Az izraeli-iráni háború lezárását jelentette be Donald Trump
A bejelentés hírére beszakadt az olaj ára.
Az 2016. évi labdarúgó Európa-bajnokság első hete a futball szempontjából nem sok meglepetést tartalmazott, a nagycsapatok küszködnek, és hol nyernek, hol csak döntetlent játszanak, a kicsapatok küzdenek, de rendszerint alulmaradnak – legtöbbször így megy ez már évtizedek óta a nagy tornákon. Amúgy meg két meglepetés azért kijutott a hétre: a rendezési hiányosságok kínosak, a magyar válogatott szereplése viszont fölöttébb örömteli.
Ki a nagycsapat?
A neoklasszikus sportközgazdaságtan alapvetően a csapatsportok sportvállalataival foglalkozik, és leegyszerűsítve, a nagy területű, erős gazdasági potenciállal rendelkező piacokon tevékenykedő sportszervezeteket tekinti nagycsapatoknak. A meghatározást azonban nem lehet minden változtatás nélkül alkalmazni a válogatottakra, hiszen ország méret, gazdasági potenciál és futballsikerek között koránt sincs kölcsönösen egy-egyértelmű megfeleltetés.
Ha elfogadjuk, hogy az egy területhez, például Európához tartozó országokban nincs jelentős genetikai különbség az emberek sportképességeiben, akkor a nagyobb népességben feltehetően darabszámra több a tehetséges sportoló. A képességek kibontakoztatásához gazdasági erő, (sportlétesítmény- és egyéb infrastruktúra) és sportkultúra (hagyományok, tudásbázis, tapasztalat, hagyományok, normák, legendák, stb.) kell. Napjaink sportjában a kisszámú népesség a bevándorlók integrálásával illetve tudatos honosítással bővíthető, a gazdasági erő viszonylagos hiányát pedig a sportpiac működésének sajátosságai helyettesíthetik: a gazdagabb futballpiacok elszívják a tehetségeket a szegényebbekről, de evvel az adott sportolóknak jobb felkészülési lehetőségeket, képzést, játéktapasztalatot is biztosítanak, amit a nemzeti válogatottak tudnak hasznosítani. A sportkultúra hiánya viszont nem pótolható és nem helyettesíthető.
Ebben a többdimenziós térben – nem meglepő – az első hét után is a németek, angolok, olaszok, spanyolok, franciák tűnnek igazán nagycsapatoknak.
A németek minden szempontból a legkiegyensúlyozottabbak: népesség és gazdasági erő mellett a futball társadalmi integrációjában is élen járnak. A 2000-es évek képzési rendszerének megújítása beérett, ma a futball németül beszél Európában. Az angolok, olaszok és spanyolok a klasszikus futballkultúrájukat hozzák. A „rúgd és fuss!” hagyományai tetten érhetőek az angolok játékában, ebből fakadóan az „ostoba”, de nekem kedves futballjuk is igazán ismerős, ahogy a szeretni való bénaságuk is öröknek tűnik: kihagyott helyzetek után utolsó percben kapott góllal elszalasztott győzelem. A védekező futballra épülő játék hosszú távon nézhetetlen és unalmas – kivéve, ha az olaszok játsszák. Mert a talján védekezés és az abból épített gyors támadás maga a mediterrán nyár, toszkán borok és Verdi opera. A spanyol „futsal-válogatott” is hozza magát, bármelyik percben képesnek látszanak gólhelyzetet kialakítani, a kapufát is kicselezni, az operatőr elől is eldugni a labdát, de képesek bele is halni a szépségbe. Evvel együtt nehéz lesz őket legyőzni, a világ legjobb kapusával a hálójuk előtt a védelmük is erősnek tűnik. A franciák a házigazdák helyzetének minden előnyét élvezik és hátrányát elszenvedik. Nem tűnnek igazán acélosnak, de a hazai pálya adott esetben nagyon tud lejteni – ez pedig a mega-sportesemények kultúrájának sajátja…
A feltörekvő középcsapatok közül sokan a belgákat tartják a titkos favoritnak. A kis népességet a volt gyarmatokról származók befogadásával és az egyéb gazdasági bevándorlók honosításával ellensúlyozzák. A 2000-es években megkezdett koncepciózus és hatékonyan megvalósított utánpótlás-fejlesztési programjuk beért, aminek része és eredménye, hogy kezdőcsapatuk játékosai az európai nagy ligák vezetőcsapataiban alapemberek. Az olaszoktól elszenvedett vereség még semmit nem mond a majdani végső helyezésükről, de a fák valószínűleg nem nőnek az égig. Hasonló a helyzet a kiváló hazai utánpótlás-nevelésüknek köszönhetően szintén a nagy ligák csapatait erősítő portugál és horvát válogatott játékosokkal; a portugál esélyeket a brazil kapcsolat, a horvátokat a kiemelkedően erős nemzeti öntudat fűti.
Meglepetések
A magyar Eb-szereplés minden szempontból kellemes meglepetés. Nyilván az osztrákok feletti két gólos győzelem a legfontosabb – ennek szakmai elemzésére nem vagyok hivatva –, de érdeklődésemből fakadóan számomra a részsiker futballgazdasági hatásai az igazán érdekesek.
Amire oly régen vártunk elérkezett: vidéki kisvárosban néma csend a mérkőzésideje alatt, lélek sincs az utcán, mindenki a tévéképernyőre tapad. Budapestre érve áll a tömegközlekedés a körúton, viszont mozgásban a város, boldogan énekel, üvölt, aki csak arra jár. Igazi futballünnep.
Az elmúlt évtizedekben számos nagy sportsikert láttunk. Ünnepeltük a vízilabdások, kézilabdások, kajak-kenusok megannyi győzelmét, tapsoltunk jó néhány olimpiai aranyéremnek, dobogós helyezésnek, lelkesültünk a jégkorong válogatottunkért. De mindig hiányzott valami. A futball hiányzott. Nem a felfokozott érdeklődés, az olimpiai láz, hiszen az (majdnem) mindig megvolt, hanem az eufória. Hát, ez volt, ez van most. És ez a futball.
2010 után sokan vitatták a futballfejlesztés, benne a stadionépítés ésszerűségét hivatkozva arra, hogy Magyarországon keveseket érdekel a futball. Én mindig is úgy érvelek – igen, a stadionépítések mellett is –, hogy az érdeklődés általánosan megvan, a labdarúgás beágyazott a magyar kultúrában, még akkor is, ha például a mérkőzések látogatottságában ez nem is feltétlenül jelenik meg. Június 14. óta pedig már mindenki láthatja, az érdeklődés tényleg megvan. A nagy kérdés, hogy sikerül-e, pontosabban, hogyan sikerül átvinni ezt az érdeklődést a bajnoki mérkőzésekre, a magyar futball mindennapjaira. Mert a stadionépítéseket nem az osztrákok feletti győzelem legitimálja, hanem a stadionbevételek. Persze, ha megnyerjük az Eb-t, akkor (látszólag) minden, de minden igazolást nyer majd…
A kellemetlen meglepetés az eseményen újra erőteljes teret nyerő szurkolói vandalizmus és a szervezők látszólagos felkészületlensége. Jacques Lambert, az EURO2016 szervező bizottságának elnöke március elején jelentette be, hogy az Eb biztonsági költségvetését 15%-kal megemelik, ami így akár a 34 millió eurót is elérheti. Az elmúlt napokban több helyen nyilatkoztam, hogy ez az összeg nyilván csak valami kiegészítő forrás, az esemény biztosítása ennél jóval többe kell, hogy kerüljön, hiszen Athénban 1 milliárd dollárt (2004 olimpia), Londonban több mint 500 millió fontot költöttek (2012 olimpia). A marseille-i csata, a lengyel szurkolók garázdálkodása, de különösen az angol-orosz meccs után történtek után – jelzőrakéta pisztolyokkal lőtték az angol szurkolókat az oroszok, pisz-to-lyok!!!! a stadionban... – döbbenten nézek magam elé: Lehet, hogy igaz, és tényleg csak 38 milliót szántak a franciák ebben a terror által fenyegetett környezetben a biztosításra? Ha igen, nagyon komolyak a kockázatok.
Ugyanakkor ne legyünk igazságtalanok, nem tudjuk, mi van a háttérben. A 2015. november 13-án Párizs különböző pontjain elkövetett terrortámadás-sorozatok után Franciaországban rendkívüli állapotokat hirdetettek, amit a futballesemény végéig meghosszabbítottak. Azóta állandó készültségben vannak a francia védelmi erők, valószínűleg erejük végén járva. A hírek rémesek. Arról olvasni, hogy atomerőműveket is célkeresztben tartanak a terroristák, tömegpusztító fegyverek bevetésétől sem riadnának vissza. A stadionok, a szurkolói zónák biztosítása mellett ezekre „is” figyelni kell. Szurkoljunk nekik is…
A bejelentés hírére beszakadt az olaj ára.
Bár Donald Trump amerikai elnök hétfő este bejelentette, hogy megszületett Izrael és Irán között a tűzszüneti megállapodás, az érdekelt felek egyike sem erősítette meg hivatalosan is a fegyvernyugvási alku tényét.
Bár a támadás meglepte a világot, voltak jól látható előjelei annak, hogy mire készül az Egyesült Államok.
Korábban Lázár János azzal vádolta meg őket, hogy túlterheléses támadást indítottak az EMMA rendszere ellen.
Lázár János tiszás hőbörgésről és hobbivasutas dünnyögésről írt a Facebookon.
Az elnökkel egyszer az irodájában, egyszer pedig Lengyelországban próbáltak végezni.
Karácsony Gergely ismét felhívta a figyelmet arra: önkormányzati rendezvényről van szó.