolgot tartott fontosnak: azt hogy az új önigazgatásban közvetlen, pártok nélkül, saját gyűléseik útján vegyenek részt a polgárok, illetve hogy a nők kitüntetett szerepet kapjanak minden változásban. A PKK alapelveit követők nem gondolkodnak független kurd államban, azt tartják az önigazgatás már függetlenség is, nem kell határokat rajzolgatni. Ma ezeket a gondolatokat a PKK és a szíriai kurd YPJ női harcosainak szinte minden héten megjelenő fotósorozatai képviselik. Továbbá érdemes megjegyezni, hogy Demirtas pártjának jelentős önkormányzati bázisa van, és a HDP irányította városok élén egy férfi és egy nő áll társpolgármesterként. A párt még európai szemmel nézve is kifejezetten demokratikus, a legszélesebb választmány hozza a legtöbb döntést. A parlamentbe küldött közel nyolcvan képviselőjük 40%-a nő lesz, 5%-uk pedig az LMBT közösség tagja. A HDP ezenkívül hangsúlyosan nem kurd nemzeti párt: több örmény, keresztény és cigány képviselőjük is van. Így az, hogy átlépték a küszöböt egyben azt is jelenti, hogy a ma 60 000-es törökországi örmény kisebbség Garo Paylan személyében fél évszázada először rendelkezik képviselővel, a romák pedig a történelem során először küldhetnek politikust a Nagy Nemzetgyűlésbe.

Ünneplő tömeg Ankarában

AFP / Adem Altan

Musztafa Kemál Atatürk pártja a Köztársasági Néppárt (CHP) tulajdonképpen 2002 óta vergődik, és mostani, 25%-os eredménye semmivel sem jobb, mint az ezelőttiek. A gazdasági nehézségekre a törökök jelentős része úgy reagált, mint a magyarok, és a szélsőjobb Nemzeti Mozgalomra szavaztak, amely 12%-ról most közel 17%-ra erősödött, megközelítve a CHP-t. A török kiválóságot, szoftiszlám gondolkodást nagyon erős török soviniszta elemekkel vegyítő párt még a kurd kisebbség létezését sem hajlandó elismerni, erőszakos elnyomásukról ábrándozik. Ifjúsági mozgalma, a Szürke Farkasok több erőszakos támadásért és merényletért is felelős. Kemalista hagyományuk miatt a kurdok mellett az AKP a legfőbb ellenfelük, és ugyan a tegnap este folyamán rebesgették, hogy ennek ellenére koalícióra lépnének az eddig kormányzó párttal, ma hajnalban ezt vezetőjük már kategorikusan kizárta. Éppen arra hivatkozott, hogy az AKP békefolyamatot kezdett a kurdokkal, ezért számukra elfogadhatatlanná váltak.

Erdoganéknak tehát két út mutatkozik: új választás kiírása vagy tárgyalás a HDP-vel. Végül is a békefolyamat során már egy asztalhoz ültek. A koalíció kizárható, de egy külső paktum halvány esélye továbbra is elképzelhető, sőt, Törökország nyugati szövetségesei számára ez lenne talán a legkívánatosabb.