Tetszett a cikk?

Az MMA-ügy nagyon gáz. Egyszerűen tudomásul van véve a politikai kétosztat. Matyóhímzés vs. idegenszív. Plusz Fekete.

A színpadon Marton Éva áriázik. De mit? És kinek.

Túl azon, hogy miért! Elöl a békétlenek kórusa óg-móg-zsidózik, az őrsereg Gulyás Mártont taszigálja, aki kisvártatva leveti magát a magasból, mint Tosca az Angyalvár tetejéről. 2015 novembere, játék és muzsika tíz percben. Nem opera-kaleidoszkóp: a Magyar Művészeti Akadémia ülése. Gulyás igyekszik kikényszeríteni, hogy Fekete György álljon vele szóba, kényszeredetten figyeled, inkább elfordulnál. Az MMA-ügy nagyon gáz.

Példa.

Ha belemész, közelebb lépsz, veszít példázatosságából: közelről bonyolult és komikus, távolabbról nézve szomorú és egyszerű. Egyszerűen tudomásul van véve a politikai kétosztat. A szereplők, Neves Énekestől Névtelen Kórustagig, korántsem ostobák és/vagy gazfickók, de akiknek semmiféle szerepet nem osztottak, „mi” sem vagyunk derék-igazak, ki-ki nem rossz vagy jó oldalra áll, hanem, primer érdekeit prímán fölismerve, a neki megfelelő helyre. Amit helyénvalónak tart, jónak, míg másokat, az ellenkező oldalt rossznak.

Alulfogalmazva. Magyarul gecinek.

Minimum. Egyesek biztos szellemi fölényük tudatában súlyosan lenéznek-lesajnálnak másokat – jobb esetben, mert inkább tudomást sem vesznek róluk –, azok meg szügyig ressentiment-be süppedve állnak bosszút. Matyóhímzés vs. idegenszív. Plusz Fekete.

Nézed őt, és nem hiszed el. Oké – de nem is érted? Értsd meg! Megértés, írja Babits Berzeviczy Albertnek, a Kisfaludy Társaság, a magyar PEN Club és az MTA elnökének stb. válaszolva A kettészakadt irodalom című vitairatában.

Így: Megértés, nagy M!

Mely a „nagyszerű Eleven Magyar Kultúrát ismét eggyé, az egész nemzet birtokává tenné”. És sorolja Berzeviczy kifogásait a Nyugat/a nyugatosok ellen: szerintük a múlt teher, „a mából, legfölebb a tegnapból” indulnak, a „külföld jelenkori hatása” fontosabb a hazai tradíciónál, és hogy „amit magyar ember produkál, az szükségképp magyar”, bármenyire nincs benne „nemzetlélek”. Mi nem érthető ebben? Fekete, Nagymesterével, a (ki tudja, mire) halálsértett Makoveczcel épp ilyesmi vádak mentén alapított társaságot a Széchenyi Művészeti Akadémia ellen. Aztán elintézte, hogy – sok mindent, nem sorolnám. Be lettek írva az alaptörvénybe, és irgalmatlanul kistafírozták őket. Irgalom nélkül azok rovására, akik ebben a bináris oppozícióban nem vesznek részt, nem köteleződnek el a végrehajtó hatalmat gyakorlók, az erőforrások fölött aktuálisan diszponálók valamelyikéhez. Nincs kedvük hozzá.

Érkezésük, ízlésük, röstellnének párt-kiskátét fölmondani, nem fehéren-Feketén látják a dolgokat, nem illenek sehová. Nem is kellenek sehová.

Nem biztos, hogy igazuk van.

Nem biztos, hogy jól teszik. Ez itt ugyanis ilyen. Végzetesen vagyunk kettéosztva. Zsigerileg működik, nincs feloldás. Nem látom, hogy volna feloldás. „Veszélyes és gyanús, ha a lövészárkok között, a drótakadályok árnyékában két ellenséges katona összeparolázik”, írta egykor Illyés (Van-e jobboldali és baloldali irodalom?), „itt is, ott is fölbomolhat a fegyelem”. Hát itt (és ott) nem bomlik föl. „Még az is kiderülhet, hogy közös ellenségünk van” – nem, nincs közös ellenség. Illyés szerint egykor jobb és bal legalábbis tagadta a megosztottságot, az irodalom „mintha egy különös szekta” volna. Ma nem.

Semmi ilyesmi. Hogy „a »tehetséges« az aranypróba”, és „az így fémjelzett irodalom valóban egy és oszthatatlan”, hogy „a párt, mely ezt akarná kettészakítani (…) szörnyűséget akarna” – ugyan! A lehet más a politika, az utolsó ezer év legszebb, legkorrektebb politikai javaslata itt és most nem kell. Akik képviselték, azoknak sem. Ez mély.

Mély, mély, nagyon. Örvény. Tessék elfogadni. Hagyni, hogy lehúzzon. Ne kapálózz! Nem is kapálóznak. Senki, sehol, soha. Pár (tucat?) aktivista, szemben passzivisták millióival. Az ajánlat mellett, melyet egy politikai párt foglalt a nevébe, azok sem tartottak ki, akik képviselték. Csupa helyes-rendes, jóakaratú, szeretetre méltó, okos és fölkészült, radikálisan antikorrupt fiatal nő és férfi, épp ama törésvonal mentén zúgtak ketté, melynek betapasztására szövetkeztek. Nem bírták ki. Nem bírjuk ki. Kell a rossz.

A rossz másik. A másmilyen. Más hajtapadás. Nem csupán a szegény adófizető nép, de a’ elit is így van bedrótozva. Te is, aki olvasod. A döntéshozó pedig azonnal leveszi, egy gonddal kevesebb, erőforrások elvonhatók, maradékot a klienseinek löki, a felek egymást eszik majd. Örülnek a maradéknak, habzsolják, ami a nyakuk közé zuhan, ide mindent, oda semmit. Most mi jövünk, mondja egy (magát ügyesen át)rendező figura, és hát persze, hogy nem ők jönnek, nekik se jó, túlnyerték magukat, mint a románok Trianonnal. Paralizált a helyzet. Tapasztaltam, hogy kulturális kérdések tárgyalásánál a képviselők üveges tekintettel hagyták el a parlamenti patkót. Egyfajta „wenn ich Kultur höre, entsichere ich meinen Browning” („ha a kultúráról hallok, kibiztosítom a Browingomat”, Hermann Göringnek tulajdonított mondat Hanns Johst egyik színdarabjából) attitűd, de nem arról van szó, hogy utálnák a kultúrát, mint a kukoricagölödint, hanem csak nem érdekli őket a dolog. A kultúra aktorai (más-más okokból, mint a cigányok vagy a hajléktalanok) nincsenek a horizontjukban – nem lévén szerepük a szavazatmaximálásban.

Schöpflin Aladár Van-e jobboldali és baloldali irodalom című egykori vitacikke szerint csak irodalom van, jobb-, bal- „vagy más jelzős irodalom nincs”. Bár ezt jobboldali fórumokon még nem olvasta, „ami azt a gyanút kelti”, teszi hozzá malíciával, hogy „mégiscsak vannak olyan fórumok, melyek jelzőket tesznek az irodalom elé”. A jobb-bal megkülönböztetés új dolog, így Schöpflin, a 19. század végén „a hivatalos megkülönböztetés nemzeti és nemzetietlen volt”. Jelenti mindez egyrészt a „hatalmi eszközök alkalmazását”, másrészt olyan helyzetet teremt, „amilyen a kisebbségeké a nacionalista államban”, és amíg „hatósági segédlettel, irodalmi értékeket irodalmon kívüli mértékkel mérnek, addig” satöbbi.

Vita 1933-ból.

Hogy ki nyer ma? Senki.

Nincs mozgás. Nem látom, hogy mindennek a mutatis mutandi száz éve ugyanúgy őrlő malomnak a zakatolása bárkit igazán zavarna. Elvagyunk. Némi zavar és zavarosban való halászás, ezek tobzódnak, amazok már megkapták a magukét, a többség lapít, gondolván, hátha fönnakad valami. Így marad.

Most már mindig is. Száz év, ugyan már, rövid az élet! Volna még az, hogy Orbán, ne légy g! Gonosz.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!