Túry Gergely
A menekültválság alapjaiban rázza meg az EU-t. A rendkívüli migrációs áradattal a Dublin III. rendelet alapján lehetetlen megbirkózni. Ha a határországok erőltetik a szabályszerű eljárást, kezelhetetlen káosz keletkezik. Ha sutba vágják a szabályokat, az európai jog felfeslése fenyeget.
A menekültútvonal túlterheltsége feszültségeket gerjeszt a szomszédos országok között. Ha egy „átvevő” ország lefékezi a menedékkérők továbbjutását, a tömeg az „átadó” országban torlódik fel, ahol tarthatatlanná válik a helyzet. Ha minden tranzitállam mindenkit akadálytalanul továbbenged, akkor a végállomáson kell tíz- és tízezreket rohamtempóban számba venni és emberi létfeltételek közé helyezni. Ez még a gazdag Németország kapacitásait is a végsőkig igénybe veszi.
Megtelt a csónak?
Mindenki egyetért abban, hogy vissza kell szerezni a schengeni határok fölötti kontrollt, de sokan sokfélét értenek ezen. Odáig nem volna vita, hogy sürgősen meg kell állapodni a Dublin III.-at ideiglenesen kiváltó, egyszerűsített szabályokban. Ha lennének ilyen szabályok, attól a menekültáradat nem csökkenne, de senki sem lépne az unió területére anélkül, hogy nyilvántartásba vennék. Az európai politikusok nagy része azonban mintha ennél többre gondolna. Arról beszélnek, hogy a határokon mindjárt el lehetne választani a menekültstátusra jogosultakat a „gazdasági bevándorlóktól”, ami enyhítene az unióra nehezedő nyomáson. E remény nem tűnik megalapozottnak. Az új otthont keresők túlnyomó többsége háborús övezetekből menekül, pusztulás, öldöklés, vallásüldözés elől: ők jóhiszeműen nem minősíthetők át „gazdasági bevándorlókká”. Nem a jelen pillanat gondja, de azért arról se feledkezzünk meg, hogy a következő évtizedek „gazdasági bevándorlói” jobban fognak hasonlítani a mai menekültekre, mint a jobb élet reményében útra kelő migránsokra: olyan államokat hagynak maguk mögött, amelyek képtelenek megvédeni őket a klímaváltozás okozta éhínségtől, vízhiánytól, természeti katasztrófáktól. A „gazdasági bevándorlók” visszafordítása aligha juttatja lélegzetvételhez Európát, akár most, akár a jövőben.
Ha ez nem megoldás, akkor mi lehet az? Van a határok fölötti ellenőrzés visszaszerzésének egy harmadik értelmezése is. Az unió külső határait úgymond meg kell védeni (mintha a menedékkérők ellenséges támadást intéznének az EU ellen). Áthatolhatatlan kerítést kell emelni Európa köré; mindenkit el kell zavarni, aki nálunk próbálkozik; a menekültstátusra jogosultakat is. A csónak megtelt, a felkapaszkodókat visszalökjük, nehogy velük együtt süllyedjünk el mi is. Ez brutális beszéd, de sokan gondolják, hogy ellenzői érzelgős idealisták: nincs más realisztikus megoldás. Ám először is, valóban megtelt-e a csónak?
A 78 milliós Törökország területén évek óta 2 millió szíriai menekült tartózkodik; a 6,5 milliós Jordániában, a 4,5 milliós Libanonban 1-1 millió adódik hozzá félmillió palesztinhoz. Az unió népessége 500 millió, gazdasági ereje messze meghaladja ezekét az országokét. Az Európában uralkodó jogi, társadalmi és kulturális viszonyok kétségtelenül nem engednék meg, hogy a menekülteket huzamosabb ideig rosszul ellátott és félig-meddig zárt táborokban tartsák. Lakáshoz, munkahelyhez, egészségügyi ellátáshoz juttatásuk, a többségi társadalomba integrálásuk viszont olyan – pénzben nem is mindig mérhető – költségeket jelent, melyek a közel-keleti befogadó országokat nem terhelik.
Tóth László
A befogadás ugyanakkor nem csak költségekkel jár. Európa – azon belül Magyarország is – demográfiai deficittel küszködik; a gazdaság jelentősebb bővüléséhez, a nyugdíjaskorú népesség eltartásához számottevő bevándorlóra volna szüksége. Nem Európa munkaerőigényei döntik el persze, hogy ki kényszerül a hazájából menekülni, és Európa nem engedheti meg magának, hogy a hasznosítható menekültet beengedi, a nem hasznosíthatót pedig visszaküldi. A képlet nagyon bonyolult tehát. Ám az unió befogadóképessége, épp a képlet bonyolultsága miatt, politikai kérdés is. Az, hogy mi lehetséges, attól is függ: mit tartanak a választók lehetségesnek, és mire hajlandók azért, amit lehetségesnek tartanak. A választók magatartása pedig nem független attól, hogy ki tudja megszólítani őket.
Válságos időkben komoly előnyt élveznek azok, akik az emberek félelmeire apellálnak. Elhitethetik, hogy a menekült nem is menekült, hanem „megélhetési bevándorló”; azért jön, hogy elvegye a másét. Elterjeszthetik, hogy a menedékkérők fertőző betegségeket és terroristákat hurcolnak magukkal. Rájátszhatnak az ismeretlentől való idegenkedésre. A hiszterizált emberekkel aztán nem nehéz elfogadtatni, hogy nincs más hátra, mint minden eszközzel védekezni e tömeg ellen, amely amúgy sem érdemel könyörületet.
Ma Európában ezt a hisztériakeltéssel operáló politikát Orbán Viktor testesíti meg.
Orbán: szavak és valóság
Orbán azt állítja magáról, hogy védi az unió határait, feltartóztatja a Németország intézményeit túlterhelő menekültáradatot, és helyreállítja az uniós jog uralmát. Ebből egy szó sem igaz.
Először is, az uniós jognak része a nemzetközi menekültügyi konvenció is. Azok az új magyar törvények pedig, melyek jogalapot teremtenek a menedékkérők rövid úton való kizsuppolására, durván sértik a konvenciót és más – az unió által szintén elismert – emberjogi egyezményeket. Másodszor: a magyar kormány nem hajtja végre – ha akarná, sem tudná végrehajtani – a Dublin III. rendelet előírásait, új előírások pedig nincsenek. Magyarország délnyugati határain nem a jog, hanem a káosz és az önkény uralkodik.
Harmadszor: a magyar–szerb határon emelt kerítés arra alkalmas volt, hogy tumultuózus jeleneteket provokáljanak körülötte, melyekre hivatkozva a kormány országunk elleni terrortámadásról szónokolhatott. Arra azonban nem volt alkalmas, hogy a menekültek özönlését megállítsa. Annyi történt, hogy az emberáradat Horvátország felé fordult, és most ezen a kerülő úton lépi át a magyar határt, ahol az érkezőket Hegyeshalomra tartó buszra vagy vonatra ültetik, ahonnan akadálytalanul átjutnak Ausztriába. Közben kerítést és szögesdrót akadályt emelnek a magyar–horvát határon is; amikor ezt írom, még nem világos, hogy itt is becsukják-e a kaput. De ha megteszik, az Ausztriára, Németországra nehezedő nyomás attól sem fog csökkenni. A menekülők Szlovénia felé fordulnak, ahonnan vagy közvetlenül Ausztria felé veszik az irányt, vagy megint csak magyar területre lépnek, itt pedig viszik őket tovább Hegyeshalomig. Persze épülhet kerítés a magyar–szlovén – vagy akár a magyar–román – határon is. Ám Németországon ez sem segítene. Ha Szlovénia – mint azt kilátásba helyezte – zöldfolyosót biztosít a menekülteknek, minden megy tovább, ahogy eddig. Ha követi a magyar példát, a menekültáradat a nyugat-balkáni országokban reked, a térség gyenge államai pedig rövid időn belül az összeomlás határára jutnak. Vagy össze is omlanak. Az pedig az unió és vele Németország számára legalább akkora megpróbáltatást okoz, mint a jelenlegi helyzet.
Mit csinál akkor Orbán valójában? Megérteti délnyugati szomszédainkkal, hogy sorsuk az ő kezében van: ha akarja, bedönti az intézményeiket. Ausztriának szánt üzenete sem kevésbé fenyegető. Bécsi tárgyalásai után közölte: eredetileg találkozni kívánt a Szabadságpárt vezérével is, de engedett kormányzati partnerei nyomatékos kérésének, s így a találkozásra – noha lett volna miről beszélni – nem került sor. Vesztegzár alatt szeretnétek tartani Strachét? Akkor figyeljetek! Egyedül rajtam múlik, hogy kiengedem-e a karanténból.
Berlinnel szemben a burkolt fenyegetésen is túlment. Szerepet vállalt a bajor miniszterelnök és a német kancellár közti belpolitikai párviadalban; elment a bajor tartományi parlament CSU-frakciójának zárt ülésére, majd Seehoferrel az oldalán üzente meg, hogy nem kér Angela Merkel „morális imperializmusából”.
Taktikai fordulat, stratégiai célok
Vegyük észre: a magyar miniszterelnök 180 fokos fordulatot hajtott végre az unió meghatározó tényezőivel szembeni taktikájában. 2010-től mostanáig óvakodott attól, hogy az erős kormányokkal konfliktusba keveredjen; nem avatkozott a belügyeikbe, és nem keresztezte akaratukat európai szintű ügyekben. Csak akkor rántott kardot, amikor a saját terrénumán, épülő illiberális rezsimjéért támadták; ilyenkor is mindig az önálló hatalom nélküli Brüsszelt vette célba, soha nem az igazi erőt képviselő Berlint. Nem győzte hangoztatni, hogy külpolitikai kérdésekben a mindenkori német állásponthoz igazodik. Most azonban egyenest Berlinnel akaszt tengelyt, szavakban és tettekben egyaránt.
Miközben a túlterhelt Németország mindenáron szeretné elérni, hogy az unió fogadjon el normatív szabályok alapján működtethető kvótarendszert, Orbán koalíciót szervez a kvóták ellen. Nem hajlandó Magyarországon átmeneti menekülttábort létesíteni. A menekültválságért a német kancellárt okolja.
Miért provokálja Merkelt és szövetségeseit? Mert vérszagot szimatol. Arra számít, hogy a menekültválság végzetes sebet üt Európa vezetőin. Nem személy szerint Merkelen és Hollande-on. A világháború utáni egész politikai eliten, amely őt a liberális demokrácia leépítése miatt párialétre kárhoztatja. Prognózisa szerint egy „szellemi-ideológiai korszak” végére értünk; annak a korszaknak a végére, amikor az európai politikát a liberalizmus eszméi uralták. Nem azok az eszmék, melyek a liberális közvéleményt megkülönböztetik a konzervatívtól, hanem azok, amelyek a közös alapot jelentik liberálisok és konzervatívok között, mindenekelőtt az univerzális emberi jogok. Amíg ez a konszenzus uralkodott, szalonképtelen volt a „nemzeti-keresztény gondolat”.
Mely gondolat magában foglalja, hogy egy ország akkor sáfárkodik jól a hagyományaival, ha kultúráját, etnikai összetételét megvédi a változástól. Ez minden nép szuverén joga, ami fölötte áll az emberi jogoknak. A bevándorlás Európa iszlamizációjával fenyeget. Magyarország keresztény ország, Európa keresztény kontinens. Márpedig az iszlám és a kereszténység között demográfiai versenyfutás zajlik, és ezt a versenyt a kereszténység – ha tömegével engedjük be a muszlim bevándorlókat – csak elveszítheti. Ez az aggodalom találkozni fog a változó közvéleménnyel. Az európai választópolgárok nem kérnek a bevándorlókból. A menekültválság nyomása alatt a jelenlegi politikai elitet egy-két éven belül leválthatják a radikálisok.
Orbán az európai szélsőjobboldal programjával és retorikájával lépett ki az uniós politika színpadára. Az első európai politikusként, aki kormányfői pozícióból támadja az EU-n belül uralkodó „szellemi-ideológiai” konszenzust. Nem csoda, hogy a Pegida tüntetői őt éltetik Drezdában, és az ő segítségét kérik Münchenben; mellette rendeznek szimpátiatüntetést xenofób csoportok Prágában és másutt. Rá figyel mindenki, aki a bezárkózást és a jövevényekkel szembeni intoleranciát választaná.
Biztos vereség
Ez a választás Európa biztos vereségéhez vezetne. A határok nyitva tartása kétségkívül próbatétel elé állítja az uniót; talán eddigi legsúlyosabb próbatétele elé. A határok lezárása azonban megroppantaná.
A kerítésépítés és a karhatalom bevetése, az illegális határátlépés drákói büntetése, a menedékkérelmek futószalagon való elutasítása nem csupán erkölcsileg viszolyogtató. Amíg az európai államok közti viszonyok azon a szilárd feltételezésen alapulnak, hogy vannak kötelező erejű emberi jogok, amíg Európa abból indul ki, hogy mindenkinek emberi joga más államokban menedéket keresni, ha saját államában üldözik, addig az európai államok kötelesek együttműködni a menekültek beléptetésében és elosztásában. Mihelyt sutba vágják az emberi jogokat, az együttműködési kötelezettségnek vége.
Ahogy Orbán mondja: minden országnak szuverén joga, hogy maga döntse el, befogad-e más kultúrájú embereket. Magyarország úgymond tiszteletben tartja a németek, franciák és mások döntését, hogy muszlim közösségekkel éljenek együtt. Nekik is tiszteletben kell tartaniuk a magyarok kívánságát, hogy ne kényszerüljenek a kereszténységtől idegen kultúrájú emberek között élni. Ezen az alapon mindenki kivonhatja magát az együttműködés parancsa alól. Ha az orbáni vízió megvalósulna, már nem másképpen berendezett unióban élnénk, hanem szétesőben lévő unióban.
Ha elhisszük, hogy kerítésekkel távol lehet tartani a menedékkeresőket, ez nem okvetlenül fog aggasztani minket. Csakhogy nincs az a kerítés, amely fel tudná tartóztatni emberek tíz- és tízezreit, akik a pokolból menekülnek. Innentől kezdve pedig létkérdés, hogy Európa országai együtt mozognak-e, vagy senki sem számíthat a többiek együttműködésére. Vessük csak szemünket a Szerbia, Horvátország és Magyarország háromszögében kialakult káoszra, a tranzitországok közti marakodásra, és látni fogjuk, mi lenne egész Európa sorsa, ha a tagállamok külön-külön próbálnának megbirkózni a menekültek áradatával. A menekültügy az európai országok közös problémája. Rendezett megoldást csak európai szintű, összehangolt cselekvés hozhat. A nemzeti szuverenitás bástyái mögé húzódó államok csak arra volnának képesek, hogy egyik a másikához lökdösse tovább a roppant embersokaságot, ami a múlt század eleji balkáni háborúk szintjére vetné vissza egymás közti viszonyaikat.
Amit Orbán kínál Európának, nemcsak az embertelensége miatt riasztó. Belé van kódolva a biztos kudarc. Európa vagy az emberi jogok talaján, közösen birkózik meg a menekültválsággal, vagy sehogy. Vagy megegyeznek az EU tagországai abban, hogy a menekültek regisztrálását közös uniós hatóságra bízzák, és a menekültstátusra jogosultakat méltányos és egységes kvótarendszer alapján osztják szét egymás között, vagy a világot, amelyben élünk, előbb-utóbb maga alá temeti a zűrzavar.
A rendezettebb és méltányosabb befogadás természetesen nem csillapítja a menekültek áradását. Ahhoz köztudomásúlag a menekülés okait kellene kiküszöbölni: békét és rendezett életviszonyokat teremteni a polgárháború sújtotta országokban – most mindenekelőtt Szíriában –, hosszabb távon pedig a klímaváltozást lefékezni, a legkitettebb országok által elszenvedett káros hatásokat ellensúlyozni. Ez világméretű koordinációt kíván, ami – tudjuk – végtelenül nehéz dolog. Ahhoz pedig, hogy Európa a világpolitika aktív és befolyásos szereplője lehessen, megint csak arra van szükség, hogy erős és egységes tényezővé váljék. Még egy ok, ami miatt csak úgy lehet úrrá a rá leselkedő válsághelyzeteken, ha Európa tovább tud lépni – hogy az amerikai alkotmányozó atyákat idézzem – a „tökéletesebb unió” felé.
Lesz-e „tökéletesebb unió”?
Az EU ma mélyen megosztott. A menekültválság éles törésvonalat hasított az alapítók és az újonnan csatlakozottak között. A megfigyelők ezt általában a két régió eltérő történelmi tapasztalataival magyarázzák. Azokban az évtizedekben, amikor Nyugaton konszolidálódott a liberális demokrácia, Kelet-Európa népei totalitárius rezsim alatt kényszerültek élni. Ugyanabban az időszakban a nyugati országok tapasztalatokat szerezhettek a masszív bevándorlás jelenségéből; hozzászokhattak ahhoz, hogy társadalmuknak más kultúrájú kisebbségek is részeivé válnak, e változás minden előnyével és a vele járó nehézségekkel együtt. Kelet-Európa viszont a külvilágtól elzárva élt, s a rendszerváltás után a határok megnyitása döntően gyorsuló kivándorlást hozott számára, bevándorlást – a Jugoszlávia szétesését kísérő háborúk éveit leszámítva – alig-alig. Itt a liberális demokrácia iránt nem kellően elkötelezett kormányok vezetnek az idegenekkel szemben gyanakvó és elutasító választópolgárokat. Így szól a bevett magyarázat.
Mely tartalmaz igaz elemeket, de leegyszerűsítő. Egyrészt Magyarországon és Szerbiában tömegével mozdultak meg emberek, hogy segítsenek a menekülőkön. A Willkommenskultur nem a német társadalom privilégiuma. Másrészt a nyugat-európai közvélemény egészéről sem mondható el, hogy kellően fel volna készülve a rendkívüli helyzet megkívánta rendkívüli áldozatok vállalására.
Az elmúlt évtizedek bevándorlási hullámai nem kizárólag összeszokást hoztak. A kulturális távolság, a társadalmi egyenlőtlenségekkel karöltve kölcsönös szegregálódásnak adott lökést, és sokféle feszültséget gerjesztett. Az ellenreakció nem maradt el, és új lendületet kapott a gazdasági válságtól. A jóléti állam leépülése és a hirtelen megnőtt munkanélküliség nyomán széles rétegek kezdték úgy érezni – okkal, ok nélkül, de szinte elkerülhetetlenül –, hogy a bevándorlók tőlük veszik el a juttatásokat és a munkahelyeket. A másik oldalon a bevándorló kisebbség tagjai, különösen a már Európában született nemzedékek, azt tapasztalják, hogy a befogadás és felemelkedés ígérete nem valósul meg: gyakran már be se jutnak a munkapiacra, s ha mégis, elsőként szorulnak ki onnan. Ez sokukat visszafordítja Európán kívüli gyökereikhez, épp abban az időben, amikor a Közel-Keleten nyilvánvalóvá vált a szekuláris, modernizáló diktatúrák csődje, amikor nagy tömegek fordultak az iszlám felé, kisebb csoportok pedig a radikális politikai iszlamizmus iránt is fogékonnyá váltak. Ellenhatásképpen felerősödött a bevándorlóktól való félelem, ami a szélsőjobb vitorláit dagasztja. Franciaországban Marine Le Pen Nemzeti Frontja, Ausztriában a Szabadságpárt a középpártok sarkában liheg. Növekvőben a svéd – szélsőjobboldali – Demokrata Párt támogatottsága. Hollandia, Dánia kormánya idegen- és bevándorlásellenes párt külső támogatására szorul, Finnországban szélsőjobboldali párt részvételével alakult kormány. Még Németországban is, ahol a többség egyértelműen menekültbarát, gyengül a befogadáspárti közvélemény. Az uniónak ellenszélben kell átküzdenie magát a fenntartható és vállalható, közös menekültpolitikához.
Másfelől a koordinált, közös fellépést nyomós, kényszerítő erejű érdekek sürgetik, és nem is hatástalanul. A belügyi tanácsban sikerült minősített többséggel áttörni a kötelező kvótákkal szembeni ellenállást. Ha ez a lépés nem marad folytatás nélkül, s ha az emberek tapasztalni fogják, hogy az uniós szintű megoldások működnek, akkor csillapodhatnak a félelmek, mozgósító erejük gyengülhet. Semmi okunk nincs abból kiindulni, hogy az európai egység ügye elveszett.
Az ellenzék felelőssége
Minden politikai tényezőnek meglesz a maga felelőssége abban, ami végül is történni fog. Még a gyengéknek is. A megvert, szétforgácsolódott magyar ellenzéknek is. A kormány által módszeresen hiszterizált közhangulaton most rögtön akkor sem tudna fordítani az ellenzék, ha erősebb volna. Kapaszkodót kínálhatna azonban az ár ellen úszó kisebbségnek. A kollektív hisztériák pedig nem tartanak örökké. És nem mindegy, hogy amikor a pánikhangulat alábbhagy, milyen morális állapotú ellenzéki közvélemény lesz ebben az országban. Ahhoz, hogy akkor fordítani lehessen, már most helyezkedés és sunnyogás nélkül el kell utasítani a kormány bűnös menekültpolitikáját.
Demokratikus párt nem javasolhatja, hogy menedékkérőkre tegyenek nyomkövetőt. Nem támogathatja Orbán javaslatait a menekültválság „rendezésére”. Nem választhatja a „pozitív semlegesség” magatartását a magyar miniszterelnök menekültügyi politikájával szemben.
Demokrata értelmiségi nem nyilatkozhat olyat, hogy Orbán autoriter, nacionalista, populista és demagóg politikus ugyan, és kiüresítette a demokráciát – de a menekültügyben történetesen igaza van.
Demokrata csak egyet mondhat, azt pedig teljes egyértelműséggel kell mondania. Amit Orbán Viktor képvisel, halálos veszélyt jelent Európára nézve: nem csak gyalázatos, esztelen is. Ĺ˝
